17. FINA (vizes) világbajnokság megnyitó ünnepség - 17th FINA World Championships Opening Ceremony

Budapesten és Balatonfüreden az úszás, a műugrás, a szinkronúszás és a vízilabda szerelmeseinek a tekintete. 

A pénteki megnyitó pazar volt, látványos, bemutatta a magyarság történetét, a vízhez való kapcsolatát, a világbajnokságon szereplő sportágakat, mindezt a Dunán, zenével, táncosokkal, tornászokkal, vetítéssel, és persze vízzel. 

Nagy gratuláció és köszönet a rendezőknek, résztvevőknek! 

*

Eyes of the lovers' of swimming, diving, synchronised swimming and waterpolo are on Budapest and Balatonfüred, Hungary. 

The opening ceremony in Friday was awesome and spectacular. History of Hungarians and our relationship with water, and different sports on the world championships was demonstrated with music, dancers, gymnasts, projection and with water of course, on the Danube.

Congratulations to the directors and to all of the participants!

A megnyitó 38:00-nál kezdődik.

Opening ceremony starts at 38:00.

Wonder Woman, avagy a szeretet ereje (review, elemzés)

Egy korábbi bejegyzésben említettem, hogy kíváncsian várom a Wonder Woman bemutatóját. Nos, azóta Wonder Woman jött, látott és győzött! Mondhatni globálisan, hiszen a legnagyobb nyitó bevételt elérő olyan film lett, ami nő (Patty Jenkins) rendezett. Többszörösen túllépte a Warner Bros. által előrevetített azt a kb. 65 millió dolláros első hétvégi bevételt, amivel már nagyon elégedettek lettek volna a hírek szerint; és szinte mindenki a Wonder Woman-ről mint filmről vagy karakterről beszélt és beszél azóta is net-szerte. Így pl. a Twitteren a Wonder Women-ről tweeteltek legtöbbet idén az összes film közül; maga Diana hercegnő, vagyis Wonder Woman a legtöbbet emlegetett karakter, második a sorban a DC univerzum másik szuperhőse, Batman, aki bizonyos formában megjelenik ebben a filmben is, még ha nem is személyesen, a harmadik leggyakrabban emlegetett mozis karakter pedig Steve Trevor százados, a Wonder Woman hős kémje. 

Nyilvánvaló, hogy nem tetszik mindenkinek a film, ezt a privilégiumot talán soha egyetlen alkotás sem fogja magának tudni, de az IMDb-n 10-ből 8,2 pontra értékelik a filmet, a Rotten Tomatoes pedig 92%-os tetszés indexszel jutalmazza, amiről talán a leghűségesebb DC rajongók sem mertek álmodni, hiszen a Warner és a DC korábbi közös gyermekei eddig, bár bevételi oldalon jól teljesítettek, mind a hivatalos, mind a nézői kritikákat tekintve elég szegényesen muzsikáltak, főként a Batman vs Superman és a Suicide Squad/Öngyilkos osztag. Persze az egyéni ízlés meghatározó, és én úgy tartom, hogy még a hivatásos kritikusok sem mentesek a szubjektív (esetlegesen irányított) véleménytől, ezért én annak hiszek filmek terén, akinek az ízlése megegyezik az enyémmel, és ilyen csak egy van, én magam 😉 A trailerek felkeltették az érdeklődésemet, a karakterek szintén, a színészek kiválasztása találónak mutatkozott, mindezek alapján úgy gondoltam, hogy ezt a filmet mindenképpen meg kell néznem a moziban, és így is tettem.

Miről is szól ez a film? Az alkotói koncepció keretbe foglalja Wonder Woman (Gal Gadot) eredettörténetét, hiszen a mai Párizsban találkozunk  vele először, a Louvre-ban. Küldeményt kap egy bizonyos Bruce Wayne-től (üdv, Batman!), egy régi, fakó fényképet, amin négy férfi és egy nő látható. Első látásra akár egy jelmezbál résztvevői is lehetnének, hiszen egy indián, egy skót szoknyás férfi, két félig-meddig katonai egyenruhába bújt férfi, mind fegyverrel a kezükben néznek bele a kamerába, és közrefognak egy rövid szoknyába, hosszú kabátba bújt, fejdíszt, kardot és pajzsot viselő nőt. Egy üzenetet is tartalmaz a küldemény: Egyszer szívesen meghallgatnám a történetét.
A fényképen lévő nő Diana Prince, egykor Themüszkirai Diana hercegnő, alias Wonder Woman, akinek hosszú a története. A fotó gondolatban visszarepíti őt a múltba, és ő maga meséli el a sztoriját, ami visszanyúlik egészen a gyerekkoráig. Pici kislányként, az amazonok szigetén egyedüli gyerekként nevelkedett anyja, Hyppolita királynő (Connie Nielsen) óvó szárnyai alatt, majd nagynénje, Antiope (Robin Wright), az amazonok hadvezére képezte ki a legkiválóbb harcossá. Egy nap a semmiből felbukkan egy repülőgép, és a fiatal nővé érett Diana szemei előtt a tengerbe zuhan a sziget partjainál. Diana a gép után veti magát és kihúzza a gépből a beszorult pilótát (Chris Pine), megmentve az életét. A pilóta nyomában megérkezik a háború is a szigetre, amikor német katonák szállnak partra Themüszkirán. Valószerűtlen csata bontakozik ki, két világ és két időszámítás csap össze: az időtlen amazonok íjjal és karddal az egyik oldalon, a modern világ katonái 1918-ból, lőfegyverrel a másikon. A katonák számára nincs esély, de nagy a veszteség az amazonok oldalán is. Elégtételt akarnak, a szintén német egyenruhába bújt pilótát csak Diana közbelépése menti meg a haragjuk elől. A férfi a kihallgatása során felfedi kilétét, elmondja, hogy Steve Trevor százados, a brit seregben szolgáló amerikai pilóta és kém, aki ellopott egy könyvet a  Dr. Poison-nak titulált hírhedt vegyésztől, Dr. Maru-tól (Elena Anaya) és a gonosz német Ludendorff tábornoktól (Danny Houston). Trevor hatalmas, világméretű háborúról beszél, amiben már eddig is sok ártatlan ember vesztette az életét, de Dr. Maru jegyzeteiből kiderült, hogy olyan harci gáz kifejlesztésén dolgozik, ami további több millió ember halálát fogja okozni. Trevor tudja, hogy vissza kell jutnia Londonba, és átadni a könyvet a feletteseinek, mielőtt elfogy az idejük a gáz bevetéséig, és meg kell nyerni a háborút, ami véget vet minden háborúnak. Diana biztos benne, hogy Zeusz fia, Árész, a háború istene áll az emberek szenvedése mögött, és az amazonok szent kötelességére, az ártatlanok védelmére hivatkozva a katona mellé szegődik, és elmegy vele Londonba, hogy megállítsa isteni bátyját.
Diana belecsöppen az emberek világába, amelyben Steve kisebb-nagyobb sikerrel próbálja elkalauzolni, és több humoros és megmosolyogtatóan aranyos párbeszéd és jelenet után a hercegnő végre megérkezik a nyugati frontra, Belgiumba, ahol állóháború alakult ki, mert egy éve egyik fél sem tudott előrenyomulni egy métert sem. Itt szembesül először Diana azzal az érzéssel, hogy talán az emberek nem annyira jók, mint gondolta, és talán nem Árész tehet csak arról, hogy gonosz tetteket követnek el, és a mellé szegődött Steve-t is kicsit más színben kezdi látni. Szembeszáll Trevorral, aki szerint nem lehetséges mindenkit megmenteni, és a lövészárokból kiemelkedve teljesíti küldetését és megmenti az elfoglalt falut és lakosait, nyomában Steve-vel és csapatával. Itt, Veldben készül róluk az a bizonyos fénykép, és itt találkozik Diana a romantikával is.
A háború a végéhez közeledik, a béketárgyalások a küszöbön állnak, Dr. Maru és Ludendorff azonban szabotálják a tárgyalások előkészítését, ami elhozza a végső összecsapást, amit istenek vívnak, és amiben hétköznapi hősök mutatják meg az emberi természet erejét, és amiben megszületik Wonder Woman, beteljesítve végzetét.

A továbbiak SPOILER-t tartalmaznak!

A film igazi, jó kis eredettörténet, ami néha a kelleténél talán picibb gyorsabb tempóban mutatja be, hogy honnan jött Diana, kik azok az amazonok és milyen kapcsolat van közöttük és az istenek között. Rövid betekintést ad az amazonok királynője, a lányát féltő Hyppolita emberi vonásaiba, aki vissza akarja tartani  Diana-t attól, hogy harcossá neveljék, mert így késleltetheti, hogy felkeltse Árész figyelmét és beteljesítse a végzetét. A trailerekben elhintették, hogy Diana nem tudhatja meg, kicsoda ő valójában, de az Árésszal vívott végső összecsapásban szembesül azzal, hogy nem az amazonok híres kardja az istenölő, hanem ő maga. A karakterfejlődés szempontjából ez kifejezetten jó megoldás, mint ahogy az is, ahogyan végigjárjuk Diana útját, és figyeljük, ahogy az emberi jóságba vetett erős hitű, szenvedélyes, fiatal naivából érett, saját jó és rossz tapasztalatainak következményeit felvállaló és megélő istennővé válik.

Szórakoztató, ahogy a két főhős, Diana és Steve kölcsönösen belecsöppennek egy számukra addig nem létező világba. Steve themüszkirai kirándulása a rövidebb, de ez indítja be a láncreakciót, amikor szó szerint bevágódik az amazonok világába. A néző eltűnődik, hogy miért nem tudnak az emberek Themüszkira létezéséről? A sziget égkék vizű partja, sziklái és zöld füves vidéke paradicsomi, mesés látványt nyújt, de nem láthatja akárki, mert sűrű, áthatolhatatlan köd veszi körül, így vagy bátor kalandornak kell lenni vagy a szerencsés, avagy szerencsétlen véletlent – nézőpont kérdése –  kell okolni, ha valaki odavetődik. Steve Trevor sem ide indult, de az Oszmán birodalomban ellopott, sérült repülőgépe itt adja fel a harcot. Szerencséje van, hogy Diana látja, amint a tengerbe zuhan és kimenti a gépből. Amikor a férfi a parton magához tér, pár pillanatra mintha A kis hableány történetébe csöppennénk, amint egymásra csodálkoznak. Diana sosem látott még élő férfit, Steve pedig attól zavarodik össze, hogy egy gyönyörű, a képzeletnek nem sokat hagyó ruhába öltözött fiatal nő bámul rá mosolyogva és közli vele a nyilvánvalót: Te férfi vagy...
A szuperhős filmekből és az egyéb, szuper képességekkel nem megáldott hősökről szóló kalandfilmekből már megszokhattuk, hogy a főhősök sármos férfiak, akik mellé utánfutóként kapunk egy nőt is, legtöbbször azért, hogy legyen, aki sikoltozik, és legyen, akit meg kell mentenie a hősnek, egyéb ügyes-bajos dolga közepette. A Wonder Woman-ben picit fordul a kocka, hiszen itt a főhős egy nő, a film zsánerére tekintettel szuperhősnő, következésképp Steve Trevor lenne a gyenge, megmentésre váró teremtés? A film a bemutató előtt picit ezt sugallta, és sokan üdvözölték is ezt a történet alapjául szolgáló, 1941-ben megjelent képregény folyamból ismert fordulatot, hiszen Wonder Woman a feminizmus megtestesítője sokak számára. Ám szerencsére nem így van, Steve Trevor nem gyenge férfiként jelenik meg a történetben, és ez nagyon jót tesz a film egészének. Nem alárendelt az ő karaktere, még akkor sem, ha emberi mivoltában nem érhet fel Diana isteni erejéhez, hanem szövetséges, partner, bajtárs, aki felnéz a nőre. Egy erős jellemű harcos ő, olyan katona, aki sokat látott és tapasztalt, és mindettől reményvesztett, kissé kiégett, és éppen ezért az élete árán is képes lenne arra, hogy véget vessen a háborúnak. Amikor Diana megkérdezi tőle, hogy miért lett katona és kém, a válasza nagyon emberi: Apám azt mondta, hogy az ember két dolgot tehet: semmit vagy valamit. A semmit már próbáltam. Diana is hasonló cipőben jár, az amazonok elég időt vesztegettek el arra, hogy elzárkózzanak az emberek világától, nem is tudva arról, hogy ott háború folyik. Kettősük jól működik együtt, egyrészről a jól megírt karaktereknek és vicces jeleneteknek, párbeszédeknek köszönhetően, másrészről pedig a két színész, Gal Gadot és Chris Pine között jól működő kémia miatt. Két szép embert látunk, akik rácsodálkoznak a másikra és nem tudják hová tenni, akit-amit látnak, tapasztalnak, de egészséges kíváncsisággal viseltetnek a másik iránt, tolerálják egymás másságát. Nagyon vicces, ahogy Diana lazán besétál a fürdőből kilépő Steve-hez, meglepve a meztelen férfit és szemrebbenés nélkül, puszta kíváncsiságból nézi végig tetőtől talpig, megérdeklődve, hogy átlagosnak számít-e az ő világában a férfiak között. Később elévődnek azon, hogy Diana tanulmányai szerint a szaporodáshoz a férfi nélkülözhetetlen, de az örömszerzéshez teljesen felesleges, míg Steve szinte csak hápog, és arról beszél, hogy az ő világában csak a házaspárok között elfogadott, hogy egymás mellett aludjanak.
A férfi világában a női egyenjogúság nem ismert fogalom, a nőknek nincs szavazati joga, Diana viszont teljesen más értékrendet képvisel, számára természetes a női szerepvállalás a világ dolgaiban, lévén női társadalomból jött. Viszont sosem látott kisbabát, autót, sosem evett még fagyit, így Steve néha szaladgál utána, mint egy apa a csintalan kislánya után, amint az rácsodálkozik a világ dolgaira, és mindent meg akar nézni, fogni.

A női rendező keze munkája érződik az egész történeten, amit áthat a szeretet, a humanizmus és a Diana által képviselt egyfajta idealizmus. Diana és Steve kapcsolatán is érződik mindez, kettősük között erős kapocs bontakozik ki, ami románccá fejlődik. Nagyon szép a falu felszabadítása utáni jelenetük, amikor a bárból zene hallatszik ki és Steve megmutatja, hogyan táncolnak az ő világában, miközben elered a hó, amit Diana még sosem látott. Szeretet és elfogadás sugárzik róluk, ami Diana szobájában oldódik fel. A film ezen a ponton éri el azt a pillanatot, ami már eddig is ott motoszkálhatott a néző fejében, miszerint nem egy szokványos, képregényből készült szuperhősös akciómozit látunk, sokkal inkább egy olyan filmet, amiben visszaköszönnek egy régebbi filmes világ ízei. Romantikus, háborús kalandfilmet látunk, amit egy női rendező irányít gyengéd, mégis erős kézzel, és amibe nem fér bele egy buja ágyjelenet, mert sokkal többet mutat az a szép, szenvedélyes csók Diana szobájában. Nem kell többet látnunk, a távolodó képből is tudjuk, mi történik a szobában egy egyszerű nő és egy egyszerű férfi között.

A film innentől felgyorsul, az események rossz irányba fordulnak, amikor Ludendorff beveti a harci gázt a felszabadított falu ellen. Diana Steve-et okolja, mert az visszatartotta attól, hogy megtámadja a tábornokot, és ez fordulópontot jelent. Diana összezavarodik, és megkérdőjelezi az emberek jóságát és az istenek gonoszságát. Mindez akkor csúcsosodik ki, miután a nő megöli az Árésznak hitt Ludendorffot, az emberek azonban mégis folytatják a harcot. Bár csak szóban, de összecsap Steve-vel, aki elmondja neki, hogy talán nem volt igaza, mert az emberek nem olyan jók, mint hiszi, hajlamosak a gonoszra, és nem érdemlik meg Diana-t, de könyörög a nőnek, hogy menjen vele, segítsen neki, hogy megállítsa a gázzal megpakolt repülőgépet, mert vannak, akik megérdemlik, hogy megmentsék őket. Diana azonban nem követi a férfit, a döbbenete és csalódása letaglózta. A film vége picit a nézőt is letaglózza, mert kicsit talán szakít a hagyományokkal, amikor feláldozza Steve Trevor-t azért, hogy Diana be tudja teljesíteni a végzetét.
A szuperhősök/istenek, vagyis Diana és Árész összecsapása a szokásos sémát követi, tankok, épületek, aszfaltdarabok és villámok repkednek. Diana rájön, hogy a kardja mit sem ér Árész ellen, szembesül vele, hogy ő maga az istenölő, nem a kard. Vesztésre áll a harcban, amikor Steve-vel utoljára találkozik, ám nem hallja, hogy a férfi mit mond neki, hogy azzal köszön el tőle, hogy ő életeket menthet ma, de Diana megmentheti az egész világot. A néző tudja, amikor Steve odaadja az óráját Diana-nak, hogy ennek jó vége nem lehet, és igen, nem jön a szokásos fordulat, nincs utolsó pillanatban való megmenekülés. Steve önfeláldozása kell ahhoz, hogy Diana hatalma kiteljesedhessen és le tudja győzni Árészt.

Diana szuperhőssé válik, de egyedül, emberi segítség nélkül nem tudta volna mindezt elérni. A katalizátor Steve Trevor volt, ha ő nem vetődik el a szigetre, ha nem olyan ember, amilyen, ha nem hős ő is saját jogon, akkor Wonder Woman talán soha nem születik meg, vagy nem azzá lesz, ami. Egy olyan szuperhőssé, akit nem a sok egyéb szuperhős-filmből ismert bosszú vezérel, hanem a szeretet és a humanizmus.

Picit más készlettel dolgozik a film a gonosz karakterek esetében is. Három szereplő is van, aki a rosszak táborát erősíti: Dr. Maru és Ludendorff karakterei egydimenziósak, szinte karikatúrának tűnnek, az ő esetükben is a régi kalandfilmek rossz arcai jutnak az eszembe. Árész, aki megfertőzte Dr. Maru és Ludendorff elméjét és Steve főnökének bőrébe bújt, csak a végső összecsapásban mutatkozik meg, feltárva motivációit. A film végén azonban azt a következtetést lehet levonni, hogy az igazi ellenség, a valódi gonosz maga a háború, a hangsúly viszont nem rajtuk van, hanem a jóságon, a szereteten.

A film társadalomkritikát és morális gondolatokat vet fel. A női egyenjogúságért való harc a mai korban is megfigyelhető szerte a világban, és itt, félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a nőknek kell(ene) irányítani a világ folyását, nem holmi kiforgatott feminizmusról, nem arról, hogy a nők férfiként viselkedjenek. Hanem arról, hogy a nő ne legyen bekorlátozva pusztán azért, mert a társadalom vezetése úgy gondolja, hogy nincs köze és/vagy joga szabad véleményt nyilvánítani vagy politikai választáson szavazni, mert nem olyan okos, mint egy férfi. Nem kiváltság kell a nőknek, hanem egyenjogúság, úgy mint egyenlő munkáért egyenlő fizetés.
Társadalomkritikát találhatunk a Steve köré szerveződött kis csapat tagjainak egyéni sztorijában is. Sameer (Saïd Taghmaoui) imádja a színjátszást, színész akart lenni, de "túl barna", arab származása miatt nem teljesíthette be az álmát. A Főnök (Eugene Brave Rock) arról mesél Diana-nak, hogy a hazájában már volt egy nagy háború, ami majdnem kipusztította a népét, az indiánokat, és ezt a háborút Steve népe folytatta ellenük. Charlie (Ewen Bremner) pedig azokat az embereket testesíti meg, akik a háború okozta poszt traumás stressztől szenvednek, akiknek életét megkeseríti maga az emberi gonoszság. Ez a három karakter nem viszi előre a történetet, jelenlétük a morális tartalmat képviseli a filmben akár a negatív hatást és mondanivalót, akár a bajtársi összefogás pozitív kicsengését tekintjük.

Mindezen mondanivaló azonban elsikkadhatott volna, ha nincs a két főszereplő és a közöttük működő összhang. Gal Gadot szépsége, bájos mosolya, a Diana számára új világra való rácsodálkozása elbűvölő. Azok, akik támadták a szerepre való kiválasztását, talán mára már megnyugodtak, látva, hogy jól működik és azonosul a karakterrel. Tévedés ne essék, nem gondolom, hogy Oscar díjas alakításról beszélhetünk vagy arról, hogy A SZÍNÉSZNŐ születésének lehetünk tanúi, de olyan természetességgel hozza a karaktert, mint aki Wonder Woman-nek született.

Amennyire Gal Gadot Wonder Woman, annyira Steve Trevor Chris Pine a filmben. Egyszerre magabiztos és érzékeny, erős és gyenge, vicces és komoly, hős és emberi. Egy (nem annyira) hétköznapi hős. Voltak, akik úgy gondolták, hogy James T. Kirk kapitányt fogják most is látni tőle, csak most az Enterprise nélkül, de akik így vélekedtek, azok talán nem ismerik eléggé Pine-t. Úgy éreztem, hogy a Diana és Steve közötti interakciók miatta működtek olyan jól, hiszen ő a tapasztaltabb, igaz, valódi színész kettejük közül. Ez több ponton is megmutatkozott, de leginkább a drámaibb jelenetekben, a Diana-val való veszekedések során. Ludendorff megölése után Diana kétségeit Steve érzésein és gondolatain keresztül érezhetjük át, a férfi, mint ember szinte összeomlik, segítségért könyörög az istennőhöz, de nem kapja meg. Szinte transzban van, amikor elköszön Diana-tól, mielőtt elköti a gyilkos rakománnyal megpakolt gépet, és talán abban a tudatban hal meg, hogy Diana csalódott benne és ő egy rossz ember, aki nem méltó arra, hogy ez a nő szeresse őt. Az utolsó jelenete nagyon hatásos, nagyon emberi, nagyon erős, az a hisztérikus nevetés, majd az arcán szétömlő nyugalom és gyengéd mosoly, mielőtt leadja a végzetes lövést a rakomány felé, túlmutat Diana bármelyik jelenetén, még azon is, amikor a lövészárokból kisétál a nyílt frontra a senki földjén. Számomra az igazi hős a filmben egy ember, Steve Trevor, aki nélkül Wonder Woman nem született volna meg.

SPOILER vége!

A filmek szerves részét képezi a zene, egy-egy jelenetet kivételessé tud tenni, kiemeli a mondanivalóját. Meg kell mondjam, hogy Wonder Woman fő témáján kívül jelenetekhez kapcsolva szinte semmire nem emlékszem a soundtrack-ből, amit Rupert Gregson-Williams jegyez. Hogy ez a film látványvilágának, a jelenetek hatásának és persze a színészeknek köszönhető-e, és így pozitívumként mondható el, hogy annyira jó volt mind, hogy nem emlékszem a zenére, avagy esetleg jellegtelenebb volt, nem adva hozzá nagyon sokat a vásznon látottakhoz, azt nem tudom megmondani, legalábbis egyetlen megtekintés után. Van az úgy, hogy a soundtrack csak később kristályosodik ki valami oknál fogva, vagy örökre elsikkad a néző számára. (A film megnézése után, belehallgatva a soundtrack-be, immár világos, hogy nagyon jó a zenei anyag, jól szolgálja  a képi világot, vagyis úgy tűnik, hogy a hiba az én készülékemben van.)
Amit viszont biztos, az az, hogy a film végén a stáblista alatt futó Sia-Labrinth duett, a To Be Human számomra egyfajta kakukktojás, az én ízlésem szerint stílusában nem támogatja a film látványvilágát, sem azt a korszakot, amiben játszódik, nem érzem szerves egésznek a kettőt együtt a szövegén kívül.

A látványvilágát tekintve a film jó, Themüszkira gyönyörű, éles kontrasztot alkot a háború által szabdalt Európával. A CGI néha kicsit gyengébbnek tűnik egy-egy pillanat erejéig, de összességében a film látványa tetszetős.

Én a magam részéről nem szeretek osztályozni vagy százalékos arányban értékelni filmet. Amit tudok, az az, hogy a Wonder Woman-ben vannak itt-ott hibák, nem tökéletes film minden ízében, de nagyon tetszett, és nagyobb nézettségre érdemes a magyar mozikban is! A bemutató hetében a Karib-tenger kalózai 5 megelőzte, de jól tudjuk, hogy egy úgymond jól bevált recept szerint dolgozó film a magyaroknál jobban be szokott jönni, és ha vicces vígjátékról van szó, akkor az is jöhet bármikor. Én a Karib-tengerrel a harmadik résszel leszámoltam, nem adok rá pénzt moziban, a ripacskodást nagyon nehezen viselem. Természetesen nem bántom az új részt, hiszen nem láttam, majd megejtem itthoni keretek között annak idején. Talán a Wonder Woman forgalmazója tehetett volna picit többet a reklám területén, én magam összesen két TV spot-ot láttam egy hét alatt, míg a Karib-tenger reklámjával naponta többször találkoztam. Elgondolkodtató...
Hiányolom továbbá a feliratos kópiákat! Nem tudok annál jobbat, mint eredeti nyelven nézni egy filmet, ahol a színészek saját hangját hallhatom. Szerintem nagyobb igény van a feliratos verziókra, mint azt a forgalmazók gondolnák.

