2015. február 9., hétfő

Viktória és Csókos asszony - avagy két nő, egy eset / Budapesti Operettszínház

Mindig öröm, ha az ember színházba megy. Jó, ha olyan darabot láthat, amit már régóta szeretne megnézni, és még nagyobb öröm, ha régi, gyerekkori emlékeket idézhet fel a testvérével egy előadás kapcsán. A hab a tortán, amikor olyan időpontban veszi meg a nagyon jó helyekre szóló jegyeket, amikor a napi szereposztás már kialakult. Nincs más hátra, mint hátradőlni, és várni a nagy napot! 

Aztán a várakozás során felüti a fejét egy-két olyan tényező, amitől először a csokigomb esik le a habos torta tetejéről, majd szépen olvadozni kezd a hab is. Hogy mik ezek a tényezők? Először is a jegyvásárlót ledönti a lábáról az influenza, és csak a jó szerencséjében bízhat, hogy az előadás napjáig meggyógyul, de legalábbis olyan állapotba kerül, ami feljogosítja arra, hogy emberek közé menjen. Ne köhögjön úgy, mint egy öreg motor indításkor, ne harsogja túl a zenekari árokban ücsörgő fúvósokat az elkerülhetetlen orrfújás közepette, egyszóval legyen alkalmas az elvárt, kulturált magatartásra. És, nem elhanyagolható szempontként végre tűnjön el a gyulladás a hallójárataiból, hogy esetleg halljon is valamit abból, ami a színpadon (és alatta) történik. Álom, álom, édes álom ... ja, hogy ez egy másik történet régi dalszövege? Sebaj, a műfaj ugyanaz!
Szóval, ha mindezen túl lennénk (nem vagyunk), akkor részünkről mindent megtettünk a jó szórakozás érdekében, hiszen egészségesek vagyunk (majdnem), és a (számunkra) lehető legjobb szereposztásra vettünk jegyet. Na, ennél a faktornál nagy a lécrezgés. Hiszen előadásra veszünk jegyet, nem szereposztásra, még úgy sem színészekre. A gond az, hogy az ember gyarló, és el nem ítélhető módon igenis sokunknak vannak kedvencei. Egy, kettő, három, sok, kinek mennyi, és nagy a boldogság, ha a jegy vásárlásakor kínált szereplők meg is jelennek a színpadon. Hát, ez nem történt meg sajnos.

Két alkalommal voltam színházban a családdal hétvégén (még mindig betegen, de a jegyet csak nem hagyja az ember veszni, ha már eladni nem tudta, és a fent említett kulturált magatartásra már alkalmas), de a jegyek vásárlása és az előadások időpontja között eltelt hosszú hetek alatt a szereplőgárda átalakult. Ez főleg a Viktória esetében volt így, mert először Jantyik Csaba, majd Szendy Szilvi és Kerényi Miklós Máté tűnt el a listáról, és helyettük beállt Bardóczy Attila, Vágó Zsuzsi és Peller Karcsi. Félreértések elkerülése végett egyik beálló művésszel szemben sem volt és azóta sincs semmi problémám, sőt, hiszen szeretni valók és nagyszerűek egytől egyig!
Jantyik Csaba a Csókos asszonyból is kikerült, helyette beállt Balogh Bodor Attila. No, de hogy teljes legyen a kép- és zűrzavar, mikor máskor derüljön ki, hogy kedvenc bonvivánunk, Dolhai Attila megbetegedett, és nem játszik egyik előadáson sem, ha nem a Viktória napján? Kellemetlen? Az. Neki mindenképpen, mert betegnek lenni roooooooosssssssssz! Nekünk meg pláne, mert a szereplő- cserebere lavinája így maga alá temetett minket. Végül Vadász Zsolt lett Viktória Koltay kapitánya, és Homonnay Zsolt a Csókos asszony Dorozsmai Pistája. Biztosan ők is jobban örültek volna egy-egy szabad estének, de ha menni kell, akkor menni kell.

Mit volt mit tenni, az újratervezés gombot megtaláltuk, nem álszenteskedem, így elmondom, hogy kósza kísérletet tettünk a jegyeinken való túladás irányába, de felszaporodott a kínálat, így megtartottuk őket, és el is mentünk a színházba, hiszen a darabok jók, és más színészeket is meg kell nézni.  Az eset amúgy a Csókos asszony miatt fájt talán jobban, mert gyermekkorom első színházi élménye fűződik a darabhoz. Nővéremet leptem meg a jeggyel szülinapi ajándékként. Általános iskolás korunkban láttuk anno a darabot a Vígszínházban, és jó volt nosztalgiázni, csajos napot tartani. És ízelítőt adni abból, hogy "mit eszünk összcsaládian annyira Dolhain". Hát, ez utóbbi nem jött be, mert az érintett, betegség okán, nem jött el.


Térjünk át a lényegre, vagyis a darabokra. A közel egy időben (1930-as évek) keletkezett Viktória és a Csókos asszony között van hasonlóság, több is. Mindkét operett középpontjában - a hagyományokhoz híven - a szerelem áll; a címszereplők pedig hölgyek. Természetesen találunk primadonnát és bonvivánt is mindkét esetben, és két-két szubrett-táncos komikus párt, ami újdonság volt anno, ma azonban annyira már nem, hiszen már a Bajadérban is megkettőződtek ezen karakterek. Fura módon a Viktória bonvivánja a dorozsmai illetőségű Koltay kapitány, míg a Csókos asszony Pistája is Dorozsmai, de ő a vezetékneve okán. 
További hasonlóság, hogy a főhősnők különböző okokból egy fiatal és egy idős férfi között lavírozva jutnak el végül a boldogságig. 

Ezen túl azonban markánsabb különbségek adódnak például a szerzők személyében (Ábrahám Pál jegyzi a Viktóriát, Zerkovitz Béla és Szilágyi László a Csókos asszonyt). Maga a történet is különbözik, és a helyszínek tekintetében is markáns az eltérés. A Viktória hősei három országon keresztül vándorolva keresik a boldogságot, míg a Csókos asszonyban ki sem teszik a lábukat Budapestről, csupán a józsefvárosi Nagytemplom utca és a Bajza utca között ingáznak.

*

A Viktória az I. világháború végén játszódik. A szibériai hadifogolytáborban éppen kivégzések zajlanak. Itt találkozunk Koltay kapitánnyal (Vadász Zsolt) - aki szerencsére tényleg három aranycsillaggal büszkélkedhet végre a korábbi őrmesteri rendfokozati jelzéshez képest, bár még mindig nem korhűen - és tisztiszolgájával, 67. Rácz János cigányprímással (Peller Károly), nem épp szerencsés körülmények között, hiszen éppen kivégezni készülnek őket. Azonban ágyútűz szakítja meg a vérengzést, és a szerencsés véletlennek köszönhetően  megszöknek.
A következő helyszín Tokió, ahol az Amerikai Egyesült Államok japán nagykövetét, John Cunlight-ot (Bardóczy Attila) búcsúztatják, mert áthelyezték Oroszországba. Az idős nagykövet felesége, a fiatal, magyar Viktória grófnő (Fischl Mónika) hűen követi férjét kontinenseken át. A nagykövetségen egy nap megjelenik Koltay kapitány és tisztiszolgája. A nagykövet menedékjogot biztosít számukra, hiszen a háború időközben véget ért, a béketárgyalások pedig folyamatban vannak az Egyesült Államok - és az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával - Magyarország között.
Jancsi közelebbi ismeretségbe keveredik a cserfes szobalánnyal, Riquette-tel (Vágó Zsuzsi), míg Koltay döbbenten fedezi fel a nagykövet oldalán volt szerelmét, Viktóriát. A lebukástól félve Csáki főhadnagyként mutatkozik be a nagykövetnek, és hozzálát, hogy visszaszerezze volt kedvesét, Viktóriát, aki neki ígérte a kezét Dorozsmán. A nő elmondja neki, hogy halottnak hitte, mert a hivatalos értesítés szerint a kapitány elesett a háborúban, így Viktória, gyászát levetve, igent mondott az amerikai diplomata 18. házassági ajánlatára.
Viktória testvére, Feri (Csonka András), gyanakodik a két magyar láttán, felismeri Jancsit, és rájön, hogy kicsoda is Csáki igazából. De nem játssza ki a lapjait, inkább újdonsült házasként feleségével, a japán Lia San-nal  (Kékkovács Mara) törődik.
A következő helyszín Szovjet-Oroszország, ahol a helyzet fokozódik. Koltay és Jancsi követik a nagykövetéket, aki diplomataként mutatja be őket új szolgálati helyén, és megszervezi a hazajuttatásukat. Riquette (Jancsi szerint csak Brikett) között szerelem szövődik, a Szibériát megjárt prímás egyre kétségbeesettebben vágyik Magyarországra, azonban Koltay csak akkor hajlandó hazamenni, ha Viktória beismeri, hogy szereti őt. Erre azonban nem kerül sor, így a kapitány bánatában halni vágyik, és feladja magát az oroszoknak, mint szökött hadifogoly.
A darab végén Magyarországra térünk vissza, Dorozsmára. Jancsival és Riquette-tel találkozunk, illetve Ferivel és Lia San-nal, akik mind önként jelentkeznek, hogy segítsenek benépesíteni a megcsonkított Magyarországot. Megjelenik Viktória is, aki elvált férjétől, hiszen a férfi ígéretet tett neki házasságkötésükkor, hogy csak addig lesznek együtt, amíg a nő boldog mellette. Viktória gyászolja Koltayt, de gyásza nem tart sokáig, mert megjelenik volt férje, aki közreműködésével fogolycserét hajtottak végre, és ő hazajuttatta a kapitányt. Vagyis, az operettek hagyományai szerint minden jó, ha jó a vége.

Az előadás szép volt, a történet mókázások és szomorkodások közepette vezeti végig a nézőket a történelmi kor szomorú időszakán, több kontinensen keresztül. A díszletek, jelmezek gyönyörűek voltak, hűen adták vissza az adott országra jellemző motívumokat. A tánckar és a kórus szintén a megszokott magas színvonalon teljesített. A zenekar szintén, akár klasszikus operetthangzásról, akár jazz-hatású zenéről volt szó.
De a szokásos varázslat számomra mégis elmaradt. Ez egyrészről köszönhető volt a meglehetősen passzív közönségnek. Hogy mi volt a passzivitás oka, azt találgathatjuk. Egyrészről azt kell mondjam, hogy a szereplők csereberéje sosem tesz jót. Aki a színházba belépve, a táblára tekintve szembesül azzal, hogy kedvencét ma este nem fogja látni, az csalódott lesz. Hiába mondja bárki el ezerszer, és hiába vagyon kiírva mindenhová, hogy a színház a műsor- és szereposztás változtatásának jogát fenntartja, az a csalódást nem fogja felülírni. Mi tudtuk, hogy Dolhai Attila nem lesz ott este, viszont azok, akik felháborodva, a szó szoros értelmében árral szemben, sietősen távoztak a színházból, azok valószínűleg nem. Egy biztos: betegségről nem a színház tehet, még csak nem is a színész. És amíg több szereposztással futnak a darabok, addig a megoldás a váltó beállása. Aki nem békélt meg a helyzettel, az vagy távozott (nem voltak olyan sokan), vagy még előadás előtt átadta a jegyét másnak.
Nem irigylem a helyettesítő színészeket, hiszen szembesülniük kell azzal, hogy ez nem az ő közönségük. A közönség energiája pedig hatással van a színészek teljesítményére. Lehetett volna az előadás fergeteges hangulatú, de számomra nem volt az. Valami hiányzott, nem sugárzott belőle az elcsépelt "szívét-lelkét beleadta", vagy "beleadott apait-anyait" érzés.
Fischl Mónika hangja gyönyörűen szólt, bár néha úgy tűnt, főleg a prózában, mint ha ő maga is náthával küzdene.
Vadász Zsolt hangja vitathatatlanul szép, de valamiért nem fogott meg az alakítása, mert magáról Koltay kapitány karakteréről nem tudtam meg semmit. Számomra üres maradt, nem éreztem benne a szenvedélyt a szeretett nő iránt, a szenvedést, amiért az újra és újra visszautasítja őt. Hiába mondta Jancsi, hogy az ő kapitánya, ha mulat, akkor tör-zúz poharakat, tükröket, sőt, beugrik a nagybőgőbe, én nem tudtam elhinni. Mónikával közös jeleneteikben sem éreztem a tüzet, a kémiát, főleg az elképesztő műcsók esetében nem.
Bardóczy Attila jól ábrázolta a kellemes modorú, feleségét gyengéd rajongással szerető diplomatát, aki kész elengedni a nőt, ha annak boldogsága nem mellette tud kiteljesedni.
Kékkovács Mara aranyos japán feleség volt, bár úgy tűnik, hogy  maga a szerep nem állítja nagy kihívás elé. Ugyanígy éreztem Csonka Andrással kapcsolatban is.
Vágó Zsuzsi, mint csintalan szobalány, édes-bájos volt. A prózában erősebbnek éreztem, mint az énekes-táncos jelenetekben. A musicalekben otthonosabban mozog, a szubrettek már-már akrobatikus tánctudása azonban nem a fő erőssége.
Leginkább Peller Károly alakítása fogott meg, aki kedvesen, szerethetőn volt halálra rémült tisztiszolga, honvágytól szenvedő hazafi, esetlen szerelmes és leleményes "nép gyermeke". És nagyszerűen énekelt most is, mint mindig.

Hogy tetszett-e az előadás? Igen, de a varázslat ezen az estén elmaradt.

*

A Csókos asszony előnnyel indult a hétvégén, már csak azért is, mert maga a darab könnyedebb. A történetről bővebben egy korábbi bejegyzésben már írtam, itt: Csókos asszony a Budapesti Operettszínházban , így arról most nem ejtek szót, ezért javaslom a visszaolvasást.

Természetesen az idézett bejegyzésben is írtam a szereplőkről, ezt most is megteszem, bár csak ismételném magamat, ha méltatnám Huszti Péter Tarpataky báróját, Oszvald Marika Hunyadinéját, vagy Faragó András Kubanekét. Mindhárman tapasztalt, nagy múltra visszatekintő színészek, akik kisujjból hozzák a szerepüket. 
Oszvald Marika bájosan ordenáré módon próbálta felhívni magára a báró figyelmét, és ugyanígy igyekezett rávenni Kubanek hentest a hőn áhított frigyre. 
Faragó András hibrid magyar-német kifejezései, mondatai mindig hibátlanul ülnek, és újra és újra meglep, hogy ő maga nem zavarodik bele a mondandójába. 
Huszti Péter, mint idős gavallér, telitalálat. Finom eleganciája, nemesen kimért hanglejtése meggyőző. A tovatűnt fiatalságot, a múltat felidéző, nosztalgikus dala (Hol vannak a régi csókos pesti éjszakák?)  szerintem még a fiatalabbakat is szíven üti. A Katókát féltőn óvó, a lány tehetségét csodáló mecénás plátói, atyai vonzódása kedves, és úgy érzi az ember, hogy ilyen úriemberekre lenne szükség a mai világban is. Ugyanakkor most is, mint szerintem talán minden előadáson, a közönséggel együtt mulatott Oszvald Marika Éccaka című magánszámán.

Nagy előnye a mostani előadásnak az előző, általam látotthoz képest Szendy Szilvi személyéből fakad. A tőle megszokott energiával és lendülettel játszott, mind énekben, mind prózában, mind táncban magasan túlszárnyalva Kapócs Zsóka Rica Macáját, de ez végül is, mint a színház tapasztalt szubrettjétől, elvártnak is tekinthető. Minden megmozdulását szerettem, akár Ibolya Edével (Peller Károly), akár Dorozsmai Pistával (Homonnay Zsolt) évődött. 
Peller Károly örökké éhes Edéje kedves volt. Mint odaadó barát, híven szolgálja Pista érdekeit, bár az ő szíve is Katóért dobog látszólag. Jelenléte a színpadon mindig biztosíték a jókedvre, megbízhatóan hozza a nagy szívű, néha teszetosza, néha csavaros eszű figurát. Közben remekül énekel, és szívvel-lélekkel veti bele magát a táncba, mulatságba.
Kékkovács Mara megint kedves, ártatlan kislány volt mint primadonna-álmokat kergető színinövendék, aki nem vágyik másra, mint a józsefvárosi Nagytemplom utcában, fogadott papuskája és mamuskája, és a ház összes lakója, mint családja mellett élni. És természetesen az ő komisz Pistájához feleségül menni. Ugyanakkor céltudatos nővé, igazi dívává változik, amikor Pista látszólag cserbenhagyja, és az első felvonásban felvázolt álomnak megfelelően módszeresen lát hozzá, hogy megkínozza az ő csibész majdnem-vőlegényének lelkét.
Hétvégi színházlátogatásom második beugrója, Homonnay Zsolt játszotta Dorozsmai Pistát. Ahogy a családdal emlegettük, alfától eljutottunk a dupla omegáig. De, mielőtt bárki csúnyán nézne, az ABC betűivel játszottunk csak el, hiszen Dolhai Attila helyett pénteken és vasárnap is egy-egy Zsolt játszott. Homonnay Zsolt, úgy érzem, könnyebb helyzetben volt Vadász Zsoltnál, mert vasárnap nem éreztem a közönség negatív energiáját úgy, mint pénteken. Talán ok erre az is, hogy maga az egész előadás viccesebb, pörgősebb, talán könnyedebb, mint a Viktória, több a vicces elem, a jókedv, kevesebb a drámai mélység.
Zsoltnak 4 napon belül ez volt a 6. előadása, ami nem csekély teljesítmény. Néha úgy tűnt, hogy ez hatással is van rá, nekem picit fáradtnak tűnt, és nem csak azért, mert Pista igazi álomkóros. De lehet, hogy azok, akik jobban ismerik őt nálam, megcáfolnának. Az énekhangja nagyszerű, kétség nem fér hozzá, de voltak hangi bizonytalanságok, egy-két fura megoldás, de az is lehet, hogy csak számomra tűnt így. 

Nem szerencsés összehasonlításokat végezni, de mégis megteszem, azért, hogy érzékeltessem, miért érdemes több szereposztással megnézni egy darabot. 

Zsolt Pistája nem volt igazán nagy csibész. Inkább csak csibészke. Finoman beszélt, halkan, nem volt benne igazi tűz, igazi nagy bohémság. Így hihető volt, hogy Katóka, a tapasztalatlan, naiv kislány beleszeret a zeneszerzőbe. 
Attila Pistája nagy csibész. Harsányabb, tüzesebb, pattogósabb, olyan, mint egy zabolátlan kiscsikó. Aki szalad bele a világba, mert viszi a lendület. De akinek mindig kell egy biztos pont, nevezetesen Ede, hogy kihúzza a csávából, és egy biztos pont, akihez hazatérhet, aki a változást hozhatja az életébe, Katóka. És hihető volt, hogy pont az ellentmondásossága és a zabolátlansága vonzza a lányt.

Zsolt Pistája a báró palotájában is kevésbé volt energikus és vehemens. Így az, ahogyan beletörődik a dolgok alakulásába,  egy úriember erősebb felháborodásának hatott. 
Attila Pistája ugyanezekben a jelenetekben erőteljesebb, vehemensebb, már-már agresszívebb. Lendül a keze Katóka felé, mint aki meg akarja ütni, mikor a lány játszik az érzelmeivel, és úgy tűnik, épp csak vissza tudja magát fogni. Az ő felháborodása, majd feladása egy öntörvényű ember önmagára kényszerített, úriembereket idéző maszkja, ami mögött ordít a sértett, gyermeki hiúság és a fájdalom.

A részeg, április 27-től május 1-ig tartó bolyongás lezárása mindkettejük részéről egyedi és frenetikus. A részeg hablatyolás, a perlekedés Rica Macával mindkettőjük részéről más, és egyben nagyon mulatságos szöveget hozott. Persze ebben a partner is nagy szerepet játszik, hogy mennyire hagyja érvényesülni a jelenetben a másikat. Szendy Szilvi például vasárnap, mint humán gyári sziréna, jó értelemben az őrületbe kergette Zsoltot.

Az ének tekintetében nem végzek összehasonlítást. Mindketten csodásan énekelnek, hibákat keresni nincs értelme, én nem is hallottam egyiküknél sem, csak a fentebb már említett bizonytalanságot, vagy furcsa megoldást Zsolt részéről. Aki hibát akar keresni, az nem szórakozni jár színházba. 
Az, hogy kinek melyikük hangja tetszik jobban, ízlés kérdése, az én ízlésem jócskán Attila felé billenti a mérleget.

Azért hasonlóság is felfedezhető a két művész között, ami nem feltétlen szakmai jellegű. Szeretnek nevetni, és ez a színpadon is megmutatkozik. Zsolt is jeleskedett ebben vasárnap, mert szinte nem volt olyan jelenet, amikor ne somolygott volna nem létező bajsza alatt. Peller Károllyal való közös jelenetüknél, mikor is Ede a ház udvarán elterülve találja Pistát, nyakán kötéllel, Ede mesterséges lélegeztetéssel próbál életet lehelni barátjába. Aki erre ijedtében inkább gyorsan felriad, és kábán kérdi, hogy már odafönt van-e, pufók angyalkák között. Zsolt, mikor ránézett Karcsira, valami olyasmit motyogott, hogy pufók van, angyal nincs, mire kitört belőlük a röhögés, és egy-két percet mulattak, hátukat mutatva a közönségnek. 

Tetszett-e az előadás? Mindenképpen. Aki ott volt, tudja, hogy jó volt, és a közönség is végig jó partnernek bizonyult.

*

Így esett az én dupla Dolhais hétvégém Dolhai Attila nélkül, de összességében pozitív élményekkel. Javaslom másoknak is, hogy próbálják ki a kedvencük által játszott darabot más szereposztással is, ha úgy adódik. Túlságosan sokat nem érdemes mérgelődni, ha közbeszól az élet. És a végén lehet, hogy így is jól szórakozunk.

*

Végezetül egy-két dal a Viktóriából, nem feltétlenül a pénteki előadás színészei prezentálásában (a Csókos asszonyból a korábbi, belinkelt bejegyzésben találhatók dalok):

















2 megjegyzés:

  1. Nagyon szeretem és szép!
    üdv:mama

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A szépségre nagy szüksége van szívünknek-lelkünknek. Köszönöm, hogy nálam járt! Jó nézelődést, olvasást, ha az ideje engedi :)

      Törlés