Örök kedvenc énekesnőm, a soul királynője halott. Nincsenek szavak... Nyugodj békében, Aretha Franklin 😢
*
My all time favorite singer, the Queen of Soul passed away. There are no words... Rest in peace, dear Aretha Franklin 😢
2018. augusztus 16., csütörtök
2018. augusztus 5., vasárnap
Ha eredeti, egyedi grafikára vagy festményre vágysz, itt a te embered! / If you'd like to own original, unique graphics or painting, find your artist here!
Egyedi, gyönyörű művet akarsz, de nem tudod, hol találsz művészt, aki el tudja készíteni? Hadd segítsek! Van egy fiatal lány, aki történetesen a lányom, pszt!😊, és aki képzett fotográfus, mellette csodálatos grafikus és festő. Ha portrét szeretnél magadról, egy szerettedről, kedvenc négylábúdról vagy sztárodról, esetleg egy szép tájról, természeti jelenségről, keresd Noémit bizalommal 👍
Küldj neki emailt: nomi.0628@gmail.com
Meska profil: https://www.meska.hu/Shop/index/25058
Görgess a képekért!
*
Are you looking for unique, beautiful piece of art but don't know where to find the artist who can do it? Let me help you! There is a young lady who is happen to be my daughter, psst! 😊and is a professional photographer and amazing graphic artist and painter.
If you'd like a portrait of yourself or your loved ones, pets or your favorite actor or singer, or of a nice landscape or natural phenomenon by chance, find Noemi with trust 👍Send her an email: nomi.0628@gmail.com
Meska profile: https://www.meska.hu/Shop/index/25058
Scroll down to the pictures!
Paintings
Graphics
2018. augusztus 3., péntek
Kate McKinnon és a magyar rap / Kate McKinnon Flawlessly Performs a Hungarian Rap
Bizony, a mi nyelvünk meglehetősen egyedi, de Kate nagyon jól csinálta! Minden elismerésem 💓
*
Yes, our language is something unique, but she did it so well! Respect! 💓
Az eredeti az Animal Cannibals-től, 1996-ból. Hát, nem volt szép kerület, az egyszer biztos. A dal mondanivalójára nem lehetünk épp büszkék...
*
The original from Animal Cannibals, from 1996. Surely it was not a nice district.😄 Not a message to be proud of...
2018. március 17., szombat
Kékszakáll - Offenbach beköltözött a Budapesti Operettszínházba, de vajon meddig marad?
Februárban mutatta be a Budapesti Operettszínház Jacques Offenbach Kékszakáll című operettjét, és a fogadtatás felemás volt. Egyeseknek nagyon tetszett, mások viszont nem élvezték az újító felfogással készült előadást.
A történet hagyományos keretét megtartották, azonban a megújítás során áthelyezték az 1950-es évekbe, egy nagyvállalat falai közé. Máthé Zsolt jegyzi a dalszövegeket, a darabon az egyéb ráncfelvarrást Székely Kriszta rendező mellett Szabó-Székely Ármin és Lőrinczy Attila végezte el.
A történet hagyományos keretét megtartották, azonban a megújítás során áthelyezték az 1950-es évekbe, egy nagyvállalat falai közé. Máthé Zsolt jegyzi a dalszövegeket, a darabon az egyéb ráncfelvarrást Székely Kriszta rendező mellett Szabó-Székely Ármin és Lőrinczy Attila végezte el.
Maga az alaptörténet nem változott. Adott Kékszakáll, aki folyamatosan birtokolni akarja a női nemet egy-egy jeles képviselője által. Így gyorsabban fogyasztja a feleségeket, mint ahogyan más a nagykabátját. Csakhogy a Kékszakáll bűvkörébe került feleségek nem önként távoznak, hanem férjük átsegíti őket a túlvilágra. Na nem saját maga, hiszen ő már az új feleség/jövőbeni áldozata körül kering, mint moly a lámpa körül, hanem titkára, Popolani "jóvoltából".
Kékszakáll mint jelenség, nem egyedülálló, hiszen ott van még a hasonló mentalitású Bobéche szenátor is, a vezérigazgató által is pénzelt mihaszna politikus. Nem sokban különbözik Kékszakálltól, az ő kezéhez is ugyanannyi vér tapad, csak ő nem feleségeket, hanem alkalmazottakat tetet el láb alól a titkárával, Oscarral. A szenátor felesége, Clémentine azonban cseppet sem hasonlít Kékszakáll elhullott asszonyaihoz, mert ő már a kezdetekben sem vonzódott Bobéche-hez, de hát ugye a vagyon, a befolyás...
Sekélyes emberek ők, akik saját lányukat sem látták évek óta, kolostorban neveltetik, és a számukra előnyös házasságát tervezgetik. Így azt sem veszik észre, hogy az Oscar által prezentált, házasság céljából előállított lányzó nem az övék, és nem is tudják, a lányuk már nincs is az élők sorában.
A nagyvállalat megrendezi szokásos szépségversenyét, vagyis Cégvirág választását, ami erősen időszerű, mert Kékszakáll újabb feleséget fogyasztott el, és nősülni vágyik. Boulette, a bővérű takarítólány nyeri a versenyt, egyben Kékszakáll kezét. A lány, dacára annak, hogy Saphirt, a pizzafutárt üldözi szerelmével, és néha utol is éri, örömmel vállalja a sokadik Mrs. Kékszakáll szerepét. Saphir megkönnyebbülhet, mivel ő Fleurette-ért van oda, a lány azonban Oscar javaslatára beáll Bobéche szenátor lányának szerepébe, hogy kiszakadjon a kilátástalan titkárnői létből.
Saphirról később kiderül, hogy arab sejk, és végre megkaphatja a szenátor csemetévé előlépett Fleurette kezét. Vagyis megkaphatná, mert Kékszakáll szemet vet az arára. Bobéche számára elengedhetetlen a mecénás támogatása, így némi, vőlegény és vőlegényjelölt közötti párbaj után a frigynek nincs több akadálya, csak Boulette. Kékszakáll azonban a megunt ara sorsát is gyorsan elrendezi, Populani gondjaira bízva az asszonyt. Populani elmeséli Boulette-nek elődei történetét, felfedi előtte, hogy a nőket nem ölte meg, azok még most is élnek. És életben marad Boulette is, miként Saphir is, hogy leleplezzék Kékszakállt, és vele bukjon a szintén többszörös (ál)gyilkos Bobéche is.
A történet igazságokkal és féligazságokkal van teli. Az igazságok közül elfogadhatjuk, hogy a férfi a nőt akarja, a nő pedig a férfit. Azt is, hogy ha egy férfi nagyétvágyú, nagy kanállal habzsolja az életet és a nőket, azt a társadalom elnézően mosolyogva konstatálja, mondván, hogy ilyen a teremtés koronája, végül is csak tovább akarja örökíteni a génjeit. És az is tényszerű, hogy ha mindezt egy nő teszi, akkor az ő esetében már nincs helye elnéző tekinteteknek, ő bélyeget kap, laza erkölcsűségét hirdetőt.
Féligazság a hatalomvágytól megrészegült ember lába elé hulló nők tömege, hiszen nem címkézhető meg ezzel az egész női társadalom.
De a darab célja, hogy tükröt tartson az emberek elé, és ez a tükör görbe, ekként kell elfogadni. A karakterek elnagyoltak, a hatalom vezérli őket, akár az ő kezükben van, akár általa érvényesülnek ők maguk, és ebből a szempontból mindegy, hogy a hatalom vagyonbeli, társadalmi rétegből fakadó, avagy nemiségből, szexuális vonzerőből.
Kékszakáll szerepén Boncsér Gergely és Vadász Zsolt osztozik a kettős szereposztás révén. A február 27-i, 19 órás előadáson Boncsér öltötte magára a fekete öltönyt, lenyalt hajat és fehérre mázolt, túl sok érzelmet nem közvetítő arcot. Az ember úgy gondolná, hogy Gergely magas, két méter közeli alkatából elsőként az erőnek kellene sugároznia, és a magam részéről Kékszakáll esetében lelki szemeim előtt egy magabiztos, erőt közvetítő, vonzó férfira asszociálok, akiért a nők odavannak, nem csak a pénze miatt, hanem azért, mert a férfitársadalmat reprezentálja, annak szép egyede. Ezzel szemben az ő Kékszakállja – emlékezzünk a görbe tükörre! – egy lassan, mereven mozgó, bottal járó, fehér arcú, sötétre festett szájú, lenyalt hajú ember, akinek járása, mozdulatai és mimikája egyszerre juttatta eszembe Lugosi Béla Drakuláját, Galla Miklóst és az idős Korda Györgyöt. A beszédhangja szándékoltan erőtlen volt, mimikája a szemmeresztésre és a tátott szájjal vigyorgásra korlátozódott. Egysíkú, fekete-fehér figura, akinek külseje hűen tükrözi belsőjét. Színészi játéka sajnos csak erre épült, de ezzel a magára vett, abszurd mozgáskultúrával Gergely egyidejűleg el is lopta a show-t számomra, ha akartam, se tudtam volna nem nevetni rajta. Operaénekesi kvalitásait is meg tudja csillogtatni a darabban, túl azon, hogy a mű sodró lendületű zeneisége miatt nem maradt meg a fülemben szinte egyetlen dallam sem az egész előadásból, de ez természetesen nem róható fel a színészeknek.
Bár maga az előadás nem fogott meg annyira, hogy gyors újranézésen gondolkodjam, mindenképpen szeretném megnézni egyszer Vadász Zsolttal a címszerepben, aki a Sybill nagyhercege szerepében lopta be magát a szívembe.
Boulette szerepében Bordás Barbarát láthattuk, aki Boncsér Gergely boldog felesége a való életben. Megszokhattuk tőle, hogy többdimenziós primadonnaként egyszer a végzet asszonya, máskor elkényeztetett milliomoscsemete kislányos bájjal, vagy éppen, átrándulva a musical világába, táncoslábú énekesnő. Egy dolog azonban állandó: a szép nőiessége. Ez a nőiesség most ki volt emelve, nem lágyan, hanem harsányan, előtérbe helyezve volt jelen. Hódítani akart vele, ugyanakkor hagyta magát meghódítani. Beleesve a gazdagság utáni vágy csapdájába, igent mond Kékszakállnak (nem mintha lett volna más választása), és feladva a Saphir utáni vadászatot, hagyta saját magát levadászni. Indítéka ennyinek tűnik: pénz, és fricska mutatása az őt lesajnálóknak. Ám a végén kiderül, hogy ő pont azokat a tulajdonságokat tekinti a férfi ismérvének, amikkel Kékszakáll bír, és még azt is meg tudja neki bocsátani, hogy el akarta tenni őt láb alól. Vagyis, ha nem megváltoztatjuk a férfit, hanem kissé visszavágjuk a vadhajtásait, akkor megkapjuk A FÉRFIT. Barbara igazi energiabomba volt, harcias, elszánt, csalafinta, erős, de végig igazi nő.
Saphir, a pizzafutárt/arab sejket/párbajhőst Dolhai Attila alakította. Ő Kékszakáll ellentéte, szerepét tekintve, kilépve a bonviván szerepköréből, egyfajta buffoként van jelen. Ha már görbe tükörről beszéltem, ő az, aki tükörképe, vagyis pont ellentettje Kékszakállnak. Morzsája sincs benne a hatalomvágynak, nem akarja az egész női társadalmat bekebelezni, neki csak egyetlen lány kell. Élénk, mozgékony, gyors beszédű, többször inkább üldözött vad, mintsem vadász, de tud küzdeni, ám ezt törvényes eszközökkel vagy tisztességes párbajban teszi. Kékszakáll ellentettje, nevét – Saphir, lásd zafír, aminek a színe kék – tekintve és álcáját levetve, lehet, ő maga a vadhajtásoktól megszabadított, tökéletes férfi?
Saphir karaktere, csakúgy, mint a többi karakter, elnagyolt. Az elnagyoltságot okozhatja az előadás szándékoltan sodró lendülete, és Attila mindent megtett, hogy a karakter életre keljen, ugyanakkor úgy tűnt, hogy végigsodródik az előadáson, különösebben mélyebb hatást keltve. Többre, nagyobb szerepekre hivatott, ahogyan azt már megszoktuk tőle a hosszú évek során, ez a karakter nem való, megkockáztatom, hogy nem méltó hozzá. Talán váltója, a fiatal Veréb Tamás számára kielégítőbb lehet, lévén ez az első operettszerepe.
Fleurette szerepében a számomra eddig ismeretlen Bojtos Lucát láttam. Feltörekvő, ifjú tehetség ő (a Virtuózokból is ismert lehet), tetszett a naiva szerepében. A groteszk műfaja jutott eszembe az előadás során többször is a karakterábrázolásáról, de semmiképpen sem rossz értelemben, és mindez kifejezetten üdítően hatott. Erős hangja, jó színpadi jelenléte szintén pozitív pontja volt az előadásnak.
Ha az operettek hagyományos karakterkészletét vesszük alapul, akkor Saphir és Fleurette felel(ne) meg a táncos komikus-szubrett párosnak, de sem Attila, sem Luca esetében nem érezhető, hogy ebbe a fakkba tartozó lenne, ugyanakkor a szerepüket tekintve nem nevezhetjük őket egy második bonviván-primadonna párosnak sem, mint például Jacobi Viktor: Sybill című nagyoperettjében, ahol két páros küzd meg egymással és egymásért. Ők ketten végigsodródnak az előadáson, többször szó szerint végigrángatják őket rajta, a színpadon, ami van, hogy hatásos, mert a történet szempontjából van jelentősége, máskor azonban értelmetlennek hat. Ha a tempó picit lassabb lenne, a karakterük is erősebb lehetne.
Bobéche és Clémentine kettősét Szacsvay László és Kállay Bori játszották.
Szacsvay László saját karakterétől messze távol állónak tűnik a hatalomvágy és a gyilkos ösztön, messzebb, mint Kékszakálltól a színes egyéniség, mégis jókedvűen komédiázva hozta Bobéche kissé retardált karakterét. Kállay Bori pedig, picit hasonlóan a Csárdáskirálynőbeli Anhilte szerepéhez, viccessé ábrázolta a többre-másra vágyó, idősödő szépséget.
Populáni és Oscar, vagyis Peller Károly és Langer Soma testesítette meg Kékszakáll és Bobéche hiányzó lelkiismeretét. Hasonlítanak gazdáikra, mégis távol állnak tőlük, bár azt nem lehet kijelenteni, hogy felettük állnának jellemüket tekintve, hiszen ismerve őket, tudva, hogy hány embert küldtek a halálba, látszólag nem tesznek ellene semmit. Más szempontból viszont nagyon is sokat tesznek, hiszen villámhárítóként működnek ítéletvégrehajtó helyett, ha ők nem lennének gazdájuk mellett, az utódjuk talán halálba küldené az "elítélteket". Karcsi és Soma jól hozták a karaktereket, akik jól illettek az irányított káoszba.
Saphirról később kiderül, hogy arab sejk, és végre megkaphatja a szenátor csemetévé előlépett Fleurette kezét. Vagyis megkaphatná, mert Kékszakáll szemet vet az arára. Bobéche számára elengedhetetlen a mecénás támogatása, így némi, vőlegény és vőlegényjelölt közötti párbaj után a frigynek nincs több akadálya, csak Boulette. Kékszakáll azonban a megunt ara sorsát is gyorsan elrendezi, Populani gondjaira bízva az asszonyt. Populani elmeséli Boulette-nek elődei történetét, felfedi előtte, hogy a nőket nem ölte meg, azok még most is élnek. És életben marad Boulette is, miként Saphir is, hogy leleplezzék Kékszakállt, és vele bukjon a szintén többszörös (ál)gyilkos Bobéche is.
A történet igazságokkal és féligazságokkal van teli. Az igazságok közül elfogadhatjuk, hogy a férfi a nőt akarja, a nő pedig a férfit. Azt is, hogy ha egy férfi nagyétvágyú, nagy kanállal habzsolja az életet és a nőket, azt a társadalom elnézően mosolyogva konstatálja, mondván, hogy ilyen a teremtés koronája, végül is csak tovább akarja örökíteni a génjeit. És az is tényszerű, hogy ha mindezt egy nő teszi, akkor az ő esetében már nincs helye elnéző tekinteteknek, ő bélyeget kap, laza erkölcsűségét hirdetőt.
Féligazság a hatalomvágytól megrészegült ember lába elé hulló nők tömege, hiszen nem címkézhető meg ezzel az egész női társadalom.
De a darab célja, hogy tükröt tartson az emberek elé, és ez a tükör görbe, ekként kell elfogadni. A karakterek elnagyoltak, a hatalom vezérli őket, akár az ő kezükben van, akár általa érvényesülnek ők maguk, és ebből a szempontból mindegy, hogy a hatalom vagyonbeli, társadalmi rétegből fakadó, avagy nemiségből, szexuális vonzerőből.
Kékszakáll szerepén Boncsér Gergely és Vadász Zsolt osztozik a kettős szereposztás révén. A február 27-i, 19 órás előadáson Boncsér öltötte magára a fekete öltönyt, lenyalt hajat és fehérre mázolt, túl sok érzelmet nem közvetítő arcot. Az ember úgy gondolná, hogy Gergely magas, két méter közeli alkatából elsőként az erőnek kellene sugároznia, és a magam részéről Kékszakáll esetében lelki szemeim előtt egy magabiztos, erőt közvetítő, vonzó férfira asszociálok, akiért a nők odavannak, nem csak a pénze miatt, hanem azért, mert a férfitársadalmat reprezentálja, annak szép egyede. Ezzel szemben az ő Kékszakállja – emlékezzünk a görbe tükörre! – egy lassan, mereven mozgó, bottal járó, fehér arcú, sötétre festett szájú, lenyalt hajú ember, akinek járása, mozdulatai és mimikája egyszerre juttatta eszembe Lugosi Béla Drakuláját, Galla Miklóst és az idős Korda Györgyöt. A beszédhangja szándékoltan erőtlen volt, mimikája a szemmeresztésre és a tátott szájjal vigyorgásra korlátozódott. Egysíkú, fekete-fehér figura, akinek külseje hűen tükrözi belsőjét. Színészi játéka sajnos csak erre épült, de ezzel a magára vett, abszurd mozgáskultúrával Gergely egyidejűleg el is lopta a show-t számomra, ha akartam, se tudtam volna nem nevetni rajta. Operaénekesi kvalitásait is meg tudja csillogtatni a darabban, túl azon, hogy a mű sodró lendületű zeneisége miatt nem maradt meg a fülemben szinte egyetlen dallam sem az egész előadásból, de ez természetesen nem róható fel a színészeknek.
Bár maga az előadás nem fogott meg annyira, hogy gyors újranézésen gondolkodjam, mindenképpen szeretném megnézni egyszer Vadász Zsolttal a címszerepben, aki a Sybill nagyhercege szerepében lopta be magát a szívembe.
Boulette szerepében Bordás Barbarát láthattuk, aki Boncsér Gergely boldog felesége a való életben. Megszokhattuk tőle, hogy többdimenziós primadonnaként egyszer a végzet asszonya, máskor elkényeztetett milliomoscsemete kislányos bájjal, vagy éppen, átrándulva a musical világába, táncoslábú énekesnő. Egy dolog azonban állandó: a szép nőiessége. Ez a nőiesség most ki volt emelve, nem lágyan, hanem harsányan, előtérbe helyezve volt jelen. Hódítani akart vele, ugyanakkor hagyta magát meghódítani. Beleesve a gazdagság utáni vágy csapdájába, igent mond Kékszakállnak (nem mintha lett volna más választása), és feladva a Saphir utáni vadászatot, hagyta saját magát levadászni. Indítéka ennyinek tűnik: pénz, és fricska mutatása az őt lesajnálóknak. Ám a végén kiderül, hogy ő pont azokat a tulajdonságokat tekinti a férfi ismérvének, amikkel Kékszakáll bír, és még azt is meg tudja neki bocsátani, hogy el akarta tenni őt láb alól. Vagyis, ha nem megváltoztatjuk a férfit, hanem kissé visszavágjuk a vadhajtásait, akkor megkapjuk A FÉRFIT. Barbara igazi energiabomba volt, harcias, elszánt, csalafinta, erős, de végig igazi nő.
Saphir, a pizzafutárt/arab sejket/párbajhőst Dolhai Attila alakította. Ő Kékszakáll ellentéte, szerepét tekintve, kilépve a bonviván szerepköréből, egyfajta buffoként van jelen. Ha már görbe tükörről beszéltem, ő az, aki tükörképe, vagyis pont ellentettje Kékszakállnak. Morzsája sincs benne a hatalomvágynak, nem akarja az egész női társadalmat bekebelezni, neki csak egyetlen lány kell. Élénk, mozgékony, gyors beszédű, többször inkább üldözött vad, mintsem vadász, de tud küzdeni, ám ezt törvényes eszközökkel vagy tisztességes párbajban teszi. Kékszakáll ellentettje, nevét – Saphir, lásd zafír, aminek a színe kék – tekintve és álcáját levetve, lehet, ő maga a vadhajtásoktól megszabadított, tökéletes férfi?
Saphir karaktere, csakúgy, mint a többi karakter, elnagyolt. Az elnagyoltságot okozhatja az előadás szándékoltan sodró lendülete, és Attila mindent megtett, hogy a karakter életre keljen, ugyanakkor úgy tűnt, hogy végigsodródik az előadáson, különösebben mélyebb hatást keltve. Többre, nagyobb szerepekre hivatott, ahogyan azt már megszoktuk tőle a hosszú évek során, ez a karakter nem való, megkockáztatom, hogy nem méltó hozzá. Talán váltója, a fiatal Veréb Tamás számára kielégítőbb lehet, lévén ez az első operettszerepe.
Fleurette szerepében a számomra eddig ismeretlen Bojtos Lucát láttam. Feltörekvő, ifjú tehetség ő (a Virtuózokból is ismert lehet), tetszett a naiva szerepében. A groteszk műfaja jutott eszembe az előadás során többször is a karakterábrázolásáról, de semmiképpen sem rossz értelemben, és mindez kifejezetten üdítően hatott. Erős hangja, jó színpadi jelenléte szintén pozitív pontja volt az előadásnak.
Ha az operettek hagyományos karakterkészletét vesszük alapul, akkor Saphir és Fleurette felel(ne) meg a táncos komikus-szubrett párosnak, de sem Attila, sem Luca esetében nem érezhető, hogy ebbe a fakkba tartozó lenne, ugyanakkor a szerepüket tekintve nem nevezhetjük őket egy második bonviván-primadonna párosnak sem, mint például Jacobi Viktor: Sybill című nagyoperettjében, ahol két páros küzd meg egymással és egymásért. Ők ketten végigsodródnak az előadáson, többször szó szerint végigrángatják őket rajta, a színpadon, ami van, hogy hatásos, mert a történet szempontjából van jelentősége, máskor azonban értelmetlennek hat. Ha a tempó picit lassabb lenne, a karakterük is erősebb lehetne.
Bobéche és Clémentine kettősét Szacsvay László és Kállay Bori játszották.
Szacsvay László saját karakterétől messze távol állónak tűnik a hatalomvágy és a gyilkos ösztön, messzebb, mint Kékszakálltól a színes egyéniség, mégis jókedvűen komédiázva hozta Bobéche kissé retardált karakterét. Kállay Bori pedig, picit hasonlóan a Csárdáskirálynőbeli Anhilte szerepéhez, viccessé ábrázolta a többre-másra vágyó, idősödő szépséget.
Populáni és Oscar, vagyis Peller Károly és Langer Soma testesítette meg Kékszakáll és Bobéche hiányzó lelkiismeretét. Hasonlítanak gazdáikra, mégis távol állnak tőlük, bár azt nem lehet kijelenteni, hogy felettük állnának jellemüket tekintve, hiszen ismerve őket, tudva, hogy hány embert küldtek a halálba, látszólag nem tesznek ellene semmit. Más szempontból viszont nagyon is sokat tesznek, hiszen villámhárítóként működnek ítéletvégrehajtó helyett, ha ők nem lennének gazdájuk mellett, az utódjuk talán halálba küldené az "elítélteket". Karcsi és Soma jól hozták a karaktereket, akik jól illettek az irányított káoszba.
A 2017/2018-as évad a Hódítások éve szlogen alatt fut a Budapesti Operettszínházban. Hogy a vicces, gyors, lendületes, modern díszletek közé varázsolt Kékszakállnak sikerült-e új közönségréteget meghódítania, nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy azoknak, akiknek ez az interpretáció bejött, megnézik-e a szintén egyfajta új hullámos vonulatot képviselő, de az operettjátszás hagyományait jobban követő, nagyszerű Luxemburg grófját, úgy gondolva, hogy (csak) így fogyasztható a műfaj? Elmennek-e vajon megnézni a sokkal inkább hagyományosnak tekinthető Csárdáskirálynőt és Marica grófnőt, hogy igazolják vagy elvessék azon véleményüket, hogy az operett nem lehet szórakoztató, nem lehet vele nagy érzelmeket megmutatni? Mindez olyan kérdés, amire talán sosem kapunk választ.
Magam részéről felemás érzésekkel jöttem ki a színházból. Volt, ami nagyon tetszett a darabban, volt, ami sokkal kevésbé. Az összkép-összhang alapján, ha egy szóval kellene jellemeznem az előadást, azt mondanám, hogy gyors. Majd kijavítanám azzal, hogy inkább kapkodó. És ez volt talán az, ami zavaróként hatott. A modern kor gyermekeként nincs bajom a gyorsasággal, a sodró lendülettel, de van az úgy, hogy az összképnek használ, ha egy kicsit a fékre lépünk. Még akkor is, ha újítunk, modernizálunk. Ezért kíváncsi vagyok, hogy Offenbach darabja meddig fogja vonzani a közönséget, meddig marad repertoáron, tekintve a vegyes fogadtatást, a közönség megosztottságát. Ami egyértelmű, ha az ember hallgatja az előadás szünetében vagy után elhangzó nézői véleményeket.
Magam részéről felemás érzésekkel jöttem ki a színházból. Volt, ami nagyon tetszett a darabban, volt, ami sokkal kevésbé. Az összkép-összhang alapján, ha egy szóval kellene jellemeznem az előadást, azt mondanám, hogy gyors. Majd kijavítanám azzal, hogy inkább kapkodó. És ez volt talán az, ami zavaróként hatott. A modern kor gyermekeként nincs bajom a gyorsasággal, a sodró lendülettel, de van az úgy, hogy az összképnek használ, ha egy kicsit a fékre lépünk. Még akkor is, ha újítunk, modernizálunk. Ezért kíváncsi vagyok, hogy Offenbach darabja meddig fogja vonzani a közönséget, meddig marad repertoáron, tekintve a vegyes fogadtatást, a közönség megosztottságát. Ami egyértelmű, ha az ember hallgatja az előadás szünetében vagy után elhangzó nézői véleményeket.
A lényeg, hogy az operett élő műfaj, és lehet így is, úgy is színpadra állítani, lehet vele és benne játszani, mert meg fogja találni a közönségét.
2018. március 4., vasárnap
Eurovision 2018, Hungary - AWS "Viszlát nyár"
Hello Europe and Australia!
Do you remember Hungary's songs from recent years? From the Grand Final over the preceding five years maybe? Let me help you a little bit! Then I show you the song that will represent our country this year in Lisbon. It's going to be suprise, I guess 😉
Kedvesem from ByeAlex in 2013
Running from András Kállay-Saunders in 2014 (this is my favorite from these five songs so far)
Wars for Nothing from Boggie in 2015
Pioneer from Freedie in 2016
Origo from Joci Pápai in 2017
Different genres, different styles, but not that different like the winner of the Hungarian A Dal this year. Hungary made the choice and is sending a band, AWS and their song "Viszlát nyár" (Goodbye Summer) to the contest in 2018. A rock band with full of energy and a rock song with sadness, anger and passion.
Here comes AWS from Hungary and the song "Viszlát nyár"
I've said this is different, haven't I? 😜
I like rock music. Not a fan of trash metal or death metal or some other stuff from this very, very hardcore style, but if a song has meaning and it has melody, I'm in. I particularly like this song more and more. What about you? Do you like Hungary's entry?
2018. február 25., vasárnap
Téli Olimpia 2018, az első magyar aranyérem - Winter Olympics 2018, the first Hungarian gold medal
Magyarország 176 aranyérmet nyert eddig nyári olimpiákon, de télin egyet sem...eddig!
A férfiak rövidpályás gyorskorcsolya versenyének 5000 méteres váltó számában a mi csodálatos csapatunk nyerte a döntőt, olimpiai csúccsal. Liu Shaoang, Liu Shaolin Sándor, Knoch Viktor és Burján Csaba csütörtökön történelmi tettre készültek, és meg is csinálták. Így most már 177 aranyérmünk van, és számoljuk tovább 😊
Köszönjük, fiúk! 💓
***
Hungary has won 176 gold medals in summer olympic games so far, but never won in winter olympics... till now!
Men's 5,000m Relay in short track speed skating our wonderful team won the final with olympic record. Shaoang Liu, Shaolin Sandor Liu, Viktor Knoch and Csaba Burjan were about making history Thursday and they succeeded. So we has 177 gold medals now and keep counting 😊
Thank you, boys! 💓
Kép forrása: Origo http://static.origos.hu/s/img/i/1802/20180223horizontal-winter-olympic-games-medal6.jpg?w=640&h=320
2017. december 31., vasárnap
Viszlát, 2017! Üdv, 2018! Visszatekintő...
Azt mondják a bölcsek, hogy sose nézzünk vissza, mert ami volt, az elmúlt, engedjük el, és tekintsünk előre. Én, az örökké igazságot kergető agyammal azt mondom, hogy igenis, vissza kell nézni, mert sok olyan szép és örömteli dolgot rejt a múlt, amikre jó visszaemlékezni.
Ugyanakkor a rossz emlékeket tényleg nem jó cipelni, sokkal inkább az azokból levont tanulságot vigyük magunkkal. Vannak persze olyan rossz dolgok, amik megváltoztathatatlanok, például egy szerettünk halála, de ha az együtt töltött szép időkre gondolunk és arra, hogy saját tetteinkben, gondolatainkban él tovább az elveszített személy, akkor talán könnyebben lépünk tovább.
Ugyanakkor a rossz emlékeket tényleg nem jó cipelni, sokkal inkább az azokból levont tanulságot vigyük magunkkal. Vannak persze olyan rossz dolgok, amik megváltoztathatatlanok, például egy szerettünk halála, de ha az együtt töltött szép időkre gondolunk és arra, hogy saját tetteinkben, gondolatainkban él tovább az elveszített személy, akkor talán könnyebben lépünk tovább.
Számomra a 2017. esztendő vegyes volt, jutott szép is, rossz is, voltak vidám és szomorú pillanatai is. Mint mindenki másnak, úgy gondolom.
Vannak olyan dolgok, amik meghatározóak voltak a maguk nemében. Tegnap volt 3 éve, hogy az Apum után elveszítettem Anyumat is. Sosem fog elmúlni az a hatalmas űr, amit maguk után hagytak, főleg úgy, hogy idén elment anyai Nagyim is, aki a legszorosabb kapocs volt Anyuhoz. De, ahogy az a családunkban megfigyelhető, ha elmegy valaki, akkor kapunk egy új kis jövevényt, így nem sokkal Mama halála után született egy kis unokahúgom, majd, bár a férjem ágáról, egy unokaöcsém is.
És el kellett engednünk Kleo kutyánkat, de az új jövevény, Jamie révén új egyéniséggel gazdagodott a családunk.
A munkahelyemen pozitív változás állt be, ami segíti a stressz szintjének a csökkentését, de sajnos nem eléggé. Évek óta egyre erősödik az érzés bennem, hogy megrekedtem, és hiába ismerik el a munkámat, nem elégít ki, nem tesz elégedetté. A váltás azonban nehéz, főként úgy, ha olyat akar csinálni az ember, ami profilidegen a számára. Szóval, várok, aki írással és emberekkel foglalkozni szerető és akaró embert keres munkatársként, csak füttyentsen, és repülök! 😉
Van egy szó, ami biztos, hogy szinte mindenkiben kellemetlen érzéseket kelt. Kimondjam? Naná, hogy kimondom: házfelújítás!!! Szörnyű, ugye? Mi belecsaptunk, mert muszáj volt. Anyagiakért a bankba mentünk, persze legális úton, kölcsönért, aztán nekikezdünk. Tetőcsere, és a ház alsó szintjének komplett átalakítása, felújítása. Egy-két fal bánta, mi nem, mert minden új, akárha egy új házunk lenne...illetve készülne. A végső simítások után végre elmondhatjuk majd, hogy a saját ízlésünk szerint kialakított és berendezett házunk lesz. Tavasszal... Reméljük!
Nyaralásra idén nem futotta a ház körüli munkák és az anyagiak miatt, de igyekeztünk színházzal töltekezni. A legmeghatározóbb színházi élmény A Notre Dame-i toronyőr című musical volt a Budapesti Operettszínházban, és a címszerepben, egyben első főszerepében bemutatkozó, fiatal Cseh Dávid hangja, játéka. Kapcsolódó bejegyzésem: http://azebrenalmodo.blogspot.hu/2017/09/a-notre-dame-i-toronyor-es-vele-cseh.html
A legvidámabb színházi előadás pedig, ugyanitt, egy operett, a Luxemburg grófja. Aki nem látta még ezt a két darabot, tegyen egy próbát, szerintem nem fogja megbánni! Kapcsolódó bejegyzésem: http://azebrenalmodo.blogspot.hu/2017/12/nevhazassagbol-szerelem-luxemburg.html
A legvidámabb színházi előadás pedig, ugyanitt, egy operett, a Luxemburg grófja. Aki nem látta még ezt a két darabot, tegyen egy próbát, szerintem nem fogja megbánni! Kapcsolódó bejegyzésem: http://azebrenalmodo.blogspot.hu/2017/12/nevhazassagbol-szerelem-luxemburg.html
Filmes élmények is voltak 2017-ben is, amikből az egyik egy régi adósság a kultfilmmé vált Trainspotting folytatása. Ewan McGregor-t hosszú évek óta szeretem, szinte hihetetlen, hogy azt kell mondanom, lassan két évtizede! Mit sem veszített a sármjából, bár a Trainspotting nem kifejezetten az a film, amiben a férfias vonzerő van a középpontban. A T2 a jó folytatások közé tartozik, örömmel vettem Renton, a Beteg Srác/Simon, Spud és Begbie új kalandjait.
Az egyik legviccesebb jelenetben, miután annyi bankkártyát lopnak el, amennyit csak tudnak, Renton és Simon a lebukás küszöbén elhúzza az ünneplők nótáját, rögtönzött dalban állítva emléket az 1690. júliusi boyne-i csatának, ahol protestánsok és katolikusok álltak egymással szemben a csatatéren. Görbe tükör a vallási fanatikusoknak...
A legjobb filmes élményem idén a Wonder Woman volt. Nem azért, amiért sok nőnek vált kedvencévé, mert számomra nem a feminizmusról szól Diana története. Persze nem lehet elmenni szó nélkül a tény mellett, hogy nő rendezte és női szuperhős a főszereplője a történetnek, akit a gyönyörű Gal Gadot tökéletesen formált meg. Számomra azonban inkább az emberiségről szól ez a film. Rólunk, akik állandó kettősségben formáljuk saját világunkat, olyanok vagyunk, mint a fény és a sötétség. Az emberiség kettőssége állandó, és talán sosem jön el az az idő, hogy a jóság, az elfogadás és az adni vágyás irányítsa a világunkat. De mindig, még a legsötétebb időszakban is vannak olyan emberek, mindenféle szuper erő és hatalom nélkül, akik képesek áldozatot hozni a jó ügyért, önzetlenül, és ezért vagyunk még mindig itt és haladunk előre, mi, emberek. Kapcsolódó bejegyzésem: http://azebrenalmodo.blogspot.hu/2017/06/wonder-woman-review-elemzes.html
Két meghatározó jelenet a filmből, SPOILERrel!!!
Amire egy szuperhős/félisten képes (Gal Gadot Diana-ként):
És amit egy ember képes feláldozni a jó ügyért, a többiekért (Chris Pine Steve Trevor-ként):
Persze nem csak színházi előadásokra és filmekre futotta a szabadidőből, amikből azért többet láttam, mint amiket kiemeltem, hanem olvasásra is. Több műfajból válogattam idén is, szépirodalom és kortárs alkotások is szerepeltek a repertoáron. Luca di Fulvio egy regényét emelném ki és ajánlanám mindenkinek, ez pedig A fiú, aki éjjel meglátta a napot. A történet a gyermek kisherceg, Marcus sorsát kíséri végig, aki végignézi családja és az udvartartás lemészárlását, majd, miután a falusi bába lánya megmenti az életét, nincstelen parasztként él tovább. A regény, bár nem valós karakterekről szól, akár történelmi mű is lehetne, mert korrajzként is funkcionál, amikor bemutatja a középkori urak hatalmi harcát, velük szemben az elnyomott, kizsigerelt nép szenvedését, Marcus felnőtté válásának történetén keresztül. A könyv ismertetője: https://www.libri.hu/konyv/luca_di_fulvio.a-fiu-aki-ejjel-meglatta-a-napot-puha-kotes.html
Zenében is megvannak a magam kedvencei, akik közül Josh Groban, visszatérve a musicalek világából, ismét új lemezen dolgozik. Amíg az új anyag megjelenik, a pár évvel ezelőtt kiadott, több rekordot megdöntő karácsonyi albumához, a Noël-hez énekelt fel négy új dalt, sokunk örömére.
Ám messze nem ez volt az a momentum, ami a zene világában leginkább megérintett, megrendített. November 22-én, 55 éves korában meghalt az operavilág jelenlegi egyik, ha nem a legnagyobb baritonja, Dmitrij Hvorosztovszij. A betegség a legnagyobbakat sem kíméli, Dmitrij két és fél évet harcolt az agydaganat ellen, ami végül legyőzte őt.
Ha az ember operaénekesről beszél, akkor még most is leginkább túlsúlyos, öreg(edő) ember képe villan be, pedig sok igazán fitt, fiatal(os) művész fordul meg a világ vezető operaszínpadain; hogy csak párat említsek a férfiak közül, például Jonas Kaufmann, Juan Diego Flórez. És ilyen volt az opera Elvis-ének titulált Hvorosztovszkij is, sőt, még formabontóbb. Fiatal korában megőszült, kisportolt, izmos férfi volt, akit pár évvel ezelőtt a People magazin beválasztott a világ ötven legszebb embere közé.
Lányom szavaival élve inkább mondaná róla az ember azt, hogy pankrátor, mintsem operaénekes! Engem viszont, talán azért, mert Szibériában született, egy fehér tigrisre emlékeztetett, bár a hangját hallva ezek a buta hasonlatok rögtön eltűnnek.
Ám messze nem ez volt az a momentum, ami a zene világában leginkább megérintett, megrendített. November 22-én, 55 éves korában meghalt az operavilág jelenlegi egyik, ha nem a legnagyobb baritonja, Dmitrij Hvorosztovszij. A betegség a legnagyobbakat sem kíméli, Dmitrij két és fél évet harcolt az agydaganat ellen, ami végül legyőzte őt.
Ha az ember operaénekesről beszél, akkor még most is leginkább túlsúlyos, öreg(edő) ember képe villan be, pedig sok igazán fitt, fiatal(os) művész fordul meg a világ vezető operaszínpadain; hogy csak párat említsek a férfiak közül, például Jonas Kaufmann, Juan Diego Flórez. És ilyen volt az opera Elvis-ének titulált Hvorosztovszkij is, sőt, még formabontóbb. Fiatal korában megőszült, kisportolt, izmos férfi volt, akit pár évvel ezelőtt a People magazin beválasztott a világ ötven legszebb embere közé.
Lányom szavaival élve inkább mondaná róla az ember azt, hogy pankrátor, mintsem operaénekes! Engem viszont, talán azért, mert Szibériában született, egy fehér tigrisre emlékeztetett, bár a hangját hallva ezek a buta hasonlatok rögtön eltűnnek.
A sport világában a budapesti vizes világbajnokság vitte a prímet számomra. Úszóink és vízipólósaink mellett a kajakosaink és kenusaink is szállították a fantasztikus eredményeket, és nem mehetünk el szó nélkül a magyar férfi teniszcsapat teljesítménye mellett sem, akik bejutottak a világ elitcsapatai közé a Davis kupában, az ATP ranglistán idén 100 közé kerülő, pontosabban 85. helyen rangsorolt Fucsovics Márton vezérletével. És nem maradhat ki a felsorolásból Babos Tímea sem, aki párosban világbajnok lett idén!
És, ha már tenisz, kihagyhatatlan a visszatekintőből Roger Federer és Rafael Nadal. A két legenda, akiket pár évvel ezelőtt divat volt leírni, amikor picit veszítettek a lendületből, míg az egyre jobbá érő játékosok Djokovic és Murray vezényletével, beérték őket, sőt, a ranglistán eléjük is kerültek. A 36 éves Federer és a jóval fiatalabb, 31 éves Nadal azonban, felépülve a kisebb-nagyobb sérülésekből, amit lehetett, megnyertek 2017-ben. A négy Grand Slam-en testvériesen megosztoztak, kettőt-kettőt nyertek, és Nadal az ATP ranglista első, Federer pedig a második helyén zárta az évet, bár talán beszédesebb az, hogy kettejük négy meccséből mindet Roger nyerte!
Sok ATP pontot kell megvédeniük 2018-ban, és lassan visszatérnek a sérülés miatt több versenyt kihagyó nagy riválisok is, de nem hiszem, hogy le lehetne írni a két legendát még pár évig.
Minden élmény akkor a legszebb és legmaradandóbb, ha meg tudjuk osztani azokkal, akiket a leginkább szeretünk. A baráti találkák és csevegések vagy mély beszélgetések, és a családdal töltött minőségi idő nélkül minden élmény kevésbé lenne szép. Lányom Szalagavatója hozta az idei év legmeghatóbb pillanatait, és az ember csak kapkodja a fejét, ha arra gondol, hogy mikor lett a kicsi gyerekéből gyönyörű, fiatal, tehetséges zenész, és leginkább felnőtt nő?!
Szerencsés vagyok, hogy a 2017. évet is megoszthattam két lányommal és a férjemmel, akik a legközelebb állnak a szívemhez. Így, közösen indulunk neki 2018-nak, ami egészen biztosan csodás pillanatokat tartogat, amik segítenek majd átvészelni a kevésbé felemelő eseményeket is.
Örömökben, sikerekben gazdag, boldog új évet mindenkinek! Tartsatok velem 2018-ban is, várom a véleményeket, megjegyzéseket a posztokhoz!
2017. december 26., kedd
2017. december 25., hétfő
Karácsonyi ének, avagy Isten pénze a Budapesti Operettszínházban
Sokan ismerik Charles Dickens Karácsonyi ének című meséjét. Az elbeszélés Ebenezer Scrooge történetén keresztül mutatja be az érem két oldalát: gazdagságot és szegénységet, boldogtalanságot és boldogságot, megalkuvást és kilátástalanságot. A mese rólunk, emberekről szól, sokszor feketén-fehéren szembesítve minket az emberi gyarlósággal, de megmutatva azt, ami nélkül az ember nem lenne az, ami: a reményt.
Dickens története sok feldolgozást megélt, készült belőle színdarab, film, animációs film és zenés darab. A Budapesti Operettszínház magyar alkotók által újraálmodott musicalt vitt színpadra három éve, és játssza most is, az ünnepi időszakban, nagy sikerrel. A darab zenéjét Tolcsvay László komponálta, a librettót Müller Péter írta Dickens műve alapján, a dalszövegeket pedig Müller Péter Sziámi alkotta meg.
A történet szerint Mr. Scrooge, a bankár, egyedül viszi üzletét üzlettársa, Jacob Marley halála óta. Egyetlen dologra tud gondolni: a munkára. Aki nem dolgozik, az szerinte mind lusta, és aki nincstelen, netán beteg, az magának köszönheti a bajt, és csak jót tesz az emberiségnek, ha halálával csökkenti a népességet. Szívtelen gondolatok ezek, de Scrooge önmaga is ilyen: egy szívtelen, megkeseredett, boldogtalan, magányos öregember. Mígnem Karácsony estéjén kísértetjárásnak lesz tanúja a Marley-tól örökölt házában. Aki meglátogatja, nem más, mint volt üzlettársa, aki önmaga is lelketlen uzsorás volt, akit csak úgy hívtak, a Hiéna. Mintegy vezeklésül feladatul kapta, hogy megváltson egy embert saját nyomorától, és ez az ember Scrooge. Marley magával viszi volt társát annak saját múltjába, végigvezeti élete fordulópontjain, ahol szerencse vagy boldogság érte, és ahol elveszítette mindezt. A nézők velük együtt lesznek tanúi a kisfiú, majd fiatalember Scrooge szomorú történetének, érzelmi pálfordulásának. A múltja után az összezavarodott, fájdalmait újraélő férfi saját jövőjébe is betekintést nyerhet, megélve azt, ami egy embernek sem adatik meg: megtudja, hogyan vélekednek a haláláról azok, akik ismerték őt. Amit lát, az halálra rémíti Scrooge-ot, és Marley küldetése sikerrel zárul: megtéríti volt üzlettársát, akinek felnyílik a szeme és rájön, hogy az, ahogyan él, az nem csak a környezetét, hanem saját magát is mérgezi, és egyetlen járható út áll előtte: a boldogsághoz vezető.
Szomor György alakította Ebenezer Scrooge-ot a december 23-i, 19 órás előadáson. Már a Notre Dame-i toronyőr szereposztása kapcsán is gondolkodtam rajta, hogy vajon hogyan alakít Szomor György gonosz karaktert, de nem igazán tudtam elképzelni, hogy azzal a szépséges, lágy baritonnal maradéktalanul képes lehet erre. Még várat magára, hogy Frollo szerepében őt is lássam Szabó P. Szilveszter után, de az Isten pénze meggyőzött arról, hogy alaptalan volt a kételkedésem. A gonosz, kapzsi, szeretetet adni képtelen Scrooge ugyanolyan egyértelműen jelen volt a színpadon, mint a kételkedő, majd kétségbeesett, halálra rémült, esendő alter egoja. A hangja pedig gyönyörűen szólt, és most sem tudtam eldönteni, hogy a mélyebb, vagy a magasabb hangjai borzongattak-e meg jobban, de szerencsére, egyik is, másik is szépségesen szólt, így nem volt hiány borzongásban.
Németh Attila játszotta az elhunyt Jacob Marley-t, Scrooge szellemmé lett üzlettársát. Amikor színpadon látom, mindig felötlik bennem a gondolat, hogy szeretném Attilát több szerepben látni. Erős kisugárzása, kellemes orgánuma jó érzéssel tölti el az embert, és van benne egyfajta kettősség, ami mindig gondolkodóba ejt: egyrészről olyan ember benyomását kelti, aki nyugalmat áraszt, aki mellett az ember biztonságban érezheti magát, másrészről viszont benne van a lehetősége annak, hogy a következő pillanatban robbanni fog, és a korábbi nyugalmat egy érzelemkitörés fogja megszakítani. Marley szerepe is ezt a kettősséget erősíti, hiszen, miközben ő maga narrálja a történetet, hol néma szemtanúként van jelen a színpadon, hol pedig hangosan, robbanásszerűen ad hangot érzelmeinek Scrooge irányába.
Scrooge és Marley mellett az előbbi húsz éve hűséges írnoka, Cratchit karaktere viszi előre a történetet. Érzelmes, erős jellemű, a családja boldogulásáért küzdő, és mindezért Scrooge-ot hosszú évekig elviselő kisember ő. Napról napra el kell tűrnie gazdája természetét és gorombaságait, ugyanakkor hálás is neki, hiszen, ahogy mondja, belőle él ő és a családja is, hiszen ő a kenyéradója, nélküle még ott sem tartanának, ahol most. Pálfalvy Attila alakítása kiegészítette Scrooge és Marley karakterét, és ők hárman erős magját alkották ennek a szép előadásnak.
A legendás, imádnivaló Lehoczky Zsuzsa formálta meg Scrooge házvezetőnőjét, Mrs. Dilber-t, és ahogy tőle megszokott, életet és jókedvet varázsolt a komor történetbe. Csiklandós humorral, nagy lendülettel játszott, sőt, még rappelt is. Elragadó és magával ragadó jelenség.
Mrs. Cratchitt szerepében a legkisebb, beteg fiáért aggódó Nádasi Veronika, a fiatal Scrooge bőrében Kerényi Miklós Máté, és Belle, az ifjú, még jólelkű és bizakodó Scrooge szerelme megformálójaként Kardffy Aisha mutatták be az élet komor, szomorú oldalát. Scrooge unokaöccse, Fred a gondtalanságot, a jókedvet és a reményt keltette életre Gömöri András Máté révén, és ezeket az érzéseket erősítette Vágó Zsuzsi Scrooge nővéreként, valamint Miklós Attila Mr. Fezziwig karakterével.
Az előadás hol szomorú, elgondolkodtató, hol vidám, mókás dalai jól működtek együtt a történet hangulatának ábrázolásában. A díszletek igazi angol környezetet teremtettek, amit csodásan egészített ki a fényfestés, vetítés. A múltba való visszarepülés ábrázolása szinte mozis élményt varázsolt a színpadra, teljessé téve az élményt, amit a színészek, táncosok, zenészek, a jelmez- és díszlettervezők a közönség elé álmodtak. Somogyi Szilárd ezen rendezése is szép élményekkel gazdagítottak.
Aki teheti, nézze meg az előadást, aminek mondanivalója különösen most, Karácsonykor időszerű.
A darab 2014-es bemutatójához készült ajánló:
2017. december 24., vasárnap
2017. december 3., vasárnap
Névházasságból szerelem? - Luxemburg grófja a Budapesti Operettszínházban
Köztudott, hogy a Budapesti Operettszínház alkotói szakavatott kézzel nyúlnak az operettekhez. Arra törekednek, hogy régi fényében keltsék új életre a műfaj híres darabjait, és olyan módon igyekeznek közel hozni a nézőkhöz az előadásokat, hogy - ahogy ők említik - leporolják a régi szövegkönyvet, új lendületet visznek bele, kicsit modernizálják, hogy az a mai fiatalok számára is befogadható, élvezetes legyen. Ehhez az kell, hogy a társulat is fiatalos lendülettel vesse bele magát a játékba, legyen lendületes az előadás, esetleg aktuálpolitikai utalásokat rejtsenek el a szövegben, legyen vicces, de ne erőltetett, és persze olyan karakterek jelenjenek meg a színpadon, akikkel a néző így vagy úgy, de azonosulni tud. Jó példa a megújult felfogásra a színház repertoárjából az Én és a kisöcsém, ami tavasszal tér vissza a színpadra rövid szünet után a hírek szerint, illetve A chicagói hercegnő című jazzoperett.
A teátrum legújabb bemutatója, a november elején debütált Luxemburg grófja szintén szakít a konvenciókkal, mert Lehár Ferenc nagyoperettjét picit eltolták a musical irányába, de csak annyira, hogy ne veszítse el a saját műfajára jellemző jegyeket. A musicalhez való közelítés, tévedés ne essék, nem a zeneiség megváltoztatásában mutatkozik meg, ne gondoljon senki arra, hogy a Lehár daraboktól megszokott, operákra hajazó dalok nem csendülnek fel a primadonna torkából. De megtörténhet-e, hogy egy operettben az idős, szenilis kormányzó egyszer csak nekiáll rappelni? Megeshet-e, hogy a tánckar farmerben, kapucnis felsőben táncol, és a néző ízelítőt kap a street dance műfajából, esetleg a bonviván felzselézett hajjal, bőrkesztyűben komédiázzon a színpadon? A Budapesti Operettszínház Luxemburg grófja című operettjében mindez előfordul a hagyományos nagyoperetti jellemzők mellett. És piszkosul jól áll neki!
Az operett irodalom az egyik legmulatságosabb történetként tartja számon Lehár darabját. A történet mozgatórugója egy gazdag, ám reménytelenül szenilis, öregedő kormányzó, Sir Basil, aki szerelmével üldözi az ünnepelt énekesnőt, Didier Angèle-t, mivel azt hiszi, hogy van közöttük valami. Az énekesnő azonban hallani sem akar holmi viszonyról, ő jól érzi magát barátai, a nincstelen, fiatal művészek között. Ám ügynöke, Fleury, aki egykor maga is primadonna volt, tanulva saját hibájából, elfogadja Angéle nevében és tudta nélkül Sir Basil apanázsát, mert tisztában van azzal, hogy protezsáltja a saját gázsijából ugyanolyan éhenkórász művész lenne csak, mint a barátai.
A karizmatikus René szintén állandó pénzügyi gondokkal küzd, amin az sem változtat, hogy hirtelen ölébe hullik egy grófi cím, amit "sokad rangú" rokonként örököl meg. A címhez azonban nem jár vagyon, így Luxemburg grófjaként ugyanolyan szegény marad, mint a templom egere. Ám mindez megváltozik, amikor Sir Basil emberei, Lord Lanchaster, Lord Winchester és Lord Worchester megneszelik, hogy van egy ember, akinek nincs szüksége főúri címre, sokkal inkább pénzre. Tekintve, hogy gazdag főnökük el akarja venni feleségül a rang nélküli Angéle-t, lecsapnak René-re, és nyélbe ütnek vele egy üzletet: jó pénzért elvesz feleségül egy nőt, akit nem láthat, három hónap múlva elválik tőle, miáltal a nő elvált grófné lesz, így méltó Uguranda kormányzójának kezére, René pedig élhet mint hal a vízben.
A házasság ötlete nem villanyozza fel a fiatalokat, de más módot nem látnak arra, hogy kilépjenek a nincstelenségből, belemennek, így a névházasság, anélkül, hogy láthatnák egymást a felek, megköttetik.
Bár a házasság csak három hónapig szól és névleg köttetett, sem René sem Angéle nem tud szabadulni a kérdéstől, hogy vajon kivel kötötte össze a sorsát, mígnem a férfi végül rájön, hogy ki lehet a titokzatos ara. Bárónak adja ki magát, a nő minden előadását rajongva nézi a színházban, és amikor szemtől szemben találkoznak, örömmel konstatálja, hogy vonzalma nem marad viszonzatlan.
René tudja, hogy nincs más dolga, mint elérni, hogy a nő belé szeressen, színt vallani, majd megtagadni a válást a házasság megkötését követő három hónap múlva. Persze mindehhez túl kell járni Sir Basil és a tanácsadó triumvirátusa tervén, Fleury eszén, és sikeresen át kell vészelni a válóperes tárgyalást.
A 2017. november 05-i, 15 órás előadáson a történet, egyben az előadás motorja a meghívott művészként Sir Basil szerepébe bújó Kálloy Molnár Péter volt. Hálás szerep az övé, egy szerethető, jó értelemben vett idióta, akinek talán egy kerek mondata nincs, amiben minden a helyén lenne. Ahogy haladt előre az előadás, érezhetően egyre jobban belesimult a szerepbe, egyre magabiztosabban komédiázott, érezve, hogy a közönség vevő a megírt és néha becsempészett poénokra.
Angéle szerepében a színház gyönyörű hangú, királynői megjelenésű primadonnáját, Fischl Mónikát láthattuk, aki a tőle megszokott magabiztossággal hozta az érzékeny, ám erős főhősnő karakterét. Szeretem a hangját, uralja a teret, a játéka, megjelenése teljessé teszi az élményt.
René, vagyis Luxemburg grófja szerepét Dolhai Attila alakította. Aki úgy érzi, hogy a musicaleknek hátat fordító színész bonvivánként nem tud ugyanúgy kibontakozni, olyan lendülettel és hévvel játszani az operett kicsit talán szűkebbre szabottabb keretei között, mint a musicalek hősszerelmeseként, annak ez a szerep talán gyógyír lehet a lelkére. René ugyanis nem konvenciók közé szorított és onnan kitörni vágyó főnemes, aki saját társadalmi helyzete miatt a számára elérhetetlen nő után vágyik. René ugyanis egy mulatozó, hedonista művész, aki belecsöppen a nagyok játékába és megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni belőle. Nem bújik frakkba, sem jól szabott öltönybe, a jelmeze és frizurája sokkal inkább idézi a musicalek világát, mint az operettekét, és jó kedvvel, nagy hévvel veti bele magát a komédiázásba.
Frankó Tünde bújt a nagy hangú, magát bármilyen szituációban feltaláló Fleury bőrébe. Aki eddig inkább drámaibb karakterekben látta Tündét, mint jómagam is, annak meglepetést fog okozni, hogy milyen jól megállja a helyét ebben a szerepben. Amellett, hogy hangi adottságait is megcsillogtatja, lubickol a vicces jelenetekben. Megjelenése, a fekete-fehér kontraszt, ami a ruháiban megmutatkozik, és ami kissé a jellemét is mutatja, Szörnyella de Frászt juttatta az eszembe. De nem tört ki tőle frász, sőt, jókat nevettem a poénjain.
A három Lord - Oláh Tibor, Pálfalvy Attila és a szintén vendégművész Kálid Artúr - keverik a háttérben a lapokat, állják Sir Basil elmeroggyant ötleteit és jellemét. A magas polcra került kisember karakterei ők, akik társadalmi rangjuknál fogva kerültek a betöltött pozícióba, és próbálják a lehető legtöbbet kihozni belőle és a sokszor nem éppen hízelgő szituációkból.
A darab, tekintve, hogy operettről van szó, nem nélkülözheti a szubrett-táncos komikus párosát, ám be kell vallanom, hogy jelenlétük szerintem már-már felesleges ebben az előadásban. Míg Kálmán Imre darabjaiban, így például A Csárdáskirálynőben vagy a Marica grófnőben erősen kidomborodik a primadonna-bonviván és szubrett-táncos közötti kapcsolat és különbség, illetve az egymással való kölcsönhatás, Lehárnál az utóbbi kettős jelenléte nem ilyen jelentős. A szubrett és táncos komikus feladata a szórakoztatás, nevettetés, könnyedebb dalokkal, sok, az Operettszínház esetében akrobatikus elemeket is tartalmazó tánccal. Lehár darabjaiban, legalábbis az Operettszínházban futó A víg özvegyben és most a Luxemburg grófjában, sokkal kisebb a jelenlétük és véleményem szerint gyengébb a karakterük. Tekintve, hogy több aktív szereplőt mozgatnak a Lehár darabok, bővérű komédiázáson alapul a történet, ez a kettős elveszíti az alapvető funkcióját, és bár Juliette szerepében Szendy Szilvi, valamint Brissardként Kerényi Miklós Máté most is, mint mindig aranyosak voltak és revüszámukban most is lehengerlőek, igazából nem tudtak sokat hozzátenni az előadáshoz.
Siménfalvy Ágota a válópert vezető bírónő szerepében üdítően hozta a túlterhelt, ám megfelelő pénzösszegért megvehető hivatalnok karakterét, a színészből londíner és lakáj szerepébe bújt Melis Gábor szépen búgó, mély orgánumú hangját pedig befőttes üvegbe kellene zárni és jó pénzért árulni nyugtató helyett.
Az előadás látványos, és igazán vicces. Olyannyira, hogy annak ellenére, hogy sok-sok igazán szellemes, nagyszerű előadást láttam már az Operettszínházban, a közönséget ekkorákat nevetni még nem hallottam. Gyors poénok, aktuálpolitikába vágó beszólások, rap betét!, és egy fergetegesre sikeredett válóperes tárgyalás, ahol - Kálloy Molnár Péter improvizatív képességei okán - a színpadon is elszabadult kicsit a hangulat a tárgyalóterem padsorai között, és a színészek együtt nevettek a közönséggel.
Nagy gratuláció illeti meg Somogyi Szilárd rendezőt, aki igazán élvezetes, fiatalok számára is könnyen fogyasztható előadást álmodott színpadra. Ugyanígy dicséret illeti Cselényi Nóra modern jelmezeit és Barta Viktória koreográfiáját, valamint Túri Erzsébet díszletét. És természetesen most is, mint mindig, a színház zenekarát, énekkarát és balettkarát.
Aki szereti az operetteket, de még csak klasszikus keretek között színpadra állított művel találkozott, illetve aki azért nem próbálkozott még ezzel a műfajjal, mert régimódinak, öregesnek gondolja, feltétlenül nézze meg a Budapesti Operettszínházban a Luxemburg grófját!
A teátrum legújabb bemutatója, a november elején debütált Luxemburg grófja szintén szakít a konvenciókkal, mert Lehár Ferenc nagyoperettjét picit eltolták a musical irányába, de csak annyira, hogy ne veszítse el a saját műfajára jellemző jegyeket. A musicalhez való közelítés, tévedés ne essék, nem a zeneiség megváltoztatásában mutatkozik meg, ne gondoljon senki arra, hogy a Lehár daraboktól megszokott, operákra hajazó dalok nem csendülnek fel a primadonna torkából. De megtörténhet-e, hogy egy operettben az idős, szenilis kormányzó egyszer csak nekiáll rappelni? Megeshet-e, hogy a tánckar farmerben, kapucnis felsőben táncol, és a néző ízelítőt kap a street dance műfajából, esetleg a bonviván felzselézett hajjal, bőrkesztyűben komédiázzon a színpadon? A Budapesti Operettszínház Luxemburg grófja című operettjében mindez előfordul a hagyományos nagyoperetti jellemzők mellett. És piszkosul jól áll neki!
Az operett irodalom az egyik legmulatságosabb történetként tartja számon Lehár darabját. A történet mozgatórugója egy gazdag, ám reménytelenül szenilis, öregedő kormányzó, Sir Basil, aki szerelmével üldözi az ünnepelt énekesnőt, Didier Angèle-t, mivel azt hiszi, hogy van közöttük valami. Az énekesnő azonban hallani sem akar holmi viszonyról, ő jól érzi magát barátai, a nincstelen, fiatal művészek között. Ám ügynöke, Fleury, aki egykor maga is primadonna volt, tanulva saját hibájából, elfogadja Angéle nevében és tudta nélkül Sir Basil apanázsát, mert tisztában van azzal, hogy protezsáltja a saját gázsijából ugyanolyan éhenkórász művész lenne csak, mint a barátai.
A karizmatikus René szintén állandó pénzügyi gondokkal küzd, amin az sem változtat, hogy hirtelen ölébe hullik egy grófi cím, amit "sokad rangú" rokonként örököl meg. A címhez azonban nem jár vagyon, így Luxemburg grófjaként ugyanolyan szegény marad, mint a templom egere. Ám mindez megváltozik, amikor Sir Basil emberei, Lord Lanchaster, Lord Winchester és Lord Worchester megneszelik, hogy van egy ember, akinek nincs szüksége főúri címre, sokkal inkább pénzre. Tekintve, hogy gazdag főnökük el akarja venni feleségül a rang nélküli Angéle-t, lecsapnak René-re, és nyélbe ütnek vele egy üzletet: jó pénzért elvesz feleségül egy nőt, akit nem láthat, három hónap múlva elválik tőle, miáltal a nő elvált grófné lesz, így méltó Uguranda kormányzójának kezére, René pedig élhet mint hal a vízben.
A házasság ötlete nem villanyozza fel a fiatalokat, de más módot nem látnak arra, hogy kilépjenek a nincstelenségből, belemennek, így a névházasság, anélkül, hogy láthatnák egymást a felek, megköttetik.
Bár a házasság csak három hónapig szól és névleg köttetett, sem René sem Angéle nem tud szabadulni a kérdéstől, hogy vajon kivel kötötte össze a sorsát, mígnem a férfi végül rájön, hogy ki lehet a titokzatos ara. Bárónak adja ki magát, a nő minden előadását rajongva nézi a színházban, és amikor szemtől szemben találkoznak, örömmel konstatálja, hogy vonzalma nem marad viszonzatlan.
A 2017. november 05-i, 15 órás előadáson a történet, egyben az előadás motorja a meghívott művészként Sir Basil szerepébe bújó Kálloy Molnár Péter volt. Hálás szerep az övé, egy szerethető, jó értelemben vett idióta, akinek talán egy kerek mondata nincs, amiben minden a helyén lenne. Ahogy haladt előre az előadás, érezhetően egyre jobban belesimult a szerepbe, egyre magabiztosabban komédiázott, érezve, hogy a közönség vevő a megírt és néha becsempészett poénokra.
Angéle szerepében a színház gyönyörű hangú, királynői megjelenésű primadonnáját, Fischl Mónikát láthattuk, aki a tőle megszokott magabiztossággal hozta az érzékeny, ám erős főhősnő karakterét. Szeretem a hangját, uralja a teret, a játéka, megjelenése teljessé teszi az élményt.
René, vagyis Luxemburg grófja szerepét Dolhai Attila alakította. Aki úgy érzi, hogy a musicaleknek hátat fordító színész bonvivánként nem tud ugyanúgy kibontakozni, olyan lendülettel és hévvel játszani az operett kicsit talán szűkebbre szabottabb keretei között, mint a musicalek hősszerelmeseként, annak ez a szerep talán gyógyír lehet a lelkére. René ugyanis nem konvenciók közé szorított és onnan kitörni vágyó főnemes, aki saját társadalmi helyzete miatt a számára elérhetetlen nő után vágyik. René ugyanis egy mulatozó, hedonista művész, aki belecsöppen a nagyok játékába és megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni belőle. Nem bújik frakkba, sem jól szabott öltönybe, a jelmeze és frizurája sokkal inkább idézi a musicalek világát, mint az operettekét, és jó kedvvel, nagy hévvel veti bele magát a komédiázásba.
Frankó Tünde bújt a nagy hangú, magát bármilyen szituációban feltaláló Fleury bőrébe. Aki eddig inkább drámaibb karakterekben látta Tündét, mint jómagam is, annak meglepetést fog okozni, hogy milyen jól megállja a helyét ebben a szerepben. Amellett, hogy hangi adottságait is megcsillogtatja, lubickol a vicces jelenetekben. Megjelenése, a fekete-fehér kontraszt, ami a ruháiban megmutatkozik, és ami kissé a jellemét is mutatja, Szörnyella de Frászt juttatta az eszembe. De nem tört ki tőle frász, sőt, jókat nevettem a poénjain.
A három Lord - Oláh Tibor, Pálfalvy Attila és a szintén vendégművész Kálid Artúr - keverik a háttérben a lapokat, állják Sir Basil elmeroggyant ötleteit és jellemét. A magas polcra került kisember karakterei ők, akik társadalmi rangjuknál fogva kerültek a betöltött pozícióba, és próbálják a lehető legtöbbet kihozni belőle és a sokszor nem éppen hízelgő szituációkból.
A darab, tekintve, hogy operettről van szó, nem nélkülözheti a szubrett-táncos komikus párosát, ám be kell vallanom, hogy jelenlétük szerintem már-már felesleges ebben az előadásban. Míg Kálmán Imre darabjaiban, így például A Csárdáskirálynőben vagy a Marica grófnőben erősen kidomborodik a primadonna-bonviván és szubrett-táncos közötti kapcsolat és különbség, illetve az egymással való kölcsönhatás, Lehárnál az utóbbi kettős jelenléte nem ilyen jelentős. A szubrett és táncos komikus feladata a szórakoztatás, nevettetés, könnyedebb dalokkal, sok, az Operettszínház esetében akrobatikus elemeket is tartalmazó tánccal. Lehár darabjaiban, legalábbis az Operettszínházban futó A víg özvegyben és most a Luxemburg grófjában, sokkal kisebb a jelenlétük és véleményem szerint gyengébb a karakterük. Tekintve, hogy több aktív szereplőt mozgatnak a Lehár darabok, bővérű komédiázáson alapul a történet, ez a kettős elveszíti az alapvető funkcióját, és bár Juliette szerepében Szendy Szilvi, valamint Brissardként Kerényi Miklós Máté most is, mint mindig aranyosak voltak és revüszámukban most is lehengerlőek, igazából nem tudtak sokat hozzátenni az előadáshoz.
Siménfalvy Ágota a válópert vezető bírónő szerepében üdítően hozta a túlterhelt, ám megfelelő pénzösszegért megvehető hivatalnok karakterét, a színészből londíner és lakáj szerepébe bújt Melis Gábor szépen búgó, mély orgánumú hangját pedig befőttes üvegbe kellene zárni és jó pénzért árulni nyugtató helyett.
Az előadás látványos, és igazán vicces. Olyannyira, hogy annak ellenére, hogy sok-sok igazán szellemes, nagyszerű előadást láttam már az Operettszínházban, a közönséget ekkorákat nevetni még nem hallottam. Gyors poénok, aktuálpolitikába vágó beszólások, rap betét!, és egy fergetegesre sikeredett válóperes tárgyalás, ahol - Kálloy Molnár Péter improvizatív képességei okán - a színpadon is elszabadult kicsit a hangulat a tárgyalóterem padsorai között, és a színészek együtt nevettek a közönséggel.
Nagy gratuláció illeti meg Somogyi Szilárd rendezőt, aki igazán élvezetes, fiatalok számára is könnyen fogyasztható előadást álmodott színpadra. Ugyanígy dicséret illeti Cselényi Nóra modern jelmezeit és Barta Viktória koreográfiáját, valamint Túri Erzsébet díszletét. És természetesen most is, mint mindig, a színház zenekarát, énekkarát és balettkarát.
Aki szereti az operetteket, de még csak klasszikus keretek között színpadra állított művel találkozott, illetve aki azért nem próbálkozott még ezzel a műfajjal, mert régimódinak, öregesnek gondolja, feltétlenül nézze meg a Budapesti Operettszínházban a Luxemburg grófját!
2017. szeptember 28., csütörtök
A Notre Dame-i toronyőr és vele Cseh Dávid Péter megérkezett a Budapesti Operettszínházba
A Budapesti Operettszínház idén nyáron mutatta be A Notre Dame-i toronyőr című musicalt a Szegedi Szabadtéri Játékokon, a kőszínházi premierre pedig 2017. szeptember 22-én és 23-án került sor. Az első szereposztás második előadását láttam szeptember 23-án 15 órakor, annyi változtatással, hogy a két főszerepet, vagyis Quasimodo-t és Esmeralda-t a második szereposztás két ifjú tehetsége, Cseh Dávid Péter és Fekete-Kovács Veronika játszotta. A szerepcsere kapcsán felmerülő gondolataimat kicsit lentebb osztom meg...
Ami fontos, az a tény, hogy az előadás maradandó élményt nyújtott, és a fiatalokat látva most először éreztem azt, hogy a jövő egyre biztosabb lábakon áll a biztos jelen mellett az Operettszínházban, vagyis az egyesek által dicsért, mások által kritizált utánpótlás keresés-nevelés mégis csak működik. Az erős harmincas-negyvenes generáció mellé fokozatosan felnőnek a fiatalok, és vannak, akik nem csak a szerepekben, hanem tehetségben is követik az előttük álló példákat. Pár éve, amikor Dolhai Attila visszalépett a musical-játszástól, ha tetszik, ha nem, be kell látni, hogy űrt hagyott maga után, és felmerült a kérdés, hogy akkor most hogyan tovább? Ki lesz A Hősszerelmes? Ki lesz az utód? Két fiatalra, a Dolhai mellett már játszó Kocsis Dénesre és Veréb Tamásra bízta a szerepeket a vezetés, majd feltűnt Gömöri András Máté, később Horváth Dániel... Mindenki döntse el maga, hogy nézői szemmel mennyire tartja sikeresnek a helytállásukat. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy jó, ha a fiatalok a saját útjukat járják, nem próbálnak utánozni senkit sem, hanem önmagukból merítenek a karakterformáláshoz. Még szerencsésebb, ha nem vissza-visszatérő darabokban kell színpadra állniuk, amiben van kihez, a nagy elődhöz hasonlítani őket, hanem új darabokban, ahol ők maguk adhatják meg az alaphangot az új karakterekhez.
Az elhivatottság, a befektetett munka meghozza a gyümölcsét, legyen az édes, avagy savanyú, attól függően, hogy mennyi tehetség adatott, és mennyire volt jó a vezetés választása. A Notre Dame-i toronyőr kapcsán úgy gondolom, hogy édes gyümölcs érett, hiszen Victor Hugo alaptörténete, a Disney rajzfilm ízlésvilága, Alan Menken zenéje, Kerényi Miklós Gábor rendezése, Khell Csörsz díszletei, Horváth Kata jelmezei, Duda Éva koreográfiája, az Operettszínház zenekara, énekkara és tánckara, valamint a történetet életre keltő színészek mellett egy olyan ifjú tehetség mutatkozott be főszerepben, akivel remélhetőleg hosszú távon számol a színház vezetése, és aki még sok-sok főszerep eljátszására hivatott: Ő a Quasimodo-t megformáló Cseh Dávid Péter.
Miről szól a darab? Kicsoda Quasimodo? Szörny? Ember? Csúnya? Szép? Tulajdonképpen az ő karakterén keresztül keresi a választ a történet mindezekre a kérdésekre. Ki vagy mi dönti el, hogy ki a szörny és ki nem az? Lehet-e, hogy egy torz testben szép lélek lakik, és megtörténhet-e, hogy Isten szolgája testi vágyakra ébred? Legyőzheti-e a jó a rosszat, és ki dönti el, hogy ki vagy mi a jó és a rossz? Bírhat-e magasabb erkölcsi értékkel egy cigánylány, mint egy főesperes? Megakadályozható-e, hogy egyes népcsoportok elvándoroljanak és útjuk során más országban telepedjenek le? Időszerű kérdések, amik, úgy tűnik, mindig is azok maradnak.
Frollo, a párizsi Notre Dame főesperese titkot őriz a katedrálisban: Quasimodo-t, a púpos, torz testű, gyermeki lelkű harangozót, aki nem más, mint Frollo tulajdon unokaöccse. Frollo fivére beleszeretett egy cigánylányba, szerelmüknek torz gyümölcse lett, aki élő bizonyítéka a főesperes cigányokról alkotott véleményének. Testvére a halálos ágyán rábízza csecsemő fiát Frollo-ra, aki magához veszi őt, de soha nem engedi ki a katedrálisból. Quasimodo csak Frollo-val érintkezhet, egyedüli barátai, akikhez beszélni tud, a vízköpők. Minden megváltozik azonban, amikor eljön a Bolondok Napja, amikor is a cigányok mulatságot tarthatnak a városban, énekelhetnek, táncolhatnak. Quasimodo leszökik a toronyból, és saját bőrén tapasztalja a Frollo által elmondottakat: az emberek nem értik azt, aki más, kigúnyolják őt csúnyasága miatt, bántják, kiröhögik, megkínozzák. Ám Esmeralda, a szép cigánylány megmenti a fiút a tömegtől. A lány kedvessége megigézi Quasimodo-t, szépsége pedig megigézi Frollo-t és a fiatal katonát, a katedrális őrségének frissen kinevezett parancsnokát, Phoebus-t. Mindhárman a lány hatása alá kerülnek, de mindhárman másként tekintenek rá: Quasimodo gyermeki rajongással, Phoebus nőnek szóló szerelemmel, Frollo sosem érzett, gyűlölt testi vággyal.
A szerelmi négyszögben olyan érzelmek dúlnak, amelyek nem vezethetnek boldogsághoz, csakis tragédiához, ami megmutatja, hogy a társadalmi ranglétra felső fokán álló ember, akit a hivatala helyezett oda, nem feltétlenül jobb, mint egy törvényen kívüli, és egy torz testben lakozó, külvilágtól elzárt lélek tisztább lehet, mint az Isten igéjét hirdető és a szerint élő ember lelke.
Az előadás pici kerettörténetet kapott, aminek a szerepe a fel- és levezetés, vagyis a prológus és epilógus bemutatása. Folyamatos a narráció, hol a vízköpők, hol a cigány tábor tagjai mesélik a köztes történéseket, nyújtanak a történet szempontjából fontos információkat. Mindez jól működik, belesimul az előadásba, nem rántja ki a nézőt a látottak-hallottak keltette érzelmi állapotból.
A zene nagy ívű, lendületes, fülbemászó, bár nem mondható populárisnak, mert nem feltétlenül jegyzi meg az ember a dalokat első hallásra. A Notre Dame mint katedrális az egyházi zene megszólaltatása nélkül nem lehetne igazán hiteles, és szerencsére nem is kell nélkülözni a kórus által énekelt dalokat, így az ember ízelítőt kap az oratórium műfajából is. És persze megszólalnak a harangok is több ízben.
A díszlet legtöbbször a Notre Dame tornyát mintázza a rózsaablakkal kívülről vagy belülről, a forgószínpad jóvoltából. Szó szerint szerves részét képezik a díszletnek a vízköpők, akiket Vágó Zsuzsi, Ottlik Ádám, Szerémy Dániel és Csuha Lajos keltettek életre. Ők Quasimodo barátai, akik mindig megelevenednek, ha Frollo nincs a színen, és akik Quasimodo lelkiismeretének hangjaként és narrátorként is tevékenykednek.
A főbb karakterekről...
Clopin Trouillefou-t, a cigányok vezetőjét alakító Mészáros Árpád Zsolt lendületes habitusát és hangját jól tudja kamatoztatni. Övé az a karakter, aki nem megalkuvó, azt teszi, ami a népének jó, képviseli és megvédi őket, amikor kell.
Phoebus de Martin kapitány a kiégett katona, akinél első a kötelesség, mindaddig, amíg a szíve máshogy nem dönt, az ellentmondásos hősszerelmes. Kocsis Dénes egyre inkább meggyőz arról, hogy figyelnem kell rá a színpadon, énekben jó teljesítményt nyújt, nem kifelé játszik, benne marad a karakterben, figyel a partnerére, nem kell keresnem a színpadon, mert megvan a szükséges jelenléte.
Claude Frollo főesperes, minden baj okozója az, akinek rasszizmusa, csőlátása, az isteni tanításon is túlmutató saját elvei mozgatják a történetet. A cigányok iránti gyűlölete a testvére bűnbeesésére vezethető vissza, aki cigánylányt vett feleségül, mindezzel szégyent hozva Frollo fejére is. Szabó P. Szilveszter, az örök intrikus számára a sok hasonló szerep után a főesperes megformálása laza ujjgyakorlatnak tűnhet, de sosem lehet könnyű a rossz megformálása, megmutatni esendőségét, gyengéit, a lelke sötétjének árnyalatait, miközben a karakter meg van győződve saját tisztaságáról. Szilveszter erős teljesítményt nyújtott, és külön öröm, hogy ebben a darabban a dalai kedveznek a hangfekvésének, így nem okozott gondot számára az éneklés sem.
Esmeralda, a férfiak szerelmének tárgya gyönyörű fiatal lány, aki nem mások elvárásai szerint akar élni, hanem úgy, ahogyan a szíve és a lelke diktálja. Jólelkűségét bizonyítja, hogy Quasimodo segítségére siet, amikor ő maga sodorja bajba, nyitottságát mutatja, hogy a fiút úgy fogadja el barátként, amilyen, a boldogság utáni vágyát pedig a Phoebus iránti szerelme mintázza. Az ő színre lépése indítja el az érzelmi lavinát, ami végül mindent és mindenkit maga alá temet. Fekete-Kovács Veronika jó választás a szerepre, szép, fiatal, vérbeli nőiessége illik Esmeralda-hoz. Külsőre és egy picit hangjában is emlékeztet Vágó Bernadettre, aki első választás volt a karakterre, ám várandóssága miatt nem játszhatta végül el. A színre lépésekor az első dala picit kapkodósnak, idegességből fakadóan levegősnek tűnt, de ezt követően helyükre billentek dolgok. Kíváncsian várom, hogy tartósan előre tud-e lépni a háttérből ez után a szerep után.
Quasimodo szerepében a mindösszesen 21 éves Cseh Dávid Péter lépett a színpadra. Kisebb szerepekben láttam már, legelőször a Lady Budapest ifjú felkelőjeként, Péterként okozott meglepetést nagyszerű hangjával, amikor jött az a bizonyos "hoppá, nocsak-nocsak, ki ez a fiú, hol bújtatták eddig?" érzés. Igazi iskolapéldája ő annak, hogy ha egy tehetséges ember tud élni a lehetőségeivel és keményen dolgozik, akkor igazi kinccsé válhat. A Pesti Broadway Stúdió után az Operettszínház egyik nagy büszkesége lehet Dávid. Szombat délután úgy jelent meg a színpadon, mint aki hosszú évek óta oda tartozik. Magabiztosnak tűnt, fókuszált volt, énekben és prózában egyaránt nagyszerű, ha izgult is, nem érződött az alakításán. A hangja erős, fiatalos éllel szólt, tisztán, érthetően, a dalait átéléssel énekelte. Játékában jól mutatta be a karakter komplexitását, belső erejét, azzal ellentétben álló naivságát, a szépre-jóra és törődésre vágyást, a gyötrő magányosságot. Érezhetően megterhelő szerep, nem csak lelkileg, hanem testileg is, igazi erőpróbának tűnik, hogy a színész folyamatosan görnyedten tartsa magát, behajlított térdekkel járjon, miközben húzza maga után az egyik lábát. Emellett, mivel Quasimodo a Notre Dame harangozója, nagyothall, így a beszéde is torz, amiből, mint ahogy a természetellenes mozgásból, szintén nem szabad kiesni egy pillanatra sem. Külön elismerést érdemel az, ahogyan a toronyban kell közlekednie, mászni, lógni, ugrani, néha nézni is nehéz volt a székben kényelmesen hátradőlve, a nézőtérről a munkát, amit Dávidtól megkövetelt a szerep.
Fantasztikus debütálást láthatott a közönség, és úgy gondolom, hogy sok fontos szerep, sok főszerep kell, hogy kövesse ezt a bemutatkozást, Dávid szó szerint keményen megdolgozott érte.
Aki kíváncsi a púpos toronyőr és a cigánylány történetére, tegyen egy próbát, és nézze meg a musical változatát a Budapesti Operettszínházban, szép élménnyel fog gazdagodni!
Az elhivatottság, a befektetett munka meghozza a gyümölcsét, legyen az édes, avagy savanyú, attól függően, hogy mennyi tehetség adatott, és mennyire volt jó a vezetés választása. A Notre Dame-i toronyőr kapcsán úgy gondolom, hogy édes gyümölcs érett, hiszen Victor Hugo alaptörténete, a Disney rajzfilm ízlésvilága, Alan Menken zenéje, Kerényi Miklós Gábor rendezése, Khell Csörsz díszletei, Horváth Kata jelmezei, Duda Éva koreográfiája, az Operettszínház zenekara, énekkara és tánckara, valamint a történetet életre keltő színészek mellett egy olyan ifjú tehetség mutatkozott be főszerepben, akivel remélhetőleg hosszú távon számol a színház vezetése, és aki még sok-sok főszerep eljátszására hivatott: Ő a Quasimodo-t megformáló Cseh Dávid Péter.
Miről szól a darab? Kicsoda Quasimodo? Szörny? Ember? Csúnya? Szép? Tulajdonképpen az ő karakterén keresztül keresi a választ a történet mindezekre a kérdésekre. Ki vagy mi dönti el, hogy ki a szörny és ki nem az? Lehet-e, hogy egy torz testben szép lélek lakik, és megtörténhet-e, hogy Isten szolgája testi vágyakra ébred? Legyőzheti-e a jó a rosszat, és ki dönti el, hogy ki vagy mi a jó és a rossz? Bírhat-e magasabb erkölcsi értékkel egy cigánylány, mint egy főesperes? Megakadályozható-e, hogy egyes népcsoportok elvándoroljanak és útjuk során más országban telepedjenek le? Időszerű kérdések, amik, úgy tűnik, mindig is azok maradnak.
Frollo, a párizsi Notre Dame főesperese titkot őriz a katedrálisban: Quasimodo-t, a púpos, torz testű, gyermeki lelkű harangozót, aki nem más, mint Frollo tulajdon unokaöccse. Frollo fivére beleszeretett egy cigánylányba, szerelmüknek torz gyümölcse lett, aki élő bizonyítéka a főesperes cigányokról alkotott véleményének. Testvére a halálos ágyán rábízza csecsemő fiát Frollo-ra, aki magához veszi őt, de soha nem engedi ki a katedrálisból. Quasimodo csak Frollo-val érintkezhet, egyedüli barátai, akikhez beszélni tud, a vízköpők. Minden megváltozik azonban, amikor eljön a Bolondok Napja, amikor is a cigányok mulatságot tarthatnak a városban, énekelhetnek, táncolhatnak. Quasimodo leszökik a toronyból, és saját bőrén tapasztalja a Frollo által elmondottakat: az emberek nem értik azt, aki más, kigúnyolják őt csúnyasága miatt, bántják, kiröhögik, megkínozzák. Ám Esmeralda, a szép cigánylány megmenti a fiút a tömegtől. A lány kedvessége megigézi Quasimodo-t, szépsége pedig megigézi Frollo-t és a fiatal katonát, a katedrális őrségének frissen kinevezett parancsnokát, Phoebus-t. Mindhárman a lány hatása alá kerülnek, de mindhárman másként tekintenek rá: Quasimodo gyermeki rajongással, Phoebus nőnek szóló szerelemmel, Frollo sosem érzett, gyűlölt testi vággyal.
A szerelmi négyszögben olyan érzelmek dúlnak, amelyek nem vezethetnek boldogsághoz, csakis tragédiához, ami megmutatja, hogy a társadalmi ranglétra felső fokán álló ember, akit a hivatala helyezett oda, nem feltétlenül jobb, mint egy törvényen kívüli, és egy torz testben lakozó, külvilágtól elzárt lélek tisztább lehet, mint az Isten igéjét hirdető és a szerint élő ember lelke.
Az előadás pici kerettörténetet kapott, aminek a szerepe a fel- és levezetés, vagyis a prológus és epilógus bemutatása. Folyamatos a narráció, hol a vízköpők, hol a cigány tábor tagjai mesélik a köztes történéseket, nyújtanak a történet szempontjából fontos információkat. Mindez jól működik, belesimul az előadásba, nem rántja ki a nézőt a látottak-hallottak keltette érzelmi állapotból.
A zene nagy ívű, lendületes, fülbemászó, bár nem mondható populárisnak, mert nem feltétlenül jegyzi meg az ember a dalokat első hallásra. A Notre Dame mint katedrális az egyházi zene megszólaltatása nélkül nem lehetne igazán hiteles, és szerencsére nem is kell nélkülözni a kórus által énekelt dalokat, így az ember ízelítőt kap az oratórium műfajából is. És persze megszólalnak a harangok is több ízben.
A díszlet legtöbbször a Notre Dame tornyát mintázza a rózsaablakkal kívülről vagy belülről, a forgószínpad jóvoltából. Szó szerint szerves részét képezik a díszletnek a vízköpők, akiket Vágó Zsuzsi, Ottlik Ádám, Szerémy Dániel és Csuha Lajos keltettek életre. Ők Quasimodo barátai, akik mindig megelevenednek, ha Frollo nincs a színen, és akik Quasimodo lelkiismeretének hangjaként és narrátorként is tevékenykednek.
Clopin Trouillefou-t, a cigányok vezetőjét alakító Mészáros Árpád Zsolt lendületes habitusát és hangját jól tudja kamatoztatni. Övé az a karakter, aki nem megalkuvó, azt teszi, ami a népének jó, képviseli és megvédi őket, amikor kell.
Fantasztikus debütálást láthatott a közönség, és úgy gondolom, hogy sok fontos szerep, sok főszerep kell, hogy kövesse ezt a bemutatkozást, Dávid szó szerint keményen megdolgozott érte.
És akkor visszatérve a szerepcsere kapcsán felmerült gondolatokhoz....
Hagyományosan két premiert tart a teátrum a nagyszínpadi darabok esetében, legyen szó musicalről vagy operettről, mert két szereposztásban játsszák az előadásokat. A nagyközönség megszokhatta, hogy az esetek szinte 100%-ában pénteken 19 órakor premierizál az első szereposztás, és szombaton 15 órakor újra színpadra lép, majd szombaton 19 órakor a második szereposztás premierje következik.
Hagyományosan két premiert tart a teátrum a nagyszínpadi darabok esetében, legyen szó musicalről vagy operettről, mert két szereposztásban játsszák az előadásokat. A nagyközönség megszokhatta, hogy az esetek szinte 100%-ában pénteken 19 órakor premierizál az első szereposztás, és szombaton 15 órakor újra színpadra lép, majd szombaton 19 órakor a második szereposztás premierje következik.
Így volt ez A Notre Dame-i toronyőr esetében is, de a második szereposztás Quasiomodo-ja és Esmeralda-ja nem szombaton este lépett először színpadra, hanem az első szereposztással, szombaton 15 órakor. Hogy ez miért van? Nem tudom, talán nem is tartozik rám, nézőre, így marad a picit dühödt értetlenség bennem a jelenség kapcsán, hogy vajon miért nem kaphatott Cseh Dávid Péter és Fekete-Kovács Veronika igazi, esti premiert? Talán az óvó szándék áll a döntés mögött, nehogy összenyomja a teher az ifjú, első főszerepét játszó művészt, bár nem hiszem, hogy kevesebb lenne a stressz egy délutáni legelső előadáson számukra. Arra nem szeretnék gondolni, hogy nem bízik a kezdőkben a vezetés, különben nem bízna rájuk főszerepet második szereposztásban sem. És arra sem, hogy az első szereposztás ifjú titánjának tartott, már több tapasztalattal bíró Veréb Tamásnak és Gubik Petrának akartak kedvezni a számukra így megadatott dupla esti premierrel. Ám, ha végignézi az ember a szeptemberi előadásokat, akkor a premieren túl is azt látja, hogy sokkal több előadásban kapott szerepet a Veréb-Gubik páros, mint a Cseh-Fekete kettős. Az örökké igazságot kereső agyam és igazságos döntést kergető szívem szeretne válaszokat kapni, nem megkérdőjelezve a vezetés döntését, ami lehet, hogy minden kezdő esetében így működik, csak eddig nem figyeltem fel rá. Az viszont pozitívum, hogy a rendező, Kerényi Miklós Gábor, a teátrum művészeti vezetője második előadásnál szokatlan módon a tapsrend végén kijött a színpadra és kezét a két ifjú újonc vállára téve együtt hajolt meg velük, kifejezve örömét, elismerését.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)