2014. november 19., szerda

A Bajadér (operett) - Budapesti Operettszínház


Idén, szeptember 21-én láttuk először A Bajadér című operettet, amiről a tartalmát tekintve is született bejegyzés korábban Turbános isten és társai, avagy Bajadér újratöltve (operett) / Budapesti Operettszínház címmel. Mivel azonban a jó dolgokat szívesen éli meg újra az ember, miért ne ismételhetné meg? A szeptemberi előadás csodálatos volt, ezért mi nagyon szívesen újráztunk. Magam részéről külön jó indok volt, hogy szülinapom volt november 16-án, ha egyáltalán kell indok arra, hogy az ember miért megy színházba, esetleg egy korábban már látott darabra. 

A vasárnap estére mondhatni most is színházzal hangolt a család, miként első alkalommal. Még élénken élt bennünk a Lili bárónő csütörtöki, fergeteges és vicces előadása (korábbi bejegyzés: Lili bárónő (operettfantázia) - Budapesti Operettszínház ), ami néhány kivételtől eltekintve merőben különbözik A Bajadértól. Példának okáért a szerzőben; a helyszínben, hiszen a Raktárszínház után most a nagyszínpad várt minket - a Lilitől eltérően – sok-sok szereplővel és nagyzenekarral.
A mi kis küldöttségünk is változott, hiszen önszántából távol maradó férjemet - aki szerint az eddig általa látott előadások "tényleg nagyon jók, de nekem egyszer elég, viszont ha új darabra megyünk, ott a helyem" - felváltotta unokahúgom, a földszintet pedig a sors szeszélye folytán páholyra cseréltük, no meg VIP teremre, ahol a szünetben finom szendvicseket és bonbont ehettünk, üdítőt, pezsgőt ihattunk.

Volt viszont, ami nem változott a Lili bárónőhöz képest: a primadonna és a bonviván, vagyis Lukács Anita és Dolhai Attila személye. Jantyik Csabát és Peller Károlyt is újra láttuk, nagy örömünkre, mint darabbéli színházigazgatót, illetve írót.

Hogy miért érdemes megnézni egy előadást, illetve egy színészt akár ugyanabban a darabban is, többször?
Először is nyilvánvalóan azért, mert tetszik az embernek, amit lát, és szép élményt kap. Nem véletlen, hogy pl. az Amerikai komédiát is kétszer láttuk, bár azt hiszem, e darab esetében nem a szép, hanem a felejthetetlenül vicces élmény a helyes kifejezés. Aki látta a darabot, az tudja, miről beszélek, aki nem, annak csak ajánlani tudom (korábbi bejegyzés: Amerikai komédia - szvingjáték / Budapesti Operettszínház)!
Másodsorban, szerintem nincs két egyforma előadás, még akkor sem, ha esetleg ugyanazt a szereposztást fogja ki az ember, hiánytalanul. A színészek is, akárcsak a nézők, befolyásoltak sok tényezőtől, így, miként mi is, ők is felkelhetnek reggel bal lábbal. Nyilván ők is érzik úgy, hogy aznap nem sikerül semmi, fáj egy kicsit itt, szúr egy kicsit ott, de akkor is menni és dolgozni kell. Esetleg pont ellenkezőleg, úgy ébrednek, hogy övék a világ, és az univerzum összes őrültje sem tudja őket kihozni aznap a béketűrésből és jókedvből, amivel felkeltek.
Akárhogy is van, a színész is csak ember, ugyanakkor profi művész is, aki a rosszat valószínűleg igyekszik az öltözőben hagyni, ne nyomja rá a bélyegét az előadásra, de a jót, a vidámságot, ha beleillik a darabba, akkor beviszi a színpadra, a nézők legnagyobb szerencséjére! Szerintem mindenki volt már úgy, hogy a színházból kilépve megjegyezte, hogy XY-nak ma nagyon jó kedve volt, vagy pont ellenkezőleg, XY most picit komolyabbnak tűnt.
Harmadsorban pedig azért érdemes az újranézés, mert Kálmán Imre zenéje csodálatos, a zenekar és vezetőjük szintén, a táncosok és a kórus pedig szépséges keretbe foglalja a kibontakozó történetet.

