Gyerekkoromban mindig izgalommal vártam, mi történik majd a nagy napon. De nem azért, hogy mit fog majd hozni a nagy szakállú. Nem. Azért izgultam, mert úgy féltem tőle, mint a tűztől! Pedig nem voltam rossz gyerek. Sőt! Ahhoz, hogy egyáltalán rosszalkodni tudjak, le kellett volna valahogy fejteni anyukámról, mert szinte hozzá voltam nőve. Ott éreztem jól magam, ahol ő volt.
Rejtélyes okból kifolyólag féltem a Télapótól. Talán azért, mert szégyenlős voltam, és nem szerettem, hogy az iskolában minden gyereknek egyedül kellett énekelnie vagy verset mondania azért, hogy megkapja az ajándékát.
Meglehet, nem is a Télapótól féltem, hanem a krampuszoktól, ami, lássuk be, meglehetősen logikus magyarázatnak tűnik.
Bevallom, picit irigykedem saját gyerekeimre, akik már egy teljesen más Mikulás korszakba nőttek bele, mint én. Dilemma azonban most is adódik. Nem a Télapó vagy Mikulás elnevezés miatt, hanem az USA-ból származó mesék és filmek miatt. Hiszen egyik szebb és varázslatosabb, mint a másik, magam is imádom őket szinte egytől egyig, hiszen csodás hangulatuk van, legyen szó a Csoda New Yorkban című filmről, A Grincsről, a Télapuról, a Hull a pelyhesről, vagy akár a Polár expresszről.
A dilemma nem más, mint a két ünnep elhatárolása. Ha a Mikulás/Télapó egy éjszaka alatt bejárja a Földet, akkor hogyan lehet, hogy Amerikába csak Karácsonykor megy? És hozzánk miért az angyalkák hozzák a karácsonyi ajándékot? Mmmm, na igen.
Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen ezzel a gondolattal. Mint ahogy abban is, hogy a gyerekek egy percet sem bánkódnak a kettősség láttán. Talán csak azon, hogy hol is van az a szép, pelyhes, fehér hó?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése