Majd' fél év telt el azóta, hogy a Budapesti Operettszínház Baján bemutatta a máig legismertebb és legnagyobb elismeréssel és rajongással övezett magyar rockoperát, az István a király-t. Hogy hogyan sikerült színpadra vinni a társulatnak Székely Kriszta rendező irányításával a művet, arról már korábban írtam, kitérve a több mint harmincöt éves ősbemutatóra és magára a történetre is, itt:
A bajai élmény letaglózó volt, ahhoz az energiához, hangzáshoz és látványelemekhez, amire a szabad ég alatt lehetőség nyílik értő kezek alatt, nem igazán lehet hozzátenni, gondolhatnánk. A szabadtéren debütált előadás azóta a kőszínházba költözött, és köszöni, nagyon jól érzi magát ott is, szó szerint kirobbanó formában van, szeptember óta folyamatosan. És ezt a nézők is így érzik, mert jegyet kapni rá szinte lehetetlen, ha az ember nem csap le a megnyitott jegyértékesítés első pillanatában a kínálkozó lehetőségre.
Az operettszínház nagyszínpadán futó darabok kettős szereposztással mennek, és a színészek ugyanabból a darabból változó energiájú előadást tesznek a színpadra. A színészi megközelítés alapján szinte mintha más karakterekkel találkoznánk ugyanabban a szerepben két különböző színész megformálásában. És természetesen ezáltal a minőség, az összkép is hol erősebb, hol picit gyengébb.
Az István a király azonban más. Nem csak azért, mert a műfaja más, hiszen a rockopera máshogyan épül fel, mint egy musical vagy éppen operett, mivel tőlük eltérő a zeneisége, a felépítése pedig az operáét követi, hiszen nincsen benne beszéd. A darab mássága azonban abban is megnyilvánul, hogy mindkét szereposztás fantasztikus minőségű előadást tesz a színpadra. Itt nincs erősebb és gyengébb minőség, itt nagyon erős és még erősebb előadásról beszélhetünk, de még itt is vannak különbségek, amik az egyéni készségekben rejlenek.
Zenés alkotásról beszélünk, és számomra úgy tűnik, hogy amikor összetették a két szereposztást, vélhetően odafigyeltek az énekhangok eltérő típusára. Az első szereposztás erősebb, élesebb, energikusabb, ha úgy tetszik, kirobbanóbb hangokból áll (Kocsis Dénes, Dolhai Attila, Szomor György, Gubik Petra, Homonnay Zsolt, Kerényi Miklós Máté, Polyák Lilla), míg a második szereposztás picit fátyolosabb, "lágyabb" tónusokkal dolgozott (Veréb Tamás (akit azóta Sándor Péter váltott), Feke Pál, György-Rózsa Sándor, Kálmán Petra, Magócs Ottó, Szerémy Dávid, Siménfalvy Ágota).
Baja után kétszer láttam kőszínházban az előadást, és egy-két kivételtől eltekintve mindkét szereposztáshoz volt szerencsém. A kivételek, vagyis amelyik karakterben csak egy szereposztást láttam, a következők:
- István: Kocsis Dénes, aki minden alkalommal remek formát mutatott, mind hangilag, mind szerepformálásban. Esendő, irányítható, az árral sodródó fiatal trónörökös ő, aki szembekerül saját nagybátyjával, a trónra ősi jog alapján igényt támasztó Koppánnyal. Dénes az esendő, de a körülmények és a szükség miatt egyre nagyobb elszántságot mutató Istvánként mindig meggyőző, bár egy-egy jelenetben - az én ízlésem szerint - picit túljátssza a belső vívódást, gyötrődést.
- Gizella: Maros Bernadett, vagyis István bajor, szőke felesége. A kiházasított, idegen országba csöppent lány távolságtartó karakter. Unatkozó, a történéseket kívülállóként, méla közönnyel szemlélő fiatal nő semleges marad a nép sorsát eldöntő családi viszályban, saját bajor udvartartása társaságát keresve, ám a végén megtalálja helyét a férje mellett. Bernadett jó teljesítményt nyújtott minden alkalommal.
- Torda: Szomor György, Koppány támasza, a jövendőmondó táltos. Fantasztikus teljesítményt hozott minden alkalommal, két dalával falakat lenne képes ledönteni. Jövendöléséhez a színpadkép, a dobosok, szőrmébe bújt gólyalábasok és a Földanya csodás támogatást nyújtanak. Az ember karján lúdbőr szaladgál, és azt kívánja, hogy tartson még tovább a varázslat.
- Vecellin: Gömöri András Máté, bajor lovag. Arrogáns, nagyképű ember, aki kiéli szadista hajlamait a szemében barbár magyar lázadók kínzásában. Német akcentusú szerepformálása találó. Nem nagy szerep, de amit lehet, azt Máté kihozza belőle.
Szemezgetve a főbb karakterek között, amelyeknél mindkét szereposztást láttam, jómagam találtam eltéréseket, amik néha nüansznyiak, máskor viszont meglehetősen markánsak, és egyértelműen elbillentik a mérleget valamelyik szereposztás felé. Azt azonban le kell szögezni, hogy a színészek mindkét szereposztásban nagyszerű alakítást nyújtanak!
Az én ízlésem szerint a két szereposztás közötti különbségek - kisebb mértéktől a nagyobb felé haladva - a következők:
- Asztrik: Homonnay Zsolt és Magócs Ottó. Trükkös feladat kiválasztani az erősebb - nem, inkább számomra jobban tetsző - alakítást, mert mindketten nagyon jók. Olyannyira, hogy az ő esetükben az a karakterformálás tetszett jobban, amelyiket éppen láttam. Hangilag viszont Homonnay Zsolt felé billen a mérleg nyelve nálam, és kreativitás tekintetében is. Bár ez utóbbi szövegtévesztéshez fűződik, de olyan jól jött ki belőle a január 23-i előadáson Géza fejedelem temetésén, és olyan pókerarccal, hogy le a kalappal.
- Asztrik: Homonnay Zsolt és Magócs Ottó. Trükkös feladat kiválasztani az erősebb - nem, inkább számomra jobban tetsző - alakítást, mert mindketten nagyon jók. Olyannyira, hogy az ő esetükben az a karakterformálás tetszett jobban, amelyiket éppen láttam. Hangilag viszont Homonnay Zsolt felé billen a mérleg nyelve nálam, és kreativitás tekintetében is. Bár ez utóbbi szövegtévesztéshez fűződik, de olyan jól jött ki belőle a január 23-i előadáson Géza fejedelem temetésén, és olyan pókerarccal, hogy le a kalappal.
- Sarolt: Polyák Lilla és Siménfalvy Ágota. A karakter egyfajta anyatigris, aki a fiát akarja látni a trónon, bármibe is kerül ("tűzzel-vassal, hogyha kell..."), másrészről számító dög, akinek imponál a bajorok jelenléte és az általuk, illetve az egyház által kínált javak. Ugyanakkor harcos amazon, akinél az akarás erőszakban testesül meg. Polyák Lilla az agresszív, számító uralkodónőt kelti életre erősebben, és mindkétszer, amikor láttam, szinte viszketett a tenyerem tőle. Cseppnyi szimpátiát sem tudtam érezni az ő Saroltja iránt, de talán nem is kell. Siménfalvy Ágota is hasonló érzéseket keltett bennem a szerepben, de nem olyan erősen, mint Lilla, így kissé semlegesebb maradt a karaktere számomra. Hangilag mindkettőjükhöz illik a szerep, de talán Ágota itt is kevésbé éles, így nálam, ha halványan is, de Polyák Lilla Saroltja az erősebb.
- Laborc: Kerényi Miklós Máté és Szerémy Dániel. Ő Koppány lázadó követője, akire gyors és csúnya vég vár már az első felvonásban. Talán meglepő, talán nem, de mind a karakterformálás, mind a hitelesség, és még inkább az énekesi teljesítmény esetében a fiatal Szerémy Dániel a befutó nálam.
- Réka: Gubik Petra és Kálmán Petra. Koppány lánya az egész darabban az élő lelkiismeretet testesíti meg. Fiatalsága, érzékenysége, és a két szemben álló fél közötti vívódása és közvetíteni vágyása megható, és mindezt mindketten remekül ábrázolják. A hangi adottságok és énekesi teljesítmény azonban számomra egyértelműen Gubik Petrát teszik jobb Rékává.
- Koppány: Dolhai Attila és Feke Pál. Koppány az ősi törvények alapján követeli magának a trónt. Nem gyűlöli Istvánt, nem akar harcolni vele, tulajdon unokaöccsével, csak az lebeg a szeme előtt, hogy az és úgy történjék, ami és ahogy a magyar népnek jó. Ki nem állja az országba beözönlő, elnyomó bajorokat és a papokat. A szükség hozza kettejük összecsapását, amiben Koppány csakis egy módon kész harcolni: tisztességgel. És ez lesz a veszte.
Koppány számomra egy karizmatikus, energikus, erős személyiség, aki úgy vezeti a népét, hogy az élükre áll, és akit a népe egy emberként követ, a legkisebb kétkedés nélkül. Dolhai Attila karakterformálásában mindez megvan. Színpadra lépése első pillanatától egész lényével sugározza az erőt, magabiztosságot, férfiasságot, még akkor is, ha meg sem szólal. Mindaz az irritáció, amit a papok jelenléte, István és Gizella házassága kivált Koppányból, ott van Attila arcán, egész testtartásán. Forgatja a szemét, grimaszol, sóhajtozik, egyre nő benne a feszültség, ami Géza temetésén robban ki belőle. Egész lényével és testével játszik, a szeme villámokat szór, sokat mozog együtt a táncosokkal, vagyis együtt lélegzik és él a népével. Ugyanakkor érzéki, ahogy az asszonyaival táncol, és nyilvánvaló lánya, Réka iránti gyengéd szeretete. Nagy ívet ír le a karaktere az előadás során, mert amilyen energiával és erővel szárnyal és vezeti a népét, olyan mélyre zuhan érzelmileg, amikor elveszíti a csatát és István serege lemészárolja követőit. A veszteség, a legyőzöttség, a kudarc letaglózza, és szinte sugárzik belőle a néző felé, de mégis magasra emelt fejjel néz szembe végzetével. Hangi kvalitásai tökéletesek a szerephez, a hangja erősen szárnyal, és Attila elementáris erővel veti bele magát a dalokba, végigmozogva azokat, szó szerint felszántva a színpadot. Mindehhez a kiállása is jól asszisztál, magas, erős termete, sötét haja, szakálla és csillogó zöld szeme tökéletes Koppánnyá teszik.
Feke Pál Koppányában sokkal kevesebb tüzet és energiát láttam és éreztem. Az ő karaktere visszafogottabb, nem érződik benne olyan robbanékonyság, mint színésztársában, és sokkal kevesebbet is mozog. Ahol Attila táncol és "őrjöng" a népével, ott Pali lassan, megfontoltan mozog, sétál. Sztoikus nyugalommal figyeli az eseményeket István esküvőjén, és míg Attila esetében a féktelen energiára emlékszem leginkább, nála kedves, elnéző mosolyra. Pali Koppányának érzelmi ívéből hiányzik az igazán erős töltet, és messze nem éri el azt a szintet, hullámhegyet és hullámvölgyet, amit Attilánál éreztem, vagyis az egész energiája kisebb. Nem éreztem azt vele kapcsolatban, hogy én mögé állnék és követném gondolkodás nélkül a csatába. Hangilag tökéletes Feke Pál a szerepben, de színpadi jelenlétben, erőben, energiában, hangi és színészi teljesítményben Dolhai Attila olyan komplex Koppány, amivel nagyon magasra tette a lécet, és amivel vitathatatlanul a legjobb számomra nem csak Koppányként, hanem a darab valamennyi karaktere közül.
- Laborc: Kerényi Miklós Máté és Szerémy Dániel. Ő Koppány lázadó követője, akire gyors és csúnya vég vár már az első felvonásban. Talán meglepő, talán nem, de mind a karakterformálás, mind a hitelesség, és még inkább az énekesi teljesítmény esetében a fiatal Szerémy Dániel a befutó nálam.
- Réka: Gubik Petra és Kálmán Petra. Koppány lánya az egész darabban az élő lelkiismeretet testesíti meg. Fiatalsága, érzékenysége, és a két szemben álló fél közötti vívódása és közvetíteni vágyása megható, és mindezt mindketten remekül ábrázolják. A hangi adottságok és énekesi teljesítmény azonban számomra egyértelműen Gubik Petrát teszik jobb Rékává.
- Koppány: Dolhai Attila és Feke Pál. Koppány az ősi törvények alapján követeli magának a trónt. Nem gyűlöli Istvánt, nem akar harcolni vele, tulajdon unokaöccsével, csak az lebeg a szeme előtt, hogy az és úgy történjék, ami és ahogy a magyar népnek jó. Ki nem állja az országba beözönlő, elnyomó bajorokat és a papokat. A szükség hozza kettejük összecsapását, amiben Koppány csakis egy módon kész harcolni: tisztességgel. És ez lesz a veszte.
Koppány számomra egy karizmatikus, energikus, erős személyiség, aki úgy vezeti a népét, hogy az élükre áll, és akit a népe egy emberként követ, a legkisebb kétkedés nélkül. Dolhai Attila karakterformálásában mindez megvan. Színpadra lépése első pillanatától egész lényével sugározza az erőt, magabiztosságot, férfiasságot, még akkor is, ha meg sem szólal. Mindaz az irritáció, amit a papok jelenléte, István és Gizella házassága kivált Koppányból, ott van Attila arcán, egész testtartásán. Forgatja a szemét, grimaszol, sóhajtozik, egyre nő benne a feszültség, ami Géza temetésén robban ki belőle. Egész lényével és testével játszik, a szeme villámokat szór, sokat mozog együtt a táncosokkal, vagyis együtt lélegzik és él a népével. Ugyanakkor érzéki, ahogy az asszonyaival táncol, és nyilvánvaló lánya, Réka iránti gyengéd szeretete. Nagy ívet ír le a karaktere az előadás során, mert amilyen energiával és erővel szárnyal és vezeti a népét, olyan mélyre zuhan érzelmileg, amikor elveszíti a csatát és István serege lemészárolja követőit. A veszteség, a legyőzöttség, a kudarc letaglózza, és szinte sugárzik belőle a néző felé, de mégis magasra emelt fejjel néz szembe végzetével. Hangi kvalitásai tökéletesek a szerephez, a hangja erősen szárnyal, és Attila elementáris erővel veti bele magát a dalokba, végigmozogva azokat, szó szerint felszántva a színpadot. Mindehhez a kiállása is jól asszisztál, magas, erős termete, sötét haja, szakálla és csillogó zöld szeme tökéletes Koppánnyá teszik.
Feke Pál Koppányában sokkal kevesebb tüzet és energiát láttam és éreztem. Az ő karaktere visszafogottabb, nem érződik benne olyan robbanékonyság, mint színésztársában, és sokkal kevesebbet is mozog. Ahol Attila táncol és "őrjöng" a népével, ott Pali lassan, megfontoltan mozog, sétál. Sztoikus nyugalommal figyeli az eseményeket István esküvőjén, és míg Attila esetében a féktelen energiára emlékszem leginkább, nála kedves, elnéző mosolyra. Pali Koppányának érzelmi ívéből hiányzik az igazán erős töltet, és messze nem éri el azt a szintet, hullámhegyet és hullámvölgyet, amit Attilánál éreztem, vagyis az egész energiája kisebb. Nem éreztem azt vele kapcsolatban, hogy én mögé állnék és követném gondolkodás nélkül a csatába. Hangilag tökéletes Feke Pál a szerepben, de színpadi jelenlétben, erőben, energiában, hangi és színészi teljesítményben Dolhai Attila olyan komplex Koppány, amivel nagyon magasra tette a lécet, és amivel vitathatatlanul a legjobb számomra nem csak Koppányként, hanem a darab valamennyi karaktere közül.
Aki teheti, nézze meg az előadást, mert a Budapesti Operettszínház olyan előadást állított színpadra, amire jó érzésekkel emlékezünk majd még akkor is, ha már - reméljük csak évek múlva - lekerül a műsorról.
Kíváncsi vagyok mások véleményére, hozzászólásban szívesen elolvasnám, kinek hogyan tetszett az előadás, kinek melyik karakter és színész a legkedvesebb!
Kíváncsi vagyok mások véleményére, hozzászólásban szívesen elolvasnám, kinek hogyan tetszett az előadás, kinek melyik karakter és színész a legkedvesebb!
Kocsis Dénes és Dolhai Attila
Kocsis Dénes és Feke Pál
Nagyon tetszenek az élménybeszámolóid, az érzelmek és a kritikus szemlélet, amelyek megjelennek az írásaidban! :) Egyetértek veled, mindkét bajai előadáson ott voltam, és mély, kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem a darab dinamikája, a művészek energiája. Nagyon kíváncsi voltam az új szereposztásra, ezért február 13-án megnéztem a kőszínházban is. Bár amit Sándor Péter, Feke Pál, György Rózsa Sándor, Siménfalvy Ágota hangilag nyújtottak, erős teljesítménynek tartom, közel sem találtam őket olyan tüzesnek és energiától duzzadónak, mint Kocsis Dénest, Dolhai Attilát, Szomor Gyurit és Polyák Lillát. A "lágyabb tónus" érvényesült, ahogy Te fogalmazol, ami nem feltétlen hátrány, de azt hiszem, nekem már örökké a bajai előadás lesz a szívem csücske. :)
VálaszTörlésKedves Florentina! Nagyon köszönöm a kommentedet, és azt, hogy olvasod az oldalamat! Én, két kivételtől eltekintve minden karaktert láttam mindkét színésztől, a két kivétel István és Torda, őket csak Kocsis Dénestől és Szomor Györgytől láttam, de talán lesz alkalmam júniusban őket is megnézni. Kell a belső tűz a darabhoz, az egészen biztos, és nagy öröm, hogy vannak olyan énekes színészeink, akik ezt hozni tudják előadásról előadásra.
TörlésGyere máskor is olvasni, és kíváncsi vagyok a te véleményedre is, ha láttad az adott darabot.