Ezen az estén szerencsére nem láttam senkin, hogy ne játszott volna nagy kedvvel . Az Odette Darimonde-t alakító Lukács Anita fáradhatatlannak tűnt, aki a 15 órai előadás után az estin is tündökölt. A hangja csodálatosan szólt. Gyönyörű hangú és szép díva volt, játékos, de odaadó szerelmes asszony, aki csatába száll az indiai herceg szerelméért, de saját maga függetlenségéért is, és, bár a csatát megnyeri, a háborút elveszíteni látszik.

Dolhai Attila most sem okozott csalódást az  indiai herceg, Radjami szerepében. Van egy adag elfogultsági faktor esetemben az irányába, ezt kár lenne tagadni, másrészről viszont miért is okozna csalódást? A kiállása megfelelően arisztokratikus, férfias, a játéka hol könnyed, hol fajsúlyosabb, jelenettől függően. A hangja pedig gyönyörűen szól, bár, mint tudjuk, (még csak) egy hosszú távú tanulási folyamat elején jár, hogy elérje a magabiztos opera-éneklés szintjét. Aki majd' másfél évtizedig először csak musicalt, majd musicalt és operettet énekelt a színházban, és mellette, egyéb koncerteken, fellépéseken, lemezeken pop-ot és akár rock-ot is, az a lehető legjobbat tette a nézők kiszolgálása tekintetében, de hallottuk tőle, és ezzel szerintem nem lehet vitába szállni, hogy a legrosszabbat tette saját hangjával. De az út most adott, a fejlődés pedig nyilvánvaló, hallható, sőt, látható. Legmélyebb elismeréssel és tisztelettel csak annyit tudok mondani, hogy Hajrá, Művész Úr, hajrá, Attila!

A két főhős egymásra találásához asszisztáló, és a maguk részéről is szerelembe eső két szubrett-táncos komikus párt ezúttal Dancs Annamari-Szabó Dávid, illetve Kékkovács Mara-Peller Károly játszották. Nagy kedvvel, aranyosan, vidáman, profin. Főleg a táncos jelenetek azok, amik elbűvölik minden alkalommal a nézőket, és fel is szoktam tenni a kérdést magamban olykor-olykor (mindig), hogy vajon néha az artista-képzőbe is elküldik őket egy-két figurát megtanulni, vagy megmaradnak a színházon belül? Elképesztő elánnal vetik bele magukat az akrobatikus jelenetekbe, és közben fülig ér a szájuk, és persze az éneklés is megy. Le a kalappal előttük!

És ha már kalap .... Ezen az estén meggyűlt a baj egy-két ruhadarabbal.
Ezúton kívánom felszólítani a harisnyanadrágokat: ne gondolják úgy, hogy öntudatra kell ébredniük, és ad hoc jelleggel, a gravitáció segédletével a távozás mezeje felé kell lépdelniük, vagyis csúszniuk, főleg azt követően, hogy egy leejtett táskáért gazdájuk nagyvonalúan, ám meggondolatlanul, lehajol. Mert az ember lánya nem szeret feszes vigyázz állásban leledzeni a színház előtt, bízva a jó szerencsében, hogy az átkozott ruhadarab kitart a bebocsáttatásig. Nő még nem akart ennyire bemenni a színházba, bizton állítom ...
A turbánok sem viselkedtek éppen úgy, ahogy gazdájuk elvárta tőlük, bár, belátom, hogy a hálószobában talán nincs is rájuk olyan nagy szükség. Zokni sem volt, turbán sem kell, és ha már lehullott a színpadon hempergés közben, akkor maradjon csak ott, illetve az ágyon, ahová végül Hercegünk egy elegáns mozdulattal feldobta.
A sálak se érezzék úgy, hogy mindenáron fenn kell akadniuk a primadonna haján, viseljék csak jó sorsukat, és legyenek simulékonyabbak, kezesebbek.

Hogy rátalált-e a boldogságra végül a herceg és a primadonna? Új párra lelt-e a szubrett és az író, illetve a hírlapi tudósító és a herceg egyik szolgálója? Aki kíváncsi rá, vegyen jegyet a Budapesti Operettszínházba ... vagy (addig is) olvasson a sorok között. Egy biztos, nekünk tetszett az előadás, és egészen biztosan annak az úriembernek is, aki aranyosan megjegyezte szünetben: "Jó hangja van nagyon a fiúnak, de a lánynak is". Hogy ő pontosan kikre gondolt, nem tudom, de egy biztos, mindenki jó volt.

Ízelítőként egy korábbi, a 2009-es bemutatóhoz készült werkfilm (remélem, a feltöltőnek nem gond a közlés):










Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése