Köztudott, hogy a Budapesti Operettszínház alkotói szakavatott kézzel nyúlnak az operettekhez. Arra törekednek, hogy régi fényében keltsék új életre a műfaj híres darabjait, és olyan módon igyekeznek közel hozni a nézőkhöz az előadásokat, hogy - ahogy ők említik - leporolják a régi szövegkönyvet, új lendületet visznek bele, kicsit modernizálják, hogy az a mai fiatalok számára is befogadható, élvezetes legyen. Ehhez az kell, hogy a társulat is fiatalos lendülettel vesse bele magát a játékba, legyen lendületes az előadás, esetleg aktuálpolitikai utalásokat rejtsenek el a szövegben, legyen vicces, de ne erőltetett, és persze olyan karakterek jelenjenek meg a színpadon, akikkel a néző így vagy úgy, de azonosulni tud. Jó példa a megújult felfogásra a színház repertoárjából az Én és a kisöcsém, ami tavasszal tér vissza a színpadra rövid szünet után a hírek szerint, illetve A chicagói hercegnő című jazzoperett.
A teátrum legújabb bemutatója, a november elején debütált Luxemburg grófja szintén szakít a konvenciókkal, mert Lehár Ferenc nagyoperettjét picit eltolták a musical irányába, de csak annyira, hogy ne veszítse el a saját műfajára jellemző jegyeket. A musicalhez való közelítés, tévedés ne essék, nem a zeneiség megváltoztatásában mutatkozik meg, ne gondoljon senki arra, hogy a Lehár daraboktól megszokott, operákra hajazó dalok nem csendülnek fel a primadonna torkából. De megtörténhet-e, hogy egy operettben az idős, szenilis kormányzó egyszer csak nekiáll rappelni? Megeshet-e, hogy a tánckar farmerben, kapucnis felsőben táncol, és a néző ízelítőt kap a street dance műfajából, esetleg a bonviván felzselézett hajjal, bőrkesztyűben komédiázzon a színpadon? A Budapesti Operettszínház Luxemburg grófja című operettjében mindez előfordul a hagyományos nagyoperetti jellemzők mellett. És piszkosul jól áll neki!
Az operett irodalom az egyik legmulatságosabb történetként tartja számon Lehár darabját. A történet mozgatórugója egy gazdag, ám reménytelenül szenilis, öregedő kormányzó, Sir Basil, aki szerelmével üldözi az ünnepelt énekesnőt, Didier Angèle-t, mivel azt hiszi, hogy van közöttük valami. Az énekesnő azonban hallani sem akar holmi viszonyról, ő jól érzi magát barátai, a nincstelen, fiatal művészek között. Ám ügynöke, Fleury, aki egykor maga is primadonna volt, tanulva saját hibájából, elfogadja Angéle nevében és tudta nélkül Sir Basil apanázsát, mert tisztában van azzal, hogy protezsáltja a saját gázsijából ugyanolyan éhenkórász művész lenne csak, mint a barátai.
A karizmatikus René szintén állandó pénzügyi gondokkal küzd, amin az sem változtat, hogy hirtelen ölébe hullik egy grófi cím, amit "sokad rangú" rokonként örököl meg. A címhez azonban nem jár vagyon, így Luxemburg grófjaként ugyanolyan szegény marad, mint a templom egere. Ám mindez megváltozik, amikor Sir Basil emberei, Lord Lanchaster, Lord Winchester és Lord Worchester megneszelik, hogy van egy ember, akinek nincs szüksége főúri címre, sokkal inkább pénzre. Tekintve, hogy gazdag főnökük el akarja venni feleségül a rang nélküli Angéle-t, lecsapnak René-re, és nyélbe ütnek vele egy üzletet: jó pénzért elvesz feleségül egy nőt, akit nem láthat, három hónap múlva elválik tőle, miáltal a nő elvált grófné lesz, így méltó Uguranda kormányzójának kezére, René pedig élhet mint hal a vízben.
A házasság ötlete nem villanyozza fel a fiatalokat, de más módot nem látnak arra, hogy kilépjenek a nincstelenségből, belemennek, így a névházasság, anélkül, hogy láthatnák egymást a felek, megköttetik.
Bár a házasság csak három hónapig szól és névleg köttetett, sem René sem Angéle nem tud szabadulni a kérdéstől, hogy vajon kivel kötötte össze a sorsát, mígnem a férfi végül rájön, hogy ki lehet a titokzatos ara. Bárónak adja ki magát, a nő minden előadását rajongva nézi a színházban, és amikor szemtől szemben találkoznak, örömmel konstatálja, hogy vonzalma nem marad viszonzatlan.
René tudja, hogy nincs más dolga, mint elérni, hogy a nő belé szeressen, színt vallani, majd megtagadni a válást a házasság megkötését követő három hónap múlva. Persze mindehhez túl kell járni Sir Basil és a tanácsadó triumvirátusa tervén, Fleury eszén, és sikeresen át kell vészelni a válóperes tárgyalást.
A 2017. november 05-i, 15 órás előadáson a történet, egyben az előadás motorja a meghívott művészként Sir Basil szerepébe bújó Kálloy Molnár Péter volt. Hálás szerep az övé, egy szerethető, jó értelemben vett idióta, akinek talán egy kerek mondata nincs, amiben minden a helyén lenne. Ahogy haladt előre az előadás, érezhetően egyre jobban belesimult a szerepbe, egyre magabiztosabban komédiázott, érezve, hogy a közönség vevő a megírt és néha becsempészett poénokra.
Angéle szerepében a színház gyönyörű hangú, királynői megjelenésű primadonnáját, Fischl Mónikát láthattuk, aki a tőle megszokott magabiztossággal hozta az érzékeny, ám erős főhősnő karakterét. Szeretem a hangját, uralja a teret, a játéka, megjelenése teljessé teszi az élményt.
René, vagyis Luxemburg grófja szerepét Dolhai Attila alakította. Aki úgy érzi, hogy a musicaleknek hátat fordító színész bonvivánként nem tud ugyanúgy kibontakozni, olyan lendülettel és hévvel játszani az operett kicsit talán szűkebbre szabottabb keretei között, mint a musicalek hősszerelmeseként, annak ez a szerep talán gyógyír lehet a lelkére. René ugyanis nem konvenciók közé szorított és onnan kitörni vágyó főnemes, aki saját társadalmi helyzete miatt a számára elérhetetlen nő után vágyik. René ugyanis egy mulatozó, hedonista művész, aki belecsöppen a nagyok játékába és megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni belőle. Nem bújik frakkba, sem jól szabott öltönybe, a jelmeze és frizurája sokkal inkább idézi a musicalek világát, mint az operettekét, és jó kedvvel, nagy hévvel veti bele magát a komédiázásba.
Frankó Tünde bújt a nagy hangú, magát bármilyen szituációban feltaláló Fleury bőrébe. Aki eddig inkább drámaibb karakterekben látta Tündét, mint jómagam is, annak meglepetést fog okozni, hogy milyen jól megállja a helyét ebben a szerepben. Amellett, hogy hangi adottságait is megcsillogtatja, lubickol a vicces jelenetekben. Megjelenése, a fekete-fehér kontraszt, ami a ruháiban megmutatkozik, és ami kissé a jellemét is mutatja, Szörnyella de Frászt juttatta az eszembe. De nem tört ki tőle frász, sőt, jókat nevettem a poénjain.
A három Lord - Oláh Tibor, Pálfalvy Attila és a szintén vendégművész Kálid Artúr - keverik a háttérben a lapokat, állják Sir Basil elmeroggyant ötleteit és jellemét. A magas polcra került kisember karakterei ők, akik társadalmi rangjuknál fogva kerültek a betöltött pozícióba, és próbálják a lehető legtöbbet kihozni belőle és a sokszor nem éppen hízelgő szituációkból.
A darab, tekintve, hogy operettről van szó, nem nélkülözheti a szubrett-táncos komikus párosát, ám be kell vallanom, hogy jelenlétük szerintem már-már felesleges ebben az előadásban. Míg Kálmán Imre darabjaiban, így például A Csárdáskirálynőben vagy a Marica grófnőben erősen kidomborodik a primadonna-bonviván és szubrett-táncos közötti kapcsolat és különbség, illetve az egymással való kölcsönhatás, Lehárnál az utóbbi kettős jelenléte nem ilyen jelentős. A szubrett és táncos komikus feladata a szórakoztatás, nevettetés, könnyedebb dalokkal, sok, az Operettszínház esetében akrobatikus elemeket is tartalmazó tánccal. Lehár darabjaiban, legalábbis az Operettszínházban futó A víg özvegyben és most a Luxemburg grófjában, sokkal kisebb a jelenlétük és véleményem szerint gyengébb a karakterük. Tekintve, hogy több aktív szereplőt mozgatnak a Lehár darabok, bővérű komédiázáson alapul a történet, ez a kettős elveszíti az alapvető funkcióját, és bár Juliette szerepében Szendy Szilvi, valamint Brissardként Kerényi Miklós Máté most is, mint mindig aranyosak voltak és revüszámukban most is lehengerlőek, igazából nem tudtak sokat hozzátenni az előadáshoz.
Siménfalvy Ágota a válópert vezető bírónő szerepében üdítően hozta a túlterhelt, ám megfelelő pénzösszegért megvehető hivatalnok karakterét, a színészből londíner és lakáj szerepébe bújt Melis Gábor szépen búgó, mély orgánumú hangját pedig befőttes üvegbe kellene zárni és jó pénzért árulni nyugtató helyett.
Az előadás látványos, és igazán vicces. Olyannyira, hogy annak ellenére, hogy sok-sok igazán szellemes, nagyszerű előadást láttam már az Operettszínházban, a közönséget ekkorákat nevetni még nem hallottam. Gyors poénok, aktuálpolitikába vágó beszólások, rap betét!, és egy fergetegesre sikeredett válóperes tárgyalás, ahol - Kálloy Molnár Péter improvizatív képességei okán - a színpadon is elszabadult kicsit a hangulat a tárgyalóterem padsorai között, és a színészek együtt nevettek a közönséggel.
Nagy gratuláció illeti meg Somogyi Szilárd rendezőt, aki igazán élvezetes, fiatalok számára is könnyen fogyasztható előadást álmodott színpadra. Ugyanígy dicséret illeti Cselényi Nóra modern jelmezeit és Barta Viktória koreográfiáját, valamint Túri Erzsébet díszletét. És természetesen most is, mint mindig, a színház zenekarát, énekkarát és balettkarát.
Aki szereti az operetteket, de még csak klasszikus keretek között színpadra állított művel találkozott, illetve aki azért nem próbálkozott még ezzel a műfajjal, mert régimódinak, öregesnek gondolja, feltétlenül nézze meg a Budapesti Operettszínházban a Luxemburg grófját!
A teátrum legújabb bemutatója, a november elején debütált Luxemburg grófja szintén szakít a konvenciókkal, mert Lehár Ferenc nagyoperettjét picit eltolták a musical irányába, de csak annyira, hogy ne veszítse el a saját műfajára jellemző jegyeket. A musicalhez való közelítés, tévedés ne essék, nem a zeneiség megváltoztatásában mutatkozik meg, ne gondoljon senki arra, hogy a Lehár daraboktól megszokott, operákra hajazó dalok nem csendülnek fel a primadonna torkából. De megtörténhet-e, hogy egy operettben az idős, szenilis kormányzó egyszer csak nekiáll rappelni? Megeshet-e, hogy a tánckar farmerben, kapucnis felsőben táncol, és a néző ízelítőt kap a street dance műfajából, esetleg a bonviván felzselézett hajjal, bőrkesztyűben komédiázzon a színpadon? A Budapesti Operettszínház Luxemburg grófja című operettjében mindez előfordul a hagyományos nagyoperetti jellemzők mellett. És piszkosul jól áll neki!
Az operett irodalom az egyik legmulatságosabb történetként tartja számon Lehár darabját. A történet mozgatórugója egy gazdag, ám reménytelenül szenilis, öregedő kormányzó, Sir Basil, aki szerelmével üldözi az ünnepelt énekesnőt, Didier Angèle-t, mivel azt hiszi, hogy van közöttük valami. Az énekesnő azonban hallani sem akar holmi viszonyról, ő jól érzi magát barátai, a nincstelen, fiatal művészek között. Ám ügynöke, Fleury, aki egykor maga is primadonna volt, tanulva saját hibájából, elfogadja Angéle nevében és tudta nélkül Sir Basil apanázsát, mert tisztában van azzal, hogy protezsáltja a saját gázsijából ugyanolyan éhenkórász művész lenne csak, mint a barátai.
A karizmatikus René szintén állandó pénzügyi gondokkal küzd, amin az sem változtat, hogy hirtelen ölébe hullik egy grófi cím, amit "sokad rangú" rokonként örököl meg. A címhez azonban nem jár vagyon, így Luxemburg grófjaként ugyanolyan szegény marad, mint a templom egere. Ám mindez megváltozik, amikor Sir Basil emberei, Lord Lanchaster, Lord Winchester és Lord Worchester megneszelik, hogy van egy ember, akinek nincs szüksége főúri címre, sokkal inkább pénzre. Tekintve, hogy gazdag főnökük el akarja venni feleségül a rang nélküli Angéle-t, lecsapnak René-re, és nyélbe ütnek vele egy üzletet: jó pénzért elvesz feleségül egy nőt, akit nem láthat, három hónap múlva elválik tőle, miáltal a nő elvált grófné lesz, így méltó Uguranda kormányzójának kezére, René pedig élhet mint hal a vízben.
A házasság ötlete nem villanyozza fel a fiatalokat, de más módot nem látnak arra, hogy kilépjenek a nincstelenségből, belemennek, így a névházasság, anélkül, hogy láthatnák egymást a felek, megköttetik.
Bár a házasság csak három hónapig szól és névleg köttetett, sem René sem Angéle nem tud szabadulni a kérdéstől, hogy vajon kivel kötötte össze a sorsát, mígnem a férfi végül rájön, hogy ki lehet a titokzatos ara. Bárónak adja ki magát, a nő minden előadását rajongva nézi a színházban, és amikor szemtől szemben találkoznak, örömmel konstatálja, hogy vonzalma nem marad viszonzatlan.
A 2017. november 05-i, 15 órás előadáson a történet, egyben az előadás motorja a meghívott művészként Sir Basil szerepébe bújó Kálloy Molnár Péter volt. Hálás szerep az övé, egy szerethető, jó értelemben vett idióta, akinek talán egy kerek mondata nincs, amiben minden a helyén lenne. Ahogy haladt előre az előadás, érezhetően egyre jobban belesimult a szerepbe, egyre magabiztosabban komédiázott, érezve, hogy a közönség vevő a megírt és néha becsempészett poénokra.
Angéle szerepében a színház gyönyörű hangú, királynői megjelenésű primadonnáját, Fischl Mónikát láthattuk, aki a tőle megszokott magabiztossággal hozta az érzékeny, ám erős főhősnő karakterét. Szeretem a hangját, uralja a teret, a játéka, megjelenése teljessé teszi az élményt.
René, vagyis Luxemburg grófja szerepét Dolhai Attila alakította. Aki úgy érzi, hogy a musicaleknek hátat fordító színész bonvivánként nem tud ugyanúgy kibontakozni, olyan lendülettel és hévvel játszani az operett kicsit talán szűkebbre szabottabb keretei között, mint a musicalek hősszerelmeseként, annak ez a szerep talán gyógyír lehet a lelkére. René ugyanis nem konvenciók közé szorított és onnan kitörni vágyó főnemes, aki saját társadalmi helyzete miatt a számára elérhetetlen nő után vágyik. René ugyanis egy mulatozó, hedonista művész, aki belecsöppen a nagyok játékába és megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni belőle. Nem bújik frakkba, sem jól szabott öltönybe, a jelmeze és frizurája sokkal inkább idézi a musicalek világát, mint az operettekét, és jó kedvvel, nagy hévvel veti bele magát a komédiázásba.
