Tíz év után mutatta be újra a Budapesti Operettszínház Lehár Ferenc A víg özvegy című nagyoperettjét. A mű szövegkönyvét több mint egy évszázada írta Victor Léon és Leo Stein Henri Meilhac Az attasé című vígjátéka alapján. Megzenésítését Heubergerre bízta a szerzőpáros, ám nem voltak elégedettek az eredménnyel, így Lehár kapta meg a munkát.
Hogy ki adta a címet az operettnek és miért lett pont víg özvegy? A cím a fáma szerint egy félreértés, jobban mondva egy félrehallás következménye, ugyanis Lehár összekevert két német szót, amikor is az ingyen jegyeket kérő főtanácsos feleségét Stein bosszantó özvegynek titulálta, ám Lehár a bosszantót vígnak értette. Annyira megtetszett neki ez a két, összeférhetetlennek tűnő szó, hogy "rekvirálta", és nyomban fel is használta.
A bemutató 1905. december 30-án volt, a kritikusok elismerően nyilatkoztak róla, ám kisebb politikai vihart keltett a műben szereplő Ponteverdo, mert a szatirikusan ábrázolt, kitalált balkáni ország erősen emlékeztetett Montenegróra. Vegyes fogadtatása ellenére az operett rövid idő alatt meghódította Bécs után Londont, New York-ot, Chicago-t és Párizst is.
Hogy ki adta a címet az operettnek és miért lett pont víg özvegy? A cím a fáma szerint egy félreértés, jobban mondva egy félrehallás következménye, ugyanis Lehár összekevert két német szót, amikor is az ingyen jegyeket kérő főtanácsos feleségét Stein bosszantó özvegynek titulálta, ám Lehár a bosszantót vígnak értette. Annyira megtetszett neki ez a két, összeférhetetlennek tűnő szó, hogy "rekvirálta", és nyomban fel is használta.
A bemutató 1905. december 30-án volt, a kritikusok elismerően nyilatkoztak róla, ám kisebb politikai vihart keltett a műben szereplő Ponteverdo, mert a szatirikusan ábrázolt, kitalált balkáni ország erősen emlékeztetett Montenegróra. Vegyes fogadtatása ellenére az operett rövid idő alatt meghódította Bécs után Londont, New York-ot, Chicago-t és Párizst is.
A Budapesti Operettszínház vezetése A víg özvegy-et Jacobi Viktor Sybill-je után ismét a fiatal Szabó Máté rendező kezére bízta, és megújítva, új szövegkönyvvel állította színpadra. Bár ismertem a mű történetét és főbb dalait (Daniló belépője, Asszony dal, Ajk az ajkon, Villja dal), még nem láttam színpadon, ám 2017. április 02-án ennek is eljött az ideje. A második szereposztás második, délutáni előadásán csöppentünk bele Pontevedro úri társaságának párizsi kalandjaiba.
Pontevedro nemzeti ünnepén – ami a kis ország történelmi gyásznapja, hiszen ötszáz éve vesztett el egy csatát, aminek következtében kétszáz évre rabigába kényszerült – Párizsban találkoznak a pontevedroi felső tízezer tagjai a követségen, annak is a tetőteraszán. Míg a háttérben a párizsi látkép pompázik az Eiffel toronnyal, a pontevedroi nép a főúri társaság ruházatát kivéve nem dicsekedhet ugyanilyen pompával. Sőt, a kis ország az államcsőd szélén áll, ugyanis mintegy száz millió francia frankra rúgó hitelt kell visszafizetnie a francia kormánynak, ami az üres államkincstárt tekintve lehetetlen küldetésnek tűnik. A léha, számos liezont folytató házaspárok, kiknek nemesi kezében van az ország sorsa, alkalmatlannak tűnnek arra, hogy gazdasági szempontból jelentős, egyben értelmes és törvényes döntést hozzanak. A legelőremutatóbb ötlettel báró Zéta Mirkó áll elő, aki a megmentőt gróf Danilovics Danilo követségi titkár személyében látja. És hogy mit kellene a grófnak mindezért tennie? Elvenni feleségül a dúsgazdag, fiatal özvegyet, Glavari Hannát, a pénzét a bank kezére játszani, zároltatni a számlát, és meg van mentve a haza! Danilo azonban legalább annyira alkalmas a feladatra, mint amennyire alkalmatlan: a nők kedvence, a szebbik nem a tenyeréből eszik (ahogy megtudjuk tőle, csábítani kis pénzzel és nagy dumákkal lehet, vagy nagy pénzzel és a többi már megy magától), ám olyan léha, hogy az éjszakáit, sőt, néha a nappalait is a mulatókban tölti pezsgőt vedelve és könnyű vérű nőket ölelve. A gróf egyértelműen nem a legjobb férj alapanyag, bár ha nő és pénz van a dologban, akár még kötélnek is állna, ha... Ha a kiszemelt áldozat nem Glavari Hanna lenne. Hogy mi a baj a szép özveggyel? A közös múlt. Az elárult szerelem. Mint kiderül, Hanna és Danilo egykor odavoltak egymásért, ám a férfi apja nem támogatta a frigyet, így vélt és valós sérelmekkel a szívükben és lelkükben, elváltak útjaik. Hanna egy másik férfihoz ment hozzá, mára azonban csak egy özvegyi címet és egy hatalmas vagyont tud felmutatni, ami azonban cseppet sem teszi boldoggá.
A két volt szerelmes találkozása minden, csak nem könnyes összeborulás. Mindkettőt a "nézd meg, mi lett belőled!" gondolat vezérli, de míg Hanna gunyoros attitűdje a helyi szívtipró zilált, züllött külsejét kifogásolja, addig Danilo a nő ölébe hullott vagyonát és vele csillogó, nagyvilági külsejét kritizálja, bár kimondatlanul ugyan, de láthatóan mindkettőnek leginkább az fáj, hogy túl sok hódoló veszi körül a másikat. A hódolók azonban más okból keresik a kegyeiket: Danilo nem gazdag, csak a rangja van és egy követségi titulusa, sármjával mégis nők légióit bolondítja magába; Hanna viszont milliomos, és hiába gyönyörű, mégis a gazdag özvegy mivolta miatt hajszolják a férfiak. Boldoggá tenni azonban egyiküket sem tudja a számos hódítás, a boldogság záloga volt szerelmük kezében és szívében rejlik. Sértett önérzetüket, egymásnak okozott fájdalmuk miatt azonban úgy tűnik, hogy leküzdhetetlen akadályt építettek maguk köré.
S míg az úri társaság női tagjai az ujjuk köré csavarják féltékeny férjeiket és szeretőiket egyaránt, és az orruknál fogva vezetik a férfiakat, ott és akkor csinálva belőlük bolondot, ahol és amikor csak akarnak, Hanna és Danilo szerencsejátékba kezd, aminek tétje a szívük.
A víg özvegy címszerepében Bordás Barbarát láttuk, aki most is bizonyította, hogy ízig-vérig nő, érzékenységével, kacérságával jól ábrázolta Glavari Hanna picit ellentmondásos figuráját. Hanna ugyanis nagyvilági nő, azonban visszahúzódó, aki rútul összetört szívét nem adja könnyen oda új hódolónak, hiszen még mindig elveszett szerelmét várja vissza. A Villja dal-ban ezt mély érzésekkel meg is énekelte, tapintható volt a fájdalom, amit a két szólótáncos, Szalai Emese és Gallai Zsolt meg is elevenített. Az előadás egyik legszebb pillanatát teremtették meg abban a pár percben. A címszerep ellenére azonban az volt az érzésem, hogy szemben a többi, szintén női főhősről elnevezett nagyoperettel, így például a Csárdáskirálynővel vagy a Sybillel, picit talán háttérbe szorul Hanna karaktere, inkább bonyolódik a személye körül a történet, mint ténylegesen a személyes jelenlétében. Ennek oka lehet az alapot adó mű, Az attasé, ami vélhetően jobban fókuszál Danilora, mint az özvegyre. Barbara karakterábrázolása találó volt, a hangja szépen szólt, a jeleneteiből kitűnt, hogy milyen ember az özvegy, mire vágyik, mit vár az élettől és Danilotól, de nem ő volt a központi figura.
A darab központi figurája gróf Danilovics Danilo követségi titkár, akit Dolhai Attila alakított. Dolhai a klasszikus, nagy érzelmekkel telített hősszerelmes, aki mély érzéseket, jól ábrázolt indulatokat visz a bonviváni létbe is, így nem lehet rá azt mondani, hogy nyársat nyelt bonviván lenne. Nem is az egyik operett szerepében sem, Daniloként kiváltképp nem. Már az első jelenete mutatja, hogy itt bizony egy újabb oldalával találkozhatunk, és bár játszott már csélcsap, nőket és alkoholt meg nem vető karaktert, például a Csókos asszony Dorozsmai Pistáját, Danilo valami egészen más. A követség kőkorlátján átmászva érkezik a színpadra, részegen támolyogva, "szétmálló" arckifejezéssel, hogy aztán lóhalálában rohanjon a mosdóba. Igen, a mosdóba. Nem szokványos, hogy egy nagyoperett díszletében toalett legyen, de most megtörtént, és számomra működött a dolog, vicces volt, kissé naturalisztikus. Danilo belépője tehát egyedire sikeredett, a kétbetűs kitérőt követően énekelte el, hogy az Orfeumban van az ő hazája, és a hazaszeretetnél Lolo, Dodo, Zsuzsu, Kloklo, Margot és Frufru többet ér, miközben a nyomában bukdácsoló, Danilonak öltözött táncosok ábrázolták alkoholmámortól kissé hasadt tudatát. Attila nagyon jól hozta a léha, fejét züllésre adó grófot, vicces volt részeg támolygása, jól időzített poénjai ültek. Ki ne értett volna egyet vele, amint azt zagyválta, hogy "Két dolog nem szeretnék lenni: a nőm meg a májam"? És ki ne érzett volna együtt vele, amint arról panaszkodott, hogy "Úgy érzem, hogy két fejem van, ráadásul a nagyobbikat varrták belülre". Egyik pillanatról a másikra siklott át a különböző lelkiállapotokba, így gúnyosból a vérig sértettbe, zavarodottból az önelégültbe. A prózája jól szolgálta Danilo személyiségének ábrázolását, sőt, úgy tűnt, hogy jobban is, mint a dalai, amelyek közül kiemelkedett a vicces belépője, a jobb sorsra érdemes férjekkel és szeretőkkel énekelt Asszony dal, aminek székes koreográfiája szintén jól sikerült, illetve nagyon szép, érzelmes volt az Ajk az ajkon duett Barbarával.
Bár Attila többet játszik Fischl Mónika partnereként, Barbarával is jó párost alkotnak, szépek együtt, fiatalos lendülettel játszanak, a hangjuk jól kiegészíti egymást. A chicagói hercegnőben is egy szereposztásban játszanak, amiben szintén jó a kémia a modern amerikai milliomoscsemete és a maradi európai trónörökös között.
Attila mellett a báró Zéta Mirkót alakító Ottlik Ádám emelkedett ki számomra a szereplők közül. Jó komikusi vénával és jó időzítéssel hozta a hazájához hű, némiképp erkölcstelen diplomatát, aki még arra is képes lenne, hogy összeházasítson két embert, csak hogy hazája hozzájusson a szükséges pénzhez. Hogy ehhez fegyverrel kell fenyegetni a kiszemelt férjet vagy kisemmizni a leendő arát, az nem érdekli, hiszen a cél szentesíti az eszközt. S miközben Cupido kifordított szerepében tetszeleg, és nem retten vissza, ha a női nem meghódításáról van szó, azt nem veszi észre, hogy a saját felesége, Valencienne, akit Zábrádi Annamária alakított, szinte a szeme előtt enyeleg egy francia férfival, Camillet de Rosillonnal, akit Boncsér Gergely játszott. Egy második primadonna-bonviván párost alkot az ő kettősük. Valencienne, akit vonz a francia férfi szenvedélye és a tiltott gyümölcs, furcsa játékot űz: miközben a férje szinte isteníti őt, mint ártatlan, drága lelket, ő a tilosban jár, és kész a liezonra Rosillonnal, de mivel az titkos viszonyt jelent, amihez szerinte két házas fél szükségeltetik, bátorítja a férfit, hogy vegye feleségül Hannát... Kettősük mellékszálként mutatja be a párizsi felső tízezer vélt vagy valós, laza erkölcsű miliőjét, és, bár a fő szálat kezdetben nem viszi előre, később Rosillon Hanna iránti érdeklődése féltékennyé teszi Danilot. Jeleneteik inkább viccesek, mintsem mélyek, duettjeik kellemesek, és jó alkalmat nyújtanak Annamáriának, hogy nagyobb szerepben is megmutathassa magát. Boncsér Gergely operai tenorja erősen, gyönyörűen szól, emellett humoros oldalát is érvényesíteni tudja.
A fiatal Laki Pétert több táncoskomikusi szereppel bízta már meg a színház, most Nyegusként mutatkozott be, aki követségi alkalmazottként szinte Danilo-szakértővé vált, mindig tudja, hogy a gróf merre jár, mit csinál, bár ezt, ismerve az életvitelét, nem nehéz kitalálni. Alkalmazottként jól helyt áll, annak ellenére, hogy saját erkölcsi mércéje teljesen eltér az őt körülvevő urakétól. Szeretem Laki Péter játékát, mert megbízhatóan alakítja a szerepeit, jól énekel és táncol, de soha nem harsánysággal, hanem általánosan jó színpadi jelenléttel hívja fel magára a figyelmet. Jó volt az összhang közötte és Dolhai Attila, illetve Ottlik Ádám között.
Kromov és felesége, Olga – Sipos Imre és a szerepe szerint hangoskodó, bővérű, jó bemondásokkal operáló Vásári Mónika –, illetve Bogdanovics és neje, Sylviane – Jantyik Csaba és Vermes Tímea – párosa, kiegészülve Sebastian Cascade – Langer Soma, Raoul Saint Brioche – Vanya Róbert és Prisics – Péter Richárd karaktereivel, azok a mellékszereplők, akik az ábrázolni kívánt miliőt testesítik meg: megunt férjek, buja feleségek, a házaspárbajok leeső koncát felmarkolni kész szerencsevadászok, akiknek a kisded játékait megismerve még Danilo is elképed: "Ezekhez képest én zárdaszűz vagyok!"
Összességében egy gyors, vicces párbeszédekkel és gyors riposztokkal tűzdelt, bővérű előadást állított színpadra a teátrum, ami élvezhető, és teljességgel alkalmas arra, hogy kikapcsolja az embert, elragadja a gondolatait a napi gondokról. Nem törekszik világmegváltásra, és nem is fogja elhozni, de talán megerősíti az ember hitét a megbocsátás és a szerelem erejében.
Laza erkölcsöket ábrázol, és egy laza csuklómozdulattal söpri félre az operetteket sztereotipizáló "poros", "maradi", "karót nyelt" jelzőket. Már maga a színpadkép szakít a hagyományokkal, hiszen nem főúri kastélyokat vagy báltermeket idéz, melyek sokszor visszaköszönnek a nagyoperettekben. Az első felvonás Pontevedro párizsi nagykövetségének tetőteraszán és – egy-két jelenet erejéig annak mosdójában – bonyolódik, a második felvonás pedig egy fürdőben. (Az első felvonásban Párizs jelképe, az Eiffel torony a látkép részét képezi, megépítve helyet is foglal a díszletben, és bár a torony építése Az attasé című alapmű születése után több mint húsz évvel kezdődött meg, helye van a darabban, ami végül is Párizsban játszódik, valamikor...)
Voltak, akiket meglepett a díszlet, én nem találtam benne kivetnivalót vagy megbotránkoztatót, hiszen semmi olyat nem ábrázoltak, ami túlzó vagy vállalhatatlan lett volna. Adott egy mosdó, két fülkével, amelynek egyikébe a részeg Daniló berohan, majd hallható, hogy leöblíti a vécét. Egy másik jelenetben Olga és Brioche a mosdót használja légyottja helyszínéül, villannak a lábak, ábrázolását tekintve nyilvánvaló, hogy mi történik a párocska között, de ez sem alkalmas arra, hogy kiverje a biztosítékot nálam. A mai világban a filmek sok esetben szinte semmit nem bíznak a nézők képzeletére, és a színházak, akár az operaházak is, többször igyekeznek a modern korba és viszonyok közé helyezni a darabokat. Így egy kis csipkelődés, görbe tükör felmutatása, nagyobb nyíltsággal való ábrázolás, ha nem nagyon formabontó, nem von el semmit a darab élvezeti értékéből.
Az úri társaság nyíltan űzi kisded játékait, megcsalnak és megcsalatnak, mindezt pedig nem egy esetben nyíltan teszik, egy kis szexualitást is belopva a színre. A táncos hölgyek az orfeum könnyen kapható lányainak bőrébe bújva öltözékükkel nem sokat bíznak a vendégeik és így a nézők képzeletére sem, de ne legyünk prűdek, már csak azért sem, mert ami kell, az takarásban marad, és ami szép, azt meg kell mutatni (mondom mindezt női szemmel).
Az előadás picit lassabban indul, még nem ismerjük jól a viszonyokat, a darab humorát, amikor belecsöppenünk egy táncbetétbe. Pontevedro nemzeti ünnepén ugyanis a követség az ötszáz évvel korábbi török ütközetnek kíván emléket állítani. A csatát anno elvesztette a pontevedroi sereg, de ha olyan képzettséggel harcoltak, mint ahogy a pontevedroi táncegyüttes táncolt, akkor talán érthető is a harc kimenetele. A jelenet picit hosszúra sikerült, és a nézők talán még nem hangolódtak rá a képviselt humorra, de amikor azzal szembesültek, hogy az egymásra üvöltöző táncosok néha már-már idétlen mozdulatokat produkálva ütköznek egymásnak, akkor nyilvánvalóvá válhatott mindenki számára, hogy itt egy táncos gegről van szó és nem a színház tánckara felejtett el táncolni.
Egy-két rövid, "Na, haladjunk!" gondolatot keltő jelenettől eltekintve végig élveztem az előadást, bár néha olyan érzésem volt, hogy a rendező Hanna karakterével nem tud igazán mit kezdeni, miáltal picit semleges lett az özvegy. Jelenetei rövidek voltak, és picit elveszni látszottak a többi szereplő okozta káoszban. Mivel Bordás Barbara évek óta bizonyítja tehetségét több darabban, nem gondolom, hogy ő volt az, aki nem tudta kellőképpen megragadni a karaktert, és az ő ábrázolása okozta volna bennem ezt az érzetet.
Amikor először olvastam a két szereposztást, akkor meglepett, hogy Hanna, Danilo és Nyegus megformálóitól eltekintve (Nyegus esetében Laki Péter a harmadik szereposztás, az első Mészáros Árpád Zsolt, a második Peller Károly, akinek talán a Nagy Duett-es szerepvállalása okozta a hármas felállást, amit én Laki Péter személyére tekintettel üdvözlök) a többi szereplő közül a talán foglalkoztatottabbak és egyúttal ismertebbek mind az első szereposztásban kaptak lehetőséget. A színház vezetése máskor mintha jobban figyelne az arányokra, legalábbis számomra eddig úgy tűnt, hiszen a színészek közötti összhang függ(het) attól, hogy mennyire ismerik egymást, van-e közös múltjuk legalább egy-egy szerep erejéig.
A két szereposztás:
| Fischl Mónika - Glavári Hanna - Bordás Barbara Homonnay Zsolt - Danilo - Dolhai Attila Földes Tamás - Báró Zéta Mirkó - Ottlik Ádám Lukács Anita - Valencienne - Zábrádi Annamária Vadász Zsolt - Rosillon - Boncsér Gergely Mészáros Árpád Zsolt - Nyegus - Peller Károly, Laki Péter Csere László - Cascade - Langer Soma Magós Ottó - Brioche - Vanya Róbert Faragó András - Kromov - Sipos Imre Oszvald Marika - Olga - Vásári Mónika Dézsy Szabó Gábor - Bogdanovics - Jantyik Csaba Frankó Tünde - Sylviane - Vermes Tímea Miklós Attila - Prisics - Péter Richárd |
A magam részéről picit aggódtam a második szereposztásért, de alaptalan volt a félelmem, mert összeszokottan, jól működtek együtt, és őszintén mondhatom, hogy nem hiányoztak az ismertebb, általam is sokkal többször látott arcok a színpadról.
Visszatérve a bejegyzés címéhez, miszerint Víg-e A Víg özvegy? Számomra mindenképpen vidám délutánt okozott, jó poénokkal és jó dalokkal. Mindenképpen érdemes volt megnézni, figyelni a részletekre is, így például a galambra, amelyik hűen követi az eseményeket, mindaddig, amíg egy lövés el nem űzi a megfigyelő állásából.
Negatívumként muszáj megemlíteni, hogy a hangosítás ezen a délutánon több kívánnivalót hagyott maga után, ami Laki Péternél, de leginkább Dolhai Attilánál volt megfigyelhető. A színészek változó dinamikával énekelnek és beszélnek, és elvárható, hogy mindehhez alkalmazkodjon a technika is. Ötödik sor majdnem közepén ülve szerintem problémás, ha az ember nem hallja, mi történik a színpadon. A suttogást is érteni illene, de itt egyértelmű volt, hogy amikor hátat fordít a színész a közönségnek, mert éppen a színpad hátsó felébe kell átsétálnia, akkor folyamatosan halkul a hangja, mígnem beleveszik a többi szereplő által keltett zajba.
Az operett szerelmeseinek, akik nyitottan fogadják a kissé akár formabontó jeleneteket is, és bárkinek, aki szereti a humoros, zenés előadásokat, egészen biztosan kellemes időtöltést okoz a darab.
