Az Ébren Álmodó - The Daydreamer: Opera musicallel és mozgásszínházzal, avagy Egy anya története

Amikor több műfaj és az őket képviselő alkotók együtt dolgoznak, abból valami igazán jó, eredeti, esetleg meghökkentő, a konvenciókat mellőző megoldás kerekedhet ki.

Mi történik akkor, ha a Budapesti Operettszínház a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemmel együttműködve, az inkább prózai darabokat jegyző Zsótér Sándor rendezésében színpadra állít egy Hans Christian Andersen történetére Fekete Gyula zeneszerző által írt "requiem-drámát"? Akkor egy zeneileg és szereposztását tekintve összetett, érdekes koncepción alapuló, lelket borzongató, szép kortárs opera születik.

Fekete Gyula, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zeneszerzés Tanszéke vezetőjének műve, amelynek librettóját a sokak által ismert és szeretett – többek között – költő, Beney Zsuzsa írta, a Miskolci Operafesztiválon került bemutatásra idén nyáron. Az egyfelvonásos kisopera budapesti premierjére november 5-ig kellett várni.

Aki ismeri a dán meseíró, Andersen történeteit, az tudja, hogy a legkevésbé sem könnyedek. Szó sincs habos-babos, édes-aranyos köntösbe burkolt, könnyen fogyasztható, vidám sztorikról, sokkal inkább megrendítő, az élet nehézségéről, a küzdelmes emberi sorsokról és nem egyszer a elmúlásról szóló tanmesékről beszélhetünk. Az Egy anya története is ilyen, aminek opera változatát a Zeneakadémia Solti Termében mutatták be, és ahol november 6-án én is megnéztem.

Egy négy részre osztott házat látunk a színpadon, két emelettel, sok ajtóval, az emeletek között lépcsővel. Az emeleten az Anya (Frankó Tünde) altatja gyermekét. Énekel neki, de a gyermek nehezen nyugszik meg, az anya is egyre nyugtalanabb. A hangja fáradtan szól, kéri a fiúcskát, hogy aludjon, előbb lágyabban, majd egyre erőteljesebben, szinte követeli, erős hangsúllyal megnyomva a szó végét: "Aludjjj!" Az Anya zaklatottan, egész testével ringatja gyermekét, de valami nincs rendben, mert hamarosan kétségbeesetté válik a hangja, és már azt követeli a gyermektől, hogy keljen fel: "Ébredjjj!"

A kétségbeesés közepette betoppan egy férfi (Dolhai Attila) a házba. Egy vándor. Az Anya invitálja, maradjon, főz neki levest, szárítsa meg a ruháit. És kéri, hogy amíg ő főz neki, bár nem igazán van miből, mert nagyon szegény, ringassa beteg gyermekét. A férfi elfogadja az Anya ajánlatát, ölbe veszi a fiúcskát, de nem elringatja, hanem elragadja, elviszi magával. A nő utána rohan, de nem látja, merre ment. Elkeseredésében az Éjhez (Nádasi Veronika) fordul, mert ő láthatta egyedül, merre ment a férfi. Az Éj elmondja neki, hogy nem találhatja meg, nem érheti utol, mert ő nem egyszerű vándor, hanem maga a Halál, aki mérföldeket lépve suhan végig a tájon. Felajánlja, hogy ha elénekli neki azt a dalt, amit a fiának énekelt mindig, és neki adja a lelkét, akkor megmutatja, merre ment a Halál. Így is lesz, majd az Anya elindul, hogy visszaszerezze a fiát. Útja során találkozik a Csipkebokorral (Langer Soma), aki örök magányban áll az út mentén, fázik, melegségre vágyik. Kéri az asszonyt, hogy adja neki a vérét, hogy felmelegítse, cserébe megmutatja, merre ment a Halál. Az Anya enged a kérésnek, majd továbbmegy, amíg útját nem állja a Tó (Lukács Anita). Ő is tudja, merre tart a Halál, de ő sem adja ingyen az információt: az Anya szemét kéri cserébe a válaszért, hogy azok legyenek hullámai mélyén a legszebb gyöngyök.

Az Anya az út utolsó állomásán a Sírásóval (Blazsó Domonkos) találkozik, aki öreg, és az útmutatásért cserébe elkéri a nő fiatalságát és az azt jelképező fekete haját. A nő mindenétől megfosztva találkozik újra a Halállal. A Halál elmondja neki, hogy ő Isten kertésze, nem gonoszságból viszi magával az embereket. Ő nem kér semmit magának az Anyától, csupán választ vár egy kérdésre. Két sorsot mutat az anyának. Az egyik sors boldog, Isten kertjében telik gondtalanul, míg a másik a Földön, nyomorban, betegségben, szenvedve. Az Anya tudni akarja, melyik az ő fiának a sorsa? A Halál azt feleli, hogy ez csak rajta múlik, neki, az Anyának kell eldöntenie. A döntés egyszerre könnyű és határtalanul nehéz. Az Anya végül azt kéri, hogy vigye el a Halál a fiát Isten kertjébe.

A történet itt véget is ér. Nem igényel hosszú-hosszú oldalakat. Egyszerű, mégis pokolian nehéz az anyai szeretetről, az önfeláldozásról írni. És nem könnyű színpadra álmodni és megvalósítani az álmot pusztán zenével, emberi hanggal és mozgással, tárgyi eszközök nélkül. De, ami az én véleményemet illeti, Zsótér Sándor rendező instrukciói által, Balassa Krisztián zenei vezető, karmester segítségével, a Budapesti Operettszínház zenészei, színészei és a Zeneművészeti Egyetem hallgatója által megelevenítve, mindez sikerült. A történethez Ambrus Mária álmodott díszletet, Benedek Mari jelmezeket és Ladányi Andrea a koreográfiát.

A mű zeneisége összetett. Keveredik benne az operai és a musicales hangzás. Az Anya operai drámaisága szemben áll a Tó csilingelő koloratúrszoprán szólamával és az Éj musicales, nyersebb hangjával, továbbá a Halál lágyabb, a két műfaj közötti tenorjával, a Csipkebokor musicales baritonjával és a Sírásó basszus, klasszikus szólamával. Érdekes ez a zenei egyveleg, hiszen operaénekes, operettprimadonna, musicaltől az opera felé tartó énekes és musicalénekes egyaránt szerepet kap benne. A néző füle érzi, érti a szólamok, karakterek hangzásbeli különbözőségeit. A tisztán operaszerető közönség lehet, hogy idegennek tartja a musicalesek jelenlétét, a musicalt előnyben részesítőknek viszont valószínűleg a klasszikus hangzás lesz váratlan. A különböző műfajok és képviselőik egy darabban szerepeltetése meglepő fordulat, de nagyon jó kísérlet arra, hogy az eltérő közönség egyazon előadás keretei között ismerkedjen a másik műfaj jellemzőivel, már ami az énektechnikát illeti.

A zene mellett a színészek díszletben való mozgása vezeti a történetet. Az Anya érzéseit a színpadon szintén folyamatosan jelen lévő Tó, Éj és Csipkebokor a mozgásával illusztrálja, ami hasonlít a pantomimre. A szintén női karakterek, a Tó és az Éj többször ugyanazt a testhelyzetet veszi fel, mint korábban az Anya, párhuzamot mutatva a korábbi és a jelenlegi történések között.

Ezen hármas a mozgását tekintve eltér az Anya-Halál-Sírásó hármasától, mert a mozdulataik, nem pedig tetteik utalnak kilétükre. A Tó mozgása hullámzó, kézmozdulatai a víz mozgását utánozzák. A Csipkebokor dermedten kuporog a fagyban, majd, miután az Anya a vérével felmelegíti, kinyújtózik, levelei újra élettel telnek meg, amit a keze, ujjai rezgésével imitál. Az Éj különös, néha érthetetlennek tűnő mozgásokat végez. Meg-megrázkódik, úgy tűnik, mintha neki akarna iramodni, majd ismét mozdulatlanná dermed. Az éjszaka az alvást jelenti legtöbbünk számára, az alvás az álmodást. Ha néztünk már alvó embert, akkor tudjuk, hogy nem mozdulatlanul fekszik álmában, hanem forgolódik, megrándul, és amikor ellazulnak az izmai, jön a zuhanáshoz hasonló érzés, aminek hatására összerándul, kirúg. Az álom, és az Éj nem teljesen nyugodt. Ha hozzászokik a szemünk a sötéthez, látunk, de minden ijesztő, egyes érzékeink tompulnak, mások kiélesednek, egyes mozdulatok nem tűnnek tisztának.

A karakterek megjelenésüket tekintve is két csoportot alkotnak. Az Anya és a Sírásó emberek, jelmez nélkül, hétköznapi ruhába öltöztek, ami nem utal a személyükre. A Halál, mint vándor, ruháját tekintve szintén átlagembernek tűnik, szürke öltöny és szürke póló van rajta. Nem utal semmi a kilétére. Szürke ruhába öltözött, kellemes megjelenésű, egyszerű fiatalember. Megjelenésében nincs semmi fenyegető vagy gonosz. A Halált általában fekete ruhában, fekete lepelben, esetleg kaszával szokták ábrázolni. De itt nincs fekete szín, de nincs fehér sem. Hiányzik a két véglet. Csak szürke van. Köztes szín, nem foglal állást a koncepció abban, hogy jó-e vagy rossz-e a Halál. Aki veszített már el valakit betegség miatt, az tudja, hogy kettős érzés uralkodik el az emberen. Talán hallotta már mindenki azt a mondatot, hogy "Neki már nem fáj tovább." De fáj annak, aki itt marad, nap mint nap átélve a másik elvesztése miatti fájdalmat. A halál megváltás a szenvedőnek, de folyamatos szenvedés a hátrahagyottnak.

Az Éj pizsamában és köntösben van, a Tó ruhája kék, csillogó vízcseppekkel borított, kabátját vízbuborékok borítják. A Csipkebokor kapucnis, kis piros izzókkal világító felsőben kuporog a padlón, fején piros sapkával. Az Anya véráldozata után végre kinyújtózik, leveti felsőjét és sapkáját, zöld, levélmintás ing utal kilétére.

A karakterek interakciói személytelenek. A darab szinte teljes hosszán keresztül megfigyelhető, hogy egymásnak "beszélnek", nem egymással. Az arcok túlnyomórészt szenvtelenek, sokszor még akkor sem néznek az Anyára, amikor neki címzik a mondanivalójukat, helyette legtöbbször a távolba merednek szenvtelen arckifejezéssel. Nincs igazi kapcsolat közöttük, az arcukkal nem igazán fordulnak egymás felé, bár a testük többször érintkezik, pl. amikor az Anya átöleli a Csipkebokrot, hogy vérét adja a tövisei által okozott sérülésekkel, vagy amikor a Tóban megmossa az arcát. Az Éj, amikor kéri, hogy az Anya énekeljen neki, az Anya ölébe fekszik, mint korábban a fia tette, és ugyanígy nyugszik az Anya a Halál karjaiban a döntése után, megnyugvást keresve.

Az, hogy nem néznek egymás szemébe, számomra az elidegenedést ábrázolja. A gyászoló ember magánya, bezárkózása mellett megjelenik a többi ember részvéte, de óhatatlanul felbukkan az elutasítás, a késztetés, hogy távol maradjon a gyászolótól, mintha így távol tarthatná magát egy esetleges saját gyásztól.

A történet az Anya házában kezdődik, és ott is ér véget. Onnan ragadta el a Halál a gyermeket, és ott dönthet az Anya a fiú sorsáról. Ahogy korábban az Anya tartotta a karjában gyermekét, úgy fekszik most ő a Halál karjában. Azonban amikor a Halál távozik, végigjárva a házat helyiségről helyiségre, mintegy jelezve, hogy bárhol, bármikor felbukkanhat, nem viszi magával a nőt.

Az Anya mindent odaadott magából, mégsem tudta megmenteni a gyermekét magának, de saját szenvedése árán megmenthette őt az időtlen boldogságnak. Az idő ugyanis csak addig volt jelen, amíg a Halál el nem vitte a gyereket. Addig a ház falán a digitális óra a valós időt mutatta, de amikor a Halál elhagyta a házat, az idő megszűnt létezni.

A történet több mint komor. Összetett, megragadó. Nem elég a dallamvezetésre és az énekre figyelni, nézni kell a többi színész mozdulatait is, így az előadás beszippantja a nézőt. Szoktam figyelni a közönség előttem ülő tagjainak a reakcióit, de most nem volt rá érkezésem, mert magával ragadott, összpontosításra késztetett a darab. A színészek által közvetített érzések útján kiváltott saját érzéseimre koncentráltam, most nem akartam osztozni bennük másokkal.

Persze mindehhez nyitottnak kell lenni, kell valami, ami megtartja az ember figyelmét. A szerzők, a színészek, a zenészek, a dallam, a műfaj(ok), kinek mi. Én nem gondolkodtam azon, miért ragadta és tartotta meg végig a figyelmemet az előadás, és számomra így van ez jól. Mondhatnám, hogy szeretem az operát, a Budapesti Operettszínház társulatát, Andersen történeteit, akár azt is, hogy ámulatba ejtett ismét a Zeneakadémia impozáns, gyönyörű épülete, de nem kell magyarázni, ha valami működik. De biztos vagyok benne, hogy nem volt ezzel mindenki így, hiszen különbözőek vagyunk.

Az én esetemben sem mondhatom azonban azt, hogy minden úgy volt jó, ahogy volt. Számomra a libretto az, amit több ponton nem értettem. Nem azért, mert azt nem értettem, hogy mit énekelnek a színpadon, bár sajnos ez is előfordult többször a klasszikus hangképzés kellemetlen velejárója okán Frankó Tünde és Lukács Anita esetében. Hanem azért, mert az Éj, a Tó és a Csipkebokor dalainak többsége ismétlésekre szorítkozott, ami azt jelenti, hogy akár két percig is ugyanazt a két sort énekelték újra és újra. És emiatt az ember kizökken, és végső soron unatkozni fog, a darab pedig elveszítheti időlegesen a néző figyelmét.

Ugyanakkor a librettót tekintve szívhez szóló, amikor az ember egyszer csak egy anno általa, vagy már a saját gyerekei által anyák napján szavalt vers sorait hallja a színpadról az Anya és a Halál által énekelve. Hiszen a librettót Beney Zsuzsa írta, és ki ne hallotta volna a Hogyan vártalak című versét?

Frankó Tünde, az önfeláldozó Anya hangja megragadja az embert, átérződött rajta a szenvedés. Érdekes mozzanat, hogy a Halált játszó Dolhai Attilával 2006 nyarán a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon már játszott a hasonló mondanivalót hordozó Mária Evangéliumában, ahol Tünde Máriát, Jézus édesanyját, míg Attila Jézust formálta meg.

Dolhai Attila nem először bújik a Halál szerepébe, hiszen Lévay Szilveszter csodás, nagy sikerű musicaljében, az Elisabeth-ben is megformálta ezt a karaktert, sőt, ezzel búcsúzott a musical műfajától. Mind a műfaj, mind a darab más, Attila az operettek bonviván szerepei mellett halad a tanulmányaiban előre, kóstolgatva az opera műfaját is. Az ő szólama az Egy anya történetében számomra nem egyértelműen operai, de a hangja szépen szólt most is, a tőle megszokott érthető kiejtéssel.

Lukács Anita bravúros a Tó koloratúrszoprán szólamában. A hangja csengőn szólt, erőlködés nélkül, gyönyörűen.

Nádasi Veronika hangja üt el leginkább a többiekétől, teljesen nélkülözve a klasszikus hangzást, de a musicalekben tőle megszokott magabiztossággal, bár néha kissé kiabálva énekelt.

Langer Soma baritonja szintén magabiztosan, jól szólt, erősítés nélkül is.

Blazsó Domonkost eddig még nem láttam, az ő szerepe a legkevésbé fajsúlyos, és számomra az ő hangja egy kicsit elveszett, nem tűnt elég erősnek.

Szép estét szerzett az alkotógárda, szerzők, rendező, zenészek, színészek egyaránt.

Aki nyitott egy kortárs magyar operára megkapó dallamokkal, és szeretné Andersen történetét zenei köntösben is megismerni, élvezni a Budapesti Operettszínház színészei és zenészei előadását Balassa Krisztián biztos kezű vezetése mellett, az keresse a darabot, remélhetőleg műsorra tűzik még az évadban.