Sybill, avagy szerelmi illúzió a Budapesti Operettszínházban

Milyen lehet a szerelem? Lángoló és szenvedélyes. Mély és nyugodt. Tiszta, avagy számító, viszonzott vagy viszonzatlan, önfeláldozó vagy önző.

Milyen akkor, ha egy fiatal, mindössze 31 éves szerző, Jacobi Viktor egy nagyoperettbe álmodja a szerelmet, 1914-ben? Illúziókeltő, kiszámíthatatlan és féltékeny.

És milyen, ha ezt a nagyoperettet 2015-ben egy fiatal rendező, Szabó Máté álmodja színpadra? A Budapesti Operettszínházban kiderül.

A december 4-én bemutatott Sybill nyitóképe egy öregotthonba enged betekintést, ahol egy fakólila pongyolába öltözött, idős dáma múlatja napjait. Míg ő az emlékei között kutat, benépesül a színpad, hangoskodó emberek lepik el a teret, a hölgy pedig lassan átvonul a színen, felmegy az emeletre, elmerengve letekint, majd elhagyja a színpadot. És ahogy ő távozik, úgy változik át a helyszín az otthonból egy évtizedekkel korábbi hotellé.

A cári Oroszország előkelő Grand Hoteljébe csöppenünk, ahová rangos vendéget várnak. Anna Petrovna nagyhercegnőt. A nagy izgalomba és készülődésbe belecsöppen egy híres párizsi énekesnő, Sybill és ideggyenge impresszáriója, Poire, illetve a férfi újdonsült felesége, a zongorista-korrepetitor, Charlotte. És ide toppan be Petrov, a cári testőrség hadnagya, aki megszökött, hogy megtalálja és feleségül vegye szerelmét, Sybillt. A férfira szökevényként minimum szibériai fogság vár, de vállalja a kockázatot, hiszen semmitől sem fél jobban, minthogy elveszíti kedvesét. Sybill kissé hűvösen fogadja a férfit, de belemegy, hogy koncert helyett hazautazzon vele Párizsba.

Miközben ők az utazást tervezik, benépesül a hotel. A Nagyhercegnő köszöntésére Olgával az élükön megérkezik a százezer lelket számláló város utolsó tíz szüze, és a nőegylet, valamint megérkezik a város kormányzója is katonai kíséretével, hogy levezényelje a titkos köszöntést. Nyugodtságra semmi ok, a kormányzó felforgatja a rendet, kísérete gondoskodik a szüzek megfogyatkozásáról, Petrov, a katonaszökevény pedig igyekszik nem lebukni a katonákkal zsúfolt hotelben. Ahogy közeleg a hercegnő érkezésének, ezzel párhuzamosan pedig Sybill és kísérete távozásának időpontja, úgy fokozódik a hangulat, főleg Poire esetében. A nyugodtság apró kis morzsáját is nélkülöző férfi marokszámra szedi a nyugtatót, altatót, stresszoldót, kedélyjavítót, főleg miután Petrov elhinti, hogy a segítőire is ugyanaz a büntetés vár, mint rá, ha lebukik. A jelszó: Szibéria.

Poire-t hőn szeretett Párizsa és a versidézetei mellett csak egy dolog izgatja jobban: egy indítókar a falon. A hotel igazgatóhelyettese, Borcsakov és a Kormányzó parancsára azonban távol marad tőle, egy ideig, mint ahogy a Kormányzó is távol marad a csinos Charlotte-tól... egy ideig.

Köszönhetően a nagyhangú Kormányzónak, a szökevények egyre kényesebb helyzetbe kerülnek, aminek köszönhetően Sybillből Nagyhercegnő lesz, Petrovból a testőre, Charlotte-ból Sybill, Poire-ból pedig az ő impresszáriója. A szerepcseréknek köszönhetően a távozásuk már szinte megoldódik, ám Poire búcsúzóul nem tudja megállni, hogy ne húzza meg a falon a kart, amivel már jó ideje kacérkodott. Ezzel megadja a jelt, amire összeszalad a Nagyhercegné fogadására odasereglett nép, és az állomás helyett a kormányzói bálon találja magát Sybill és kísérete, magukra öltött szerepükbe bonyolódva.

Ahogy távoznak, betoppan a Nagyherceg, akinek a kezébe nyomják a „felesége” sálját. A férfi ismeretlen parfümöt érez rajta és felkelti az érdeklődését a helyzet, így elindul, hogy utánajárjon a dolognak. A bálba érve kikezd Sybillel, mert megtetszik neki a szép énekesnő, akinek látszólag imponál a főúri figyelem, míg Petrov, kizárva a teremből, az üvegen keresztül kénytelen figyelni, hogy a szerelmét megpróbálják elcsábítani.

Közben a Kormányzó is egy parfüm és egy szép nő hatása alá kerül. Az ál-Sybillen egy 30 éve keresett illatot érez, amit egy bálon viselt egy lány, akinek a fél pár kesztyűjét még most is magánál hordja. Mint a mesében a herceg Hamupipőke üvegcipellőjét, úgy hordozza a kormányzó az ő Tulipe Noire-ja kesztyűjét. Fel is próbálná az idegenkedő Charlotte-Sybill kezére, de az nem passzol. Mint ahogy a széptevése sem, hiszen Poire, a féltékeny férj meglehetősen goromba udvarlásra biztatja a Kormányzót, mondván, a nő azt szereti. A csábítás nem sikerül, viszont a Kormányzó mégis párra lel, bár az arát illetően nem olyan lelkes. A véletlenül elhagyott kesztyű ugyanis a két szűzre fogyatkozott hölgykoszorú vezetőjének, Olgának a kezére passzol, és kiderül, hogy ő az a lány, akibe a kormányzó kadét korában beleszeretett.

A Nagyherceg közben Sybillt hódítja, és zsarolja Petrov szabadságával, a nő azonban ellenáll. Hamarosan újabb játékos kapcsolódik be a szívek háborújába, megérkezik ugyanis a hotelba a Nagyhercegné. Sybill Petrovot küldi el érte, hogy hozza el, bízva abban, hogy helyreáll a rend a nő jelenlétével. A Nagyhercegné azonban beáll a szívek csatájába, a figyelmét csak Petrovnak szenteli, vele táncol, vele bókoltat magának. A férje féltékeny lesz, de ő sem hagy fel a játékkal, aminek eredményeként a négyes más-más párral tér vissza a hotelbe, ahol folytatódik a csatározás, amiben a féltékenység uralja a terepet. A két nő végül visszavonul, a férfiak pedig konyakozás alatt megbeszélik a helyzetet. A Nagyherceg kinevezi Petrovot első szárnysegédjének, aki kelletlenül ugyan, de látszólag elfogadja a kinevezést, majd ki-ki a saját párja szobájába vonul vissza. Csakhogy időközben a két nő szobát cserélt. Újabb félreértés azonban már nem kerekedik, a két féltékeny nő elbúcsúzik egymástól, és remélik, hogy többé nem fognak találkozni. A Nagyherceg kiadja a jelszót, hamarosan indulnak Pétervárra, így Petrovnak döntenie kell, elfogadja-e a kinevezést és követi-e a Nagyherceget. Azt hiszi, Sybill vele megy és hozzámegy feleségül, de a nő nemet mond, mert az ő élete a színpad. Petrov kész követni őt Párizsba, de miután Sybill kimondatja vele, hogy ott őt csak az unalom várná, hiszen nem tudna mást tenni, mint ülni a szobában és várni Sybillt, hogy hazaérjen a fellépésekről, ő is belátja, amit a nő már régen tudott: ők ketten soha nem lennének igazán boldogok, hiszen a szerelem illúzió, bár tudja, hogy meg fogják bánni a döntésüket.

A társulat ismét igényes, szép előadást alkotott. A díszlet a színház repertoáron lévő (illetve volt) nagyoperettjeiből már megszokott eleganciát tükrözi, azzal a különbséggel, hogy a színpad a kialakítása miatt közelebb kerül a nézőtérhez, amit ki is használnak játékra a színészek. A közelség miatt bensőségesebb a hangulat, az egyes jelenetek személyesebbnek hatnak, és ezt a hatást az időnkénti projektoros térfestés még szebbé teszi.

Sybill (Fischl Mónika) és a Nagyhercegnő (Frankó Tünde) jelmezei gyönyörűek, igazán főúri jelenség a két primadonna. A délceg katona, Petrov (Dolhai Attila) és az előkelő Nagyherceg (Vadász Zsolt), vagyis a két bonviván méltó társai a hölgyeknek. Mondhatnánk, hogy igen, ez az egyenruha hatása, hiszen a nők szívét egy uniformisba bújt férfi látványa mindig megdobogtatja, ám amikor beviharzik a színpadra a Kormányzó (Mészáros Árpád Zsolt), máris átgondolja az ember magában az iménti gondolatot. Az idős, erősen kopaszodó, nagy bajszú, széle-hossza egy, nagyhangú Kormányzó ugyanis minden, csak nem vonzó. Ugyanakkor méltó társra talál Olgában (Oszvald Marika), a tíz fő szűz vezérében.

Charlotte (Dancs Annamari) és Poire (Kocsis Dénes), a történet szubrett-táncoskomikus párja mellőzi a díszes, nagyúri öltözetet, megjelenésük kispolgáribb, nem mutat kifinomult eleganciát.

A történet egyszerű: szerelmesek keresik a boldogságot. Ezt a színház által többet játszott Kálmán Imre darabokból jól ismerheti az operett műfaját szerető közönség. Mint ahogy azt a fordulatot is, hogy a címszerepet játszó primadonna általában színpadi nőt testesít meg, vagyis sanzonett, énekesnő. A bonvivánhoz fűződő szerelme veszélyben forog, mert társadalmi ranglétrán elfoglalt helyük és az ehhez fűződő elvárások miatt nem lehetnek egymáséi. A bonviván általában herceg. (Lásd például Kálmántól A Csárdáskirálynőt vagy A Bajadért, mindkettőben énekesnő a primadonna és herceg a bonviván.) Jacobi fantáziája sem szárnyalt nagyon más irányba, bár Petrov nem herceg, viszont a cár testőrségének tisztje, ennélfogva szintén nem ura saját életének, hiszen parancsok határozzák meg, hol és mit kell tennie. Sybill pedig ünnepelt, híres sztár, aki a színpadon él, nagyvárosról nagyvárosra, országról országra jár koncertezni. Így, hacsak egyikük nem adja fel az életét, és nem rendeli alá magát a másikénak, akkor nem lehetnek egymáséi. Petrov ezt megteszi, dezertál, de a körülmények nem igazolják azt, hogy helyes döntést hozott, sem pedig azt, hogy csak ennyi kellett a boldogságukhoz.

A szubrett-táncoskomikus pár Jacobi művében nem most találkozik, nem most találnak egymásra, és az ő szerelmük kibontakozása nem támogatja Sybill és Petrov szerelmének beteljesülését.

Szokatlan fogást alkalmazott a szerző, amikor beállított még egy bonviván- primadonna párost a darabba. Bár ők nem új párt alkotnak, mégis a kapcsolatukon dolgoznak, ámbár nem feltétlenül pozitív értelemben. Építik és leépítik a házasságukat, hiszen a Nagyherceg könnyedén belekezd Sybill elcsábításába, amit a Nagyhercegnő szinte szemrebbenés nélkül viszonoz. Kihasználja az alkalmat, hogy visszavágjon csélcsap férjének a meghódítani vágyott nő szerelmesét, Petrovot használva eszközül.

A szerelemnek nem az odaadó arcát mutatja be ez az operett, sokkal inkább a szerelemféltést. Még Charlotte és Poire sem nevezhető turbékoló szerelmespárnak, hiszen leginkább veszekednek, kiabálnak egymással, sőt, az ifjú férj, a maga idegbajos módján még férji kötelességének sem igazán tesz eleget, mert egyik sokkból esik a másikba.

Ebből a szemszögből nézve a darab nem követi a Kálmán-féle dramaturgiát, és a végkifejlet is rendhagyó. Itt nincs boldog összeborulás és egymásra találás Sybill és Petrov esetében.

Fület gyönyörködtető, szépen összecsengő hangokkal előadott áriák, és vidám dalok kísérik a párok útját. Ez megszokott a nagyoperettek esetében, mégis úgy érzi az ember, hogy kicsit más az összkép Jacobi műve esetében. Ha lemérnénk, lehet, hogy azt találnánk, hogy a próza nagyobb teret kap a darabban, mint az ének. Ami nem gond, hiszen ez lehetőséget ad az érzelmek nem zene útján való ábrázolásának, és még több teret a komédiázásnak. Ez utóbbi terén Mészáros Árpád Zsolt viszi a prímet. Amikor jelen van a színen, nem lehet nem nevetni idegbajos figuráján. Az idegbajban párt is talál magának, mert a Kocsis Dénes által megformált impresszárió, különféle altatók, nyugtatók és stresszoldók rabjaként jópofa módon vacogja végig az előadást. Bár számomra kissé túlzó ez a vacogásmennyiség, már ami a jelenetek számát illeti. Ha kicsit kurtított volna a rendező az egysíkú, „őrüljünk meg megint, mert ez eddig is bejött” jelenetek számán vagy hosszúságán, illetve Olga és a szüzek ismétlődő, ötletszerű fel-felbukkanásán, akkor több időt lehetett volna szentelni Sybill és Petrov történetének. A sok csapongásban számomra ugyanis csak az a lényegi kérdés maradt megválaszolatlan, hogy ez a nő és ez a férfi tényleg, tiszta szívből, igazán, viszonzottan szereti-e egymást? Vagy csak forró fellángolásról volt szó, főként Sybill részéről, hiszen sem Petrov hirtelen felbukkanásakor, sem pedig a herceg csábítási kísérletekor nem úgy reagált, mint ahogy azt egy szerelmének elkötelezett nőtől várná az ember. Bár meglehet, hogy ezek a kétségek már magukban is hordozzák a választ, és nem rendezői, netán színészi hibáról van szó, hanem rendezői koncepcióról, a szerelem egy másfajta ábrázolásáról. Én ugyanis bizonytalan embereket láttam Petrov, de főként Sybill személyében, akik nagy hévvel vetik bele magukat a szerelembe, de ugyanilyen hirtelen bizonytalanodnak el.

Az arányok, főként a karakterek szerepeltetésének aránya mindig is foglalkoztatott az operettek esetében. Sok darab középpontjában és címszerepében egy nő áll. A Csárdáskirálynő, A Bajadér, Viktória, A csókos asszony, Cirkuszhercegnő, hogy csak az Operettszínház repertoárjába tartozó darabokból említsek párat. Ezzel együtt azonban azt tapasztalhatjuk, hogy egyes darabokban a bonviván mintha háttérbe szorulna, és a primadonna karakterének kiemelése mellett még a szubrett és táncoskomikus pár is mintha nagyobb szerepet kapna. A bonviván pedig szinte eszközzé degradálódik a primadonna egyéni sorsának bemutatása mellett. Ha már egyszer így írták meg, változtatni nem igen lehet rajta, az viszont már más kérdés, hogy mennyire lehet ezen alakítani. Láttunk már olyat, hogy a színpadra állítás során átvettek a szerző más művéből egy-egy dalt, áriát, és becsempészték az aktuális darabba (lásd a Ma éjjel önről álmodtam című ária átmentését A Csárdáskirálynőbe Edvin számára Az ördöglovasból). Így legalább a szerzők által az esetenként kissé háttérbe szorított bonviván is több lehetőséget kap. A Sybillben is felemás érzést keltett bennem, egyszeri nézőben, hogy Petrov ugyan sokat van a színpadon, és a jelenléte fajsúlyos, amint testbeszédével, mimikájával követi és közvetíti, illetve lereagálja az eseményeket, de mindezt passzív-néma módon kell tennie. Mindez egy jó színésznek nem okozhat problémát, így nem okozott azt Dolhai Attilának sem, mindazonáltal vétek nem használni többet-jobban a tehetséget.

Volt olyan mozzanat az előadásban, amit nem tudtam értelmezni, így nem azt a hatást érte el, amit vélhetően szántak neki. Példának okáért itt van Petrov és a Nagyherceg esete a medvével. Miután visszatérnek a bálból a hotelbe, a két hölgy visszavonul, a férfiak rágyújtanak egy cigarettára… és besétál egy medve a hotelbe, kéri a kulcsát, majd felmegy a lépcsőn. Rosszkor rossz helyen? Talán. Ha akkor jön a medve (vagy medvének öltözött ember?), amikor a két férfi a cigizés után már a konyakozásból tér vissza, akkor ráfogom a delíriumra. Akkor talán vicces lenne, de így értelmetlen, hacsak nem arra utal a jelenléte, hogy ezen az estén minden megtörténhet, és meg is történik, és különösen meg sem kell lepődni rajta. Mint ahogy azon sem, hogy sarló-kalapácsos zászlót véltem látni egy jelenetben a cári Oroszországban, bár a történet pontos időbeli elhelyezése, bevallom, nem ismert előttem.

Egy másik jelenet esetében nem az értelmezéssel volt problémám, a helyzetet átláttam, kisebb fizikai akadállyal. Ez pedig Petrov esete az üvegajtóval. A Nagyherceg a bálban el akarja csábítani Sybillt, kettesben maradnak, mert a herceg mindenkit kiparancsol a teremből. Petrov is kinnreked, de látja, figyeli az eseményeket. Szép az ábrázolás, a féltékeny szerelmes tipródása, amikor is tétlenül kell végignéznie, ahogy egy társadalmi ranglétrán messze fölötte álló férfi el akarja csábítani a szerelmét. Nem a háziasszony, hanem a néző szól belőlem, amikor azt mondom, hogy ha használják ezt a megoldást, akkor figyelembe kell venni, hogy az üveg felülete hogyan tükröződik, azt pedig még inkább, hogy ha maszatos az a felület, akkor az nagyon belerondít a jelenetbe, és picit odavág a varázsnak.

Mindezen észrevétellel és tűnődéssel együtt teljességgel élveztem az előadás szinte minden percét. Jól szórakoztam, gördülékenyen, összeszokottan játszott a szereplőgárda, megvolt az összhang közöttük, és nagyon szépen szóltak a dalok, összességében jók voltak a poénok. A zene szépséges, dicséret illeti a zenekart és Cser Ádám karmestert, az énekkart és a balettkart. És természetesen a teljes alkotógárdát, akik színpadra állították a művet.

És ha már sokat emlegettem Kálmán Imrét, muszáj megjegyezni, hogy a Sybill kissé más, de igényes, szép darab, és Jacobi Viktornak ugyanolyan helye van a színházban, mint híresebb pályatársának.