Frankó Tünde bújt a nagy hangú, magát bármilyen szituációban feltaláló Fleury bőrébe. Aki eddig inkább drámaibb karakterekben látta Tündét, mint jómagam is, annak meglepetést fog okozni, hogy milyen jól megállja a helyét ebben a szerepben. Amellett, hogy hangi adottságait is megcsillogtatja, lubickol a vicces jelenetekben. Megjelenése, a fekete-fehér kontraszt, ami a ruháiban megmutatkozik, és ami kissé a jellemét is mutatja, Szörnyella de Frászt juttatta az eszembe. De nem tört ki tőle frász, sőt, jókat nevettem a poénjain.
A három Lord - Oláh Tibor, Pálfalvy Attila és a szintén vendégművész Kálid Artúr - keverik a háttérben a lapokat, állják Sir Basil elmeroggyant ötleteit és jellemét. A magas polcra került kisember karakterei ők, akik társadalmi rangjuknál fogva kerültek a betöltött pozícióba, és próbálják a lehető legtöbbet kihozni belőle és a sokszor nem éppen hízelgő szituációkból.
A darab, tekintve, hogy operettről van szó, nem nélkülözheti a szubrett-táncos komikus párosát, ám be kell vallanom, hogy jelenlétük szerintem már-már felesleges ebben az előadásban. Míg Kálmán Imre darabjaiban, így például A Csárdáskirálynőben vagy a Marica grófnőben erősen kidomborodik a primadonna-bonviván és szubrett-táncos közötti kapcsolat és különbség, illetve az egymással való kölcsönhatás, Lehárnál az utóbbi kettős jelenléte nem ilyen jelentős. A szubrett és táncos komikus feladata a szórakoztatás, nevettetés, könnyedebb dalokkal, sok, az Operettszínház esetében akrobatikus elemeket is tartalmazó tánccal. Lehár darabjaiban, legalábbis az Operettszínházban futó A víg özvegyben és most a Luxemburg grófjában, sokkal kisebb a jelenlétük és véleményem szerint gyengébb a karakterük. Tekintve, hogy több aktív szereplőt mozgatnak a Lehár darabok, bővérű komédiázáson alapul a történet, ez a kettős elveszíti az alapvető funkcióját, és bár Juliette szerepében Szendy Szilvi, valamint Brissardként Kerényi Miklós Máté most is, mint mindig aranyosak voltak és revüszámukban most is lehengerlőek, igazából nem tudtak sokat hozzátenni az előadáshoz.
Siménfalvy Ágota a válópert vezető bírónő szerepében üdítően hozta a túlterhelt, ám megfelelő pénzösszegért megvehető hivatalnok karakterét, a színészből londíner és lakáj szerepébe bújt Melis Gábor szépen búgó, mély orgánumú hangját pedig befőttes üvegbe kellene zárni és jó pénzért árulni nyugtató helyett.
Az előadás látványos, és igazán vicces. Olyannyira, hogy annak ellenére, hogy sok-sok igazán szellemes, nagyszerű előadást láttam már az Operettszínházban, a közönséget ekkorákat nevetni még nem hallottam. Gyors poénok, aktuálpolitikába vágó beszólások, rap betét!, és egy fergetegesre sikeredett válóperes tárgyalás, ahol - Kálloy Molnár Péter improvizatív képességei okán - a színpadon is elszabadult kicsit a hangulat a tárgyalóterem padsorai között, és a színészek együtt nevettek a közönséggel.
Nagy gratuláció illeti meg Somogyi Szilárd rendezőt, aki igazán élvezetes, fiatalok számára is könnyen fogyasztható előadást álmodott színpadra. Ugyanígy dicséret illeti Cselényi Nóra modern jelmezeit és Barta Viktória koreográfiáját, valamint Túri Erzsébet díszletét. És természetesen most is, mint mindig, a színház zenekarát, énekkarát és balettkarát.
Aki szereti az operetteket, de még csak klasszikus keretek között színpadra állított művel találkozott, illetve aki azért nem próbálkozott még ezzel a műfajjal, mert régimódinak, öregesnek gondolja, feltétlenül nézze meg a Budapesti Operettszínházban a Luxemburg grófját!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése