Ahogy kilépek az irodaházból, megszaporázom a lépteimet.
Késésben vagyok. Majd megint hallgathatom, hogy "Na, végre, hogy ideértél!
Mindig nekem kell rád várnom."
Igen, amikor leérek a metróhoz, a lányom
szokásához híven már támasztja az oszlopot, és a telefonját nézegeti.
A szerelvény éppen befut az állomásra, így
megszaporázom a lépteimet, elloholok kérdő tekintetű lányom mellett, fejemmel
intek neki, és beugrom a metrókocsiba.
– Mi olyan
sürgős? – kérdi vigyorogva, és kiszúr magának egy szűkös állóhelyet az ajtó
mellett. Nem szeret kapaszkodni, és meg is értem, ki akar hozzáragadni a
majrévashoz?! Az ajtónak támaszkodva kérdőn néz rám.
– Kávézni akarunk,
nem? Már apa is elindult, a végén még előttünk ér oda.
– Oké. Na,
mindjárt itt vagyok, csak ezt még elolvasom – közli a leányzó, és visszamerül a
telefonjába rejtőzött online világba.
Fáradtan ácsorgok, és figyelem a le- és
felszálló embereket. Egy fiatal lány próbál belépni az ajtón, tenyerén
süteményes tálcát egyensúlyozva, vigyázva, nehogy leboruljon a papírba rejtett
finomság. Egy idősebb nő, elmerülve a gondolataiban, a környezetére jottányit
sem ügyelve bevágódik a lány elé, és benyomakszik előtte metró kocsiba. Nem
szállnak fel sokan, a kocsi nincs tele, rá is érne, helye is lenne, de ami jár,
az jár, legalábbis úgy tűnik, ez állt a gondolatai középpontjában. Lelkesedése
azonban csak addig tart, amíg belép az ajtón. Ott aztán megtorpan, mint aki
hirtelen gyökeret vert, de legalábbis olyan akadályba ütközött, ami nem engedi
továbblépni. Nem érdekli, hogy majdnem kiveri a lány kezéből a süteményt, és az
sem, hogy a mögötte jövők nem tudnak miatta beszállni. Egész lénye azt
sugallja, „én már itt vagyok, más kit érdekel? Induljunk!”.
Ennek, a szavakat a fogaim között szűrve, hangot
is adok, amitől lányom is visszatér a való világba, és zsebre teszi a
telefonját.
– Csak a szokásos,
miért vagy meglepődve? – kérdi vigyorogva, és igaza van. Ennyi idősen rég
megszokhattam volna a tolerancia hiányát, de nem akarom, mert akkor
ugyanolyanná válnék én is, mint ez az öntudatos matróna.
Szemem sarkából
látom, hogy egy nálam alacsonyabb férfi közelebb húzódik hozzám, odébb lépek,
hogy utat adjak neki, miközben lányom megfogja a kabátom övét, és maga felé
húz.
–
Menjek arrébb?
A vidám hang irányába fordulva az alacsony férfi
mosolygó szemeivel találkozik a tekintetem.
– Nem, csak azt
hittem, hogy beljebb akar menni – felelem, mire megrázza a fejét.
– Nem, de be is
férnék. Csak a kabátom kövér, nem én – magyarázza nevetgélve. – Magán is nagy a
kabát, de maga nagyon csinos – teszi hozzá, mire egymásra vigyorgunk a
lányommal.
– A magáé a
lányka? – kérdi a férfi. Úgy tűnik, beszélgetőpartnerre akadtam a lusta
délutánon.
– Igen, az
enyém.
– De még nem megy
férjhez? – jön az újabb kérdés, de inkább kijelentésnek hat.
– Még nem tervezi,
bár már nagykorú - felelem, mire a férfi hitetlenkedve rázza meg a fejét.
Képzeletben beírok a saját és lányom neve mellé is egy-egy piros pontot a
"Hány évesnek látszol?" tantárgyhoz.
– De még tanul?
– Természetesen.
– Egyébként ezek a
mai fiatalok nem is akarnak házasságot. Nem akarnak férjhez menni, nősülni.
– Meglehet – értek
egyet. – Egyre inkább kitolódik a házasság és a családalapítás időpontja.
– Csak gyakorolni
szeretnek – teszi hozzá a férfi, és egészséges, pirospozsgás arca jókedvű
ráncokba szalad, ahogy vigyorogva kacsint egyet.
Nem tudom megállni, és felnevetek. A férfi
maga a megtestesült kajánság. Bőrkabátjában és kucsmaszerű bőrkalapjában,
kezében nagy tescos szatyorral leginkább egy vidéki amorózóra emlékeztet.
– Találkoztam a
haverommal, hozott fel egy kis disznóságot – emeli meg a súlyosnak tűnő
szatyrot. – Kolbászt, szalámit, füstöltet, disznósajtot. Sokkal jobb ez, mint
az a sok felvágott, párizsi. Azt se tudjuk, mit eszünk. Tele rakják
vegyszerrel, meg szójával.
– Igen, van benne
valami – ismerem el.
– És ez legalább
finom. De ezek a mai fehérnépek nem akarnak ilyet enni, azt mondják, vigyáznak
az alakjukra. Pedig ettől nem fognak elhízni, ez egészséges, nincs benne
vegyszer.
Rámosolygok, és
agyamban előkúszik a paleolit diéta nagyköveteinek szólama. Azon gondolkodom,
hogy ha valaki befal egy szál füstölt kolbászt, csak úgy magában, egy kis
savanyúsággal, akkor megfelelt-e vajon az előírásoknak vagy sem.
– Magát szívesen
meghívnám – ránt ki a paleolit világból a férfi, még mindig mosolyogva. – Jó
kis hazai, vettem hozzá céklát, friss kenyeret.
– Köszönöm – rázom
meg a fejem mosolyogva.
– Határ út – közli
a hangszóró, és a szerelvény lassít.
– Maguk is
leszállnak?
– Nem, mi
végigmegyünk – felelem.
– Adjak
autogramot? – kérdezi a férfi, és ismét rám kacsint.
– Inkább bízzuk a
véletlenre – hárítom el az ajánlatát, mire felnevet.
– Ez egyértelmű
volt – állapítja meg kis csalódással a hangjában, huncut fénnyel a szemében. –
Akkor, viszlát! – köszön el, majd kilép az ajtón, és egyúttal a péntek
délutánunkból. Még látom, ahogy előveszi a mobilját és a füléhez szorítja, majd
eltűnik a szemem elől, amikor a metró besuhan az alagútba. Talán a feleségének
szól, hogy teríthet, nemsokára hazaér, ötlik fel bennem, és magamban jó
étvágyat kívánok nekik.
Minket pedig vár
a kávézó és a cappuccino. És egy jóképű férj és apa, aki mosolyogva kérdi:
– Mi újság?
– Majdnem
megvettek a metrón – újságolom.
– Miért?
– Egy fél
disznóért – feleljük a lányommal egyszerre, fülig érő vigyorral.