Kinek ajánlom a filmet? Ha képregényből készült szuperhős filmre vágysz, go a moziba! Ha kicsit már beleuntál a műfajba, akkor is adhatsz egy esélyt, mert nem teljesen ugyanolyan ez a film, mint társai. Ha DC rajongó vagy, de elveszítetted a hitedet a Warner-DC házasságból született alkotásokban, ki ne hagyd a Wonder Woman-t, mert nem olyan komor, mint elődei, humoros, romantikus és színes, szó szerint!
Ha nem érdekelnek a szuperhősök, akkor azért adj egy esélyt ennek a filmnek, mert felidézi a régi hollywood-i filmeket, mint pl. a Casablanca-t, tiszteleg a Christopher Reeve-féle Superman előtt, és picit megidézi az Indiana Jones filmek hangulatát. Nem, nem utánozza őket, hanem hangulatot idéz, ami nem ugyanaz!
Gyerekeket sem kell távol tartani a filmtől a korhatári besorolást figyelembe véve, mert nem folyik a vér a filmben, és nincs benne ágyjelenet.

Kinek nem ajánlom a filmet? Ha Marvel fan vagy, ne azért menj el erre a filmre, hogy azt keresd, mennyire hasonlít mondjuk az Amerika kapitány első részére, amit sokan felemlegetnek. Igen, itt is van világháború, repülő, pajzs, de ez nem a film alkotóstábjának az ötlete, hanem a képregény írójáé. Ezek mellett a film más, mint az Amerika kapitány, szóval akár tehetsz is egy próbát. Külön felemelő, hogy a Marvel filmek sztárjai gratuláltak a Wonder Woman-nek, ők pedig a Black Phanter trailerét dicsérték 😉
Ha a művészfilmeket szereted, akkor a Wonder Woman nem a te filmed. És akkor sem, ha a címe mögött szexista mondanivalót sejtesz, és arra volnál kíváncsi 😊

Hell or High Water - A préri urai (review)

2016 egyik legnagyobb filmes meglepetését egy alacsony költségvetésű független film, egy modern western okozta. Az alkotás mind a kritikusokból, mind a nézőkből nagy elismerést váltott ki, és bezsebelt négy Oscar jelöltést is, bár végül sajnos egyet sem kapott meg. De a film érdemeit mutatja, hogy a legjobb film, a legjobb eredeti forgatókönyv (Taylor Sheridan), a legjobb férfi mellékszereplő (Jeff Bridges) és a legjobb vágás (Jake Roberts) kategóriában ott volt a végelszámolásban.

Aki hallott a filmről, de nem látta, abban felmerülhet a kérdés, hogy tényleg ennyire jó-e, és ha igen, akkor mitől? 

Az én egyszerű válaszom az, hogy igen, tényleg ennyire jó, mert

1:  jó forgatókönyv alapján erős a rendezés

2:  remek operatőri meglátásokkal dolgozik, nem szabdalja szét a jeleneteket gyors vágásokkal

3:  húsba vágó gazdasági és fejbe vágó morális problémákat feszeget

+1: négy színész fantasztikus, letisztult, tiszta játéka magával ragadja az embert.

A film a Howard testvérek, Toby (Chris Pine) és Tanner (Ben Foster) rövid, de mélyreható történetét meséli el. A poros texasi vidéken a szegénység, a bankoknak való eladósodás uralkodik, a legtöbb ember helyzete kilátástalannak tűnik. Elköltözhetnének, de nem igazán akarnak máshová menni, hiszen ez a hely a szülőföldjük, és nem igazán tudnának odébb állni, mert itt sincs semmijük, csak az adósságuk. Kiutat jelenthet, ha a kiszipolyozott vidéken valami csoda folytán felüti a fejét az olaj az ember földjén. Ez történik Toby-val is, aki megörökli anyja birtokát, ám azt pár nap múlva el fogja vinni a bank, mert jelzálog terheli. Toby a börtönből frissen szabadult bátyjához fordul, hogy segítsen neki pénzt szerezni és a birtokot megmenteni a fiai számára. A segítség házhoz megy, a terv pedig egyszerű: bankrablás! A testvérek Toby tervei szerint rajtaütnek a birtokot veszélyeztető Texas Midland Bank fiókjain nyitás előtt, nem bántva senkit, kis címletű bankjegyeket zsákmányolva; a rabláshoz használt kocsit elássák a birtokon, a pénzt elviszik a kaszinóba, zsetonra váltják, tisztára mossák, pár nap múlva visszaváltják, és ha megvan az elegendő összeg, akkor visszavásárolják a birtokot a banktól, a saját pénzén.
A séma addig működik, amíg két tényező meg nem jelenik: Tanner erőszakra hajló viselkedése, és a két ranger, Marcus Hamilton (Jeff Bridges) és Alberto Parker (Gil Birmingham).

A továbbiak SPOILER-t tartalmaznak!

A történet egyszerű, ténylegesen a régi western filmeket idézi: a bankrablók bankot rabolnak, a rangerek üldözik őket. Ami azonban különösen hatásossá teszi a Hell or High Water-t, az nem a modern környezetbe helyezés, nem az, hogy lovak helyett kocsikkal szelik Texas poros útjait, még csak nem is az, hogy a hatlövetű helyett automata fegyvereket használnak. Hanem a felismerés, hogy nem változott semmi, csak áthelyeződik egy modernebb környezetbe, de ettől a gondok még ugyanazok, mint régen. Mintha valami örök érvényű elrendelés kárhoztatná a szegény embert arra, hogy az is maradjon egész életében, mint ahogy a filmben el is hangzik Toby szájából, amikor azt mondja, hogy a szegénység, mint egy betegség, generációról generációra kíséri a családját, de ahogy a szülei továbbörökítették rá, ő nem hagyja, hogy az ő fiai is erre a sorsra jussanak. Felmerül a kérdés, hogy azt sugallja- e a film, hogy egyszer az asztalra kell csapni és ki kell mondani, elég volt, tenni kell valamit! Ha itt megállunk a kérdéssel, akkor azt mondom, hogy igen, tenni kell, jó a film üzenete! De ha továbbmegyünk, akkor azt mondom, hogy az viszont már nem az üzenet része, hogy úgy tegyünk a szegénységünk ellen, hogy elindulunk bankot rabolni.
Adott egy tisztességes, becsületes, családjáról gondoskodni akaró férfi, aki hónapokon keresztül ápolja otthon haldokló édesanyját, miközben a jelzáloggal terhelt birtok darabokra hullik körülöttük, de még arra sincs pénz, hogy a teheneknek enni adjanak. Munka nincs, megtakarítás nincs. Mindezen túl Toby két fiúgyermeket és egy exfeleséget tud felmutatni.
És adott egy idősebb testvér, aki ellentéte Tobynak. Erőszakos, vibrál körülötte a levegő, nyughatatlan, az a típus, aki szinte várja, hogy belekössenek, de ha nem, akkor megteszi ő az első lépést a balhé felé. Nyilván nem ilyennek született, hanem a körülmények tették ilyenné. Halk szavú öccsének az ellentettje, mert Toby elfojtja az érzéseit, erős kontroll alatt tartja őket, szűkszavú, Tanner azonban nem megalkuvó, mondja és teszi, amit és amikor akar. Apjuk erőszakos természete köszön vissza benne, aki verte a családját, de aminek Tanner véget vetett.
A testvéri kötelék nagyon erős a két fiúban, szeretik egymást, véd és dacszövetségük sérthetetlen.

A bankrablók nyomába eredő ranger páros a törvény jó oldalán áll, mégis hasonlítanak a testvérekre. Marcus nagy hangú, sokat beszél, magabiztos, míg az indián származású Alfredo szűkszavú, és megadóan tűri társa folyamatos rasszista vicceit. Tűri, mert a bajtársi érzések erősek a duóban, és Marcus szereti a társát a maga bumfordi módján.
Mondhatjuk, hogy a két páros idősebb tagjai, Tanner és Marcus nyughatatlanok, és igazi játékosok, akik szeretik irányítani a történéseket, míg a fiatalabb Toby és Alfredo szintén  egymáshoz hasonló jellemek, megadóan tűrnek, erős önkontrollal, ami egy-egy ponton azonban megszűnik. Így Alfredo egy ponton, mintegy fricskaként Marcus rasszista vicceire, a szegény embereket kisemmiző bankokat az indiánokat rezervátumba záró, földjüket kisajátító fehér telepesekhez hasonlítja, a szelíd Toby pedig pár ütéssel elintézi a bátyját pisztollyal fenyegető "nagymenőt", esélyt sem adva neki.
Ahogy halad előre a történet és szorul a hurok a testvérek nyaka körül, érezhető, hogy a kezdeti "békésnek" gondolt megvalósításnak nem lesz jó vége. A kérdés nem az, hogy otthagyja-e a fogát a két páros valamelyik tagja, hanem az,hogy melyik tag és mikor? Itt szűnik meg a látszólagos hasonlóság a párosok között, mert Marcus és Toby marad állva az összecsapás végén, ők vívják a film végén a végső párbajt, még ha csak  szóban is (talán csupán időlegesen).

Az utolsó jelenetben két férfi áll egymással szemben. Egy hosszú pályafutás után nyugdíjba vonult ranger, akinek az utolsó ügye társa életébe került;  a másik oldalon pedig egy tisztességes, becsületes férfi, aki pár nap alatt bűnözővé vált, emberek vére, közöttük a bátyjáé és a rangeré tapad a kezéhez, még akkor is, ha nem ő lőtte le őket.  Két külön világot képviselnek: a bosszúért lihegő Marcus a törvényt, a tagadásba menekülő Toby a törvényen kívülieket. Nem rossz emberek ők, kötelességből tették, amit kellett: Marcus a közt szolgálta, Toby pedig a fiai jövője miatti apai kötelességét teljesítette. Ahogy a film egészében nem igazán lehet állást foglalni, hogy a két páros közül kinek drukkoljon az ember, úgy a végén is elmosódnak a rosszfiú és a jófiú közötti határok, és ezt leginkább a két férfi  megjelenése példázza a  zárójelenetben. Más okból háborgó belsőjüket szinte egyforma külső takarja: két frissen borotvált, bajszos, megnyerő arc, farmer, csizma, sötét ing, világos cowboy kalap. A különbség kettejük között az, hogy Marcus egyedül áll a világban, nyugdíjba vonult, a felesége már meghalt, nincs mit és miért tennie. Toby elvált, de van két fia, akiknek most már a nevén van az immár működő fúrótornyokkal tűzdelt birtok, odaköltöztek az anyjukkal, de Toby csak dolgozik a házon, nem él velük. De míg Marcus lelkiismerete tiszta, addig Toby-é nem lehet az, mert több ember halt meg az ő terve miatt, és ez megbélyegzi a makulátlan múltját is, mint a sötét ingét a festékpöttyök. És hiába zárták le az ügyet, egyikük sem lelt békét, azt talán csak a másik hozhatja el számukra.

SPOILER vége!

A film nem foglal állást, nem is akar, de megmutatja, hogy a kétségbeesés hová vezethet. Tekinthetjük a bankokat kizsákmányoló, szükséges rossznak, de ha a saját kezünkbe vesszük az irányítást, saját vagy a gyerekünk boldogulása miatt, súlyos következményekkel járhat, ha a rossz utat választjuk. Teljesen érthető és támogatható a Toby-t hajtó akarat, de a megvalósítás nem, mert nem akarhatjuk úgy támogatni a gyerekünket, hogy mások életét veszélyeztetjük vele.

A jól megírt karaktereket elsőrangú színészi alakítások keltik életre, csak dicsérni lehet bárkit, akinek akár egy mondat is jutott a filmben. Természetesen a négy fő karakteren áll vagy bukik minden, de itt bukásról semmilyen értelemben sem beszélhetünk. Azonosultak a színészek a szerepükkel, hitelesen, hibátlanul hozzák mindazt, ami ahhoz kell, hogy ez a lassabb folyású, élvezetes és elgondolkodtató párbeszédekkel tűzdelt, értőn narrált film igazán jól működjön. Az ember drukkol Toby-nak, hogy végig tudja vinni a tervét és a végén szúrjon oda még egyet a banknak, mint ahogy minden őrültsége ellenére szeretni tudja az erőszakos Tanner-t, aki bármit megtenne az öccséért, és annak ügyéért; rasszista viccei ellenére elismeréssel figyeli Marcus-t, a vén rókát, aki fiatal hévvel rakja össze a kirakós darabjait, míg össze nem áll a kép a rablásokról, és elismeréssel adózik Alberto-nak, hogy ennyi év után is hűségesen követi társát és biztos benne, hogy egyszer sem vágta fejbe bosszantó beszólásai miatt.

Megérdemeltnek tartom mind a négy Oscar jelölést, bár a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában akár Ben Foster neve is állhatott volna Jeff Bridges neve helyett vagy akár mellett, és az egyöntetű kritikai elismerések és méltatások alapján Chris Pine esetében is el tudtam volna képzelni egy-egy jelölést akár Oscar-on, akár Golden Globe-on is, remélem, hamarosan eljön ennek is az ideje Chris és Ben esetében is.
Az alkotás összességében 156 jelölést és 38 díjat tudhat magának, a lista itt található: http://www.imdb.com/title/tt2582782/awards?ref_=tt_awd 

A filmmel kapcsolatban nem tudok negatívumot megjelölni, DE a magyar forgalmazással kapcsolatban igen:

1. Nem került be a hazai mozikba! Igen, nyilvánvaló, hogy nem egy "agyatlan" vígjátékról vagy olyan blockbusterről beszélünk, ami popcorn mozi mivoltában vonzza a nézők apraját-nagyját, de azért jó lett volna a nagy vásznon látni. Viszont az HBO szerencsére műsorra tűzte, ámbár még ezáltal is csak kisebb nézőréteg részére vált elérhetővé (a net segítsége nélkül). 
2. A film magyar címe egy filmben elhangzó kijelentésre utal (We are the lords of the prairie - Mi vagyunk a préri urai), így nem adja vissza igazán az eredeti cím, a Hell or High Water jelentését, ami azt takarja, hogy bármi is jön/ha törik, ha szakad. Mint egy szerződés záradékában, ami kötelezi az adóst, hogy akárhogy is, de kifizeti a tartozását... Így a magyar cím kicsit ellép az eredeti jelentéstől. 
3. De ami leginkább ellép az eredetitől, az a magyar szinkron. Egy szóval jellemezném: szörnyű!!! Aki jót akar magának, eredeti nyelven nézi meg, és tesz rá feliratot, ami a színészek felvett texasi akcentusa miatt egy nem annyira erős angolosnál jól jön.

Kinek ajánlom a filmet? Annak, aki szereti a western műfaját új köntösben is, és elfogadja, hogy a bankrablók lovak helyett kocsival menekülnek, a hatlövetű helyett pedig automata fegyverek ropognak. Aki szereti a morális tartalommal bíró alkotásokat, ahol nem fekete-fehér, vagyis csak jó vagy csak rossz karakterekkel találkozunk, hanem sokkal árnyaltabb figurákkal, annak szintén be fog jönni a film. És persze ajánlom mindazoknak, akik nagyszerű színészi alakításokat akarnak látni, és szeretik bármelyik színészt, vagy akár mindet. Itt felhívnám azok figyelmét, akik szerint Chris Pine "csak" James T. Kirk az új Star Trek-ből, vagy akik szerint "csak" egy felkapott hollywood-i "szépfiúnak" kikiáltott helyes pofi és világító kék szem, hogy talán itt az ideje, hogy más szemmel nézzék őt és a játékát, hátha változik a véleményük. (Azt hiszem, hogy ez a Chris Pine-téma megér egy külön bejegyzést 😉)

Kinek nem ajánlom a filmet? Aki nem szereti a western és/vagy a bankrablós-üldözős filmeket, az lehet, hogy nem ebben az alkotásban találja meg a kedvenc filmjét, bár sosem lehet tudni, egy próbát mindig érdemes tenni! Aki a gyorsan pörgő, CGI csodákkal teletűzdelt filmekért rajong, annak a Hell or High Water lassú lesz és képileg túlságosan életszerű. És aki esetleg romantikusabb lélek és arra gondol, hogy a film végén a cowboy belelovagol a kedvesével a naplementébe, na, az nagyot fog csalódni, mert ezen a filmben bemutatott kietlen texasi vidéken sok egyéb mellett romantika sem terem.

A film adatlapja IMDb-n: http://www.imdb.com/title/tt2582782/?ref_=nv_sr_1

Előzetes

Magyar feliratos, rövid előzetes

Wonder Woman (2017. június)

Szeretem a képregényből készült szuperhős filmeket? Igen! Marvelt? Igen! DC-t? Igen! Minden Marvel és minden DC filmet láttam? Nem. Amit láttam, mind tetszett? Nem! 

A véleményem az, hogy egyik képregény-hős univerzum sem lehet tökéletes, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy minkét csapat összes hősének a történetében jártas vagyok. Batman-t és Superman-t már kicsi gyerekkorom óta ismerem, míg Marvel részről Spiderman volt, akiről először hallottam, viszont soha nem sikerült megszeretnem.

Az MCU és DCEU, a mögöttük álló filmstúdiók és velük a tévésorozatok és mozifilmek ellátják a rajongókat újabb és újabb történetekkel, így szerencsére mindenki megtalálhatja a számára legkedvesebb hőst és csapatot. 

Van valami, amit nem szeretek a két univerzumban, és ez a két rajongótábor üzekedése. Ki a jobb, miért jobb, ki hozott több bevételt, melyik film és melyik csapat vonz több nézőt, kit szeretnek és kit utálnak a kritikusok, és így tovább. Méltatlan vita, de öröknek tűnik, sajnos... Én a magam részéről örülök, ha egy jó filmet látok, és mindegy, hogy ki gyártotta és kinek az ötlete alapján. Az sem érdekel, hogy egyre több a szuperhős film, mert szerencsére ez csak egy műfaj a sok egyéb mellett, és aki nem szereti, nem nézi meg őket, keres helyettük mást. Azt viszont el kell ismerni, hogy ami jó, az jó! És most itt van egy olyan film, ami igazán jónak ígérkezik, a DCEU Wonder Woman című szuperhős filmje. Bocsánat, szuperhősNŐs eredet filmje, ami az új érában az első ilyen alkotás, beleértve a Marvel filmjeit is, vagyis megannyi férfi után most egy nő uralja majd a vásznat. 

A történet szerint az 1. világháborúban járunk, amikor egy angoloknak dolgozó amerikai kém, Steve Trevor (Chris Pine - Star Trek; Hell or High Water) repülőgépe belezuhan a tengerbe, Themüszkira szigete mellett. A szigetet amazonok lakják, akik közül a legkiválóbb harcos, Diana hercegnő (Gal Gadot - Halálos iramban; Batman vs. Superman) kimenti a katonát a tengerből. Trevor a külvilágtól elzártan élő amazonoknak pusztító háborúról beszél, ami emberek millióinak életét veszélyezteti. Diana segíteni akar mindazoknak, akik nem képesek megvédeni magukat, ezért Steve mellé szegődik, elmegy vele a férfi világába, hogy megállítsa az öldöklést. Mindeközben a félisten Diana hercegnőből az emberek világában megszületik Wonder Woman...

A film az előzetesek, a rövid, egyperces részleteket megmutató videók alapján humorral, érzelemmel, romantikával dúsított, igencsak látványos akciómozinak ígérkezik, amit Magyarországon június 1-jén mutatnak be, egy nappal korábban, mint az USA-ban. 

A tesztvetítésekről szóló hírek alapján mind az átlag nézők, mind a kritikusok egyöntetűen pozitívan nyilatkoztak, de azért nyugtával dicsérjük a napot... Ámbár mindezek után nem hiszem, hogy a film csalódást fog okozni a rajongóknak, és talán végre ezúttal a kritikusok sem meszelik el a DCEU-t 😉

A film adatlapja: http://www.imdb.com/title/tt0451279/

A legutolsó előzetes, magyar felirat bekapcsolható: 

Eurovízió 2017, a győztes... - Eurovision 2017, the winner is...

Több év óta az idei Eurovíziós dalfesztivál volt az első, amikor nem hallgattam meg előre a dalokat. Nem a meglepetés erejét vártam, egyszerűen idő és kedve hiányában nem foglalkoztam most nagyon a történettel, csak a magyar dal külföldi fogadtatására kerestem rá itt-ott. Így teljes elfogultság nélkül hallgattam a döntőben a dalokat, és meg kell mondjam, hogy nem voltam lenyűgözve. 

A verseny idei mottója az Ünnepeljük a sokszínűséget volt, egy teljesen átlagos szlogen, ami lehet totál üres, de meg lehet tölteni számtalan tartalommal is akár. Nekem leginkább azt jelentené egy össze-európai dalversenyen, hogy minden ország hozza a saját zenei tradícióit és kultúráját, saját anyanyelvét, és mutassa meg, hogy mennyi szépséget rejt magában a zene világa, ami sokszínűsége mellett mégis egyetemleges nyelve az emberiségnek. Őszintén szólva ez nem igazán sikerült szerintem az idei döntőben, kevés kivételtől eltekintve. Minden elfogultság nélkül mondom, hogy Pápai Joci Origo című dala volt a kevés kivétel egyike, amelyik szerintem megfelelt a mottónak, ha a saját gondolatmenetemet követem 😃 

De persze elég, ha csak azzal támogatjuk meg a mottó rejtett mondanivalóját, hogy a zene nyelvén fejezik ki a dalok az emberi lélek számtalan rétegét, örömöt, bánatot, lelkesedést és életszeretetre való buzdítását. Szóval, ne legyek elégedetlen!

Több erős és/vagy szép hangú női versenyző volt a döntőben, akinek a hangjára felkaptam a fejemet, így például az Egyesült Királyság vagy Belgium küldötte nagyon tetszett, de jó volt a fiatal ausztrál fiú dala és hangja is. De csak egy dal volt, amire az első hangoktól oda kellett figyelnem, mert elvarázsolt, és amit üdült vigyorral az arcommal hallgattam végig, és ez a portugál dal (Amar Pelos Dois) volt. Melankolikus, megnyugtató, puha, meleg érzéssel töltött el a dal, az előadó, Salvador Sobral egyedi, egyszerű, de kifejező előadásmódja pedig erősítette ezeket az érzéseket. Más volt, mint a többi dal, egyedi, mint Pápai Joci magyar-roma dala, vagy a román jódlizós versenydal, illetve a horvát pop vs. klasszikus dal kombója. Salvador, aki a hírek szerint szívátültetésre vár, egy dolgot egészen biztosan elmondhat: a szíve tele van zenével.

Számomra nem okozott meglepetést, hogy Portugália lett a győztes és jövőre ő rendezheti a versenyt. Talán azért, mert most, valami véletlen folytán a saját ízlésvilágom találkozott Európa akaratával, ami az Euróvízió történetében egyedülálló 😃 Gratulálok Salvadornak és természetesen Pápai Jocinak a nyolcadik helyhez!

This year was the one for years, when I didn't listen to the contestants' songs. I didn't looking for surprise; actually I had no time or mood for it. I just searched opinions about the Hungarian song here and there. So I listened to all of the songs in the grand finale, and I have to say I was not impressed...I am still not impressed at all.

This year the slogan of the Eurovision has been "Celebrate Diversity", which is totally mediocre, it can actually be empty, but at the same time it can be filled with numerous contents. 

For me it would mean in a pan-European song contest, that all of the countries bring their own musical traditions and cultures and own native languages, and they actually show the many beauty of the music that is universal language of the humankind. In my opinion it didn't succeed this time apart from few exceptions. Without prejudice Pápai Joci's Origo was one of the rare exceptions last night that has been complied with the slogan, if I follow my contexture 😃

But of course it is enough if we think of the meaning of the slogan as the songs represent the layers of the human soul, the joy, sadness, enthusiasm and exhilaration. So, no need to be displeased, right? 

There were many strong and/or beautiful female voices in the finale, for example I liked the contestant of UK or Belgium, and the young Australian boy's song and voice has been good as well. But there was one song only that I had to listen to eagerly from its very first notes with a big smile on my face, because it enchanted me totally. This Portuguese song (Amar Pelos Dois) filled me melancholic, calming, warm feelings, and the performer, Salvador Sobral's unique, simple but expressive delivery kind of intensified all of these feelings. It has differed from the other songs, it has been unique like Pápai Joci's Hungarian-Romany song, or the Romanian yodel, or the Croatian pop vs classical combo. They say that Salvador who has been waiting for heart transplantation, but he can state one thing for sure: his heart is full of music.  

For me it is not surprise that Portugal has been the winner this year and will organize the Eurovision in 2018. Maybe because once in the history of the Eurovision song contest my own taste matches with the will of Europe and this is standalone 😃 Congratulations to Salvador, and of course to Pápai Joci for place 8th!

Eurovízió 2017 - Eurovision 2017

Pápai Joci megcsinálta! Az Origo, a magyar versenydal a döntőbe jutott. Gratulálok neki és sok sikert a döntőben! 

***

He did it! The Hungarian song, Joci Pápai's Origo is in the grand final of the song contest! Congratulations and good luck in the final!

Abigél és Elfújta a szél a Budapesti Operettszínházban

Az idei évadban két előadás kapcsán erősen ambivalens érzéseket keltett bennem a Budapesti Operettszínház, ezért muszáj billentyűzetre kapnom. A két előadás az Abigél és az Elfújta a szél. 

Több közös pont van a két előadás között. Mindkettő musical, irodalmi mű alapján készültek, melyekből filmes adaptáció is született, háborús időkben játszódnak, amikor az emberi élet törékenysége és az emberi akarat ereje talán leginkább meg tud mutatkozni, és főhősük egy-egy fiatal lány, akinek hirtelen kell felnőnie. 

A 2. világháború idején játszódó Abigél a magyar irodalom egyik nagy alakja, Szabó Magda tollából született, és rövid időszakot ölel fel, melyen belül a gimnazista Vitay Georgina, némiképp a háború szörnyű valóságától elszigetelve, szembesül az emberi jósággal és gonoszsággal, a vallási alapú megkülönböztetés borzalmával. 

A Margaret Mitchell tollából született Elfújta a szél az amerikai polgárháború poklába vezeti a nézőt, amikor Észak és Dél vívja egymással a testvérháborút, amelynek egyik oka a gazdasági nézetkülönbség, az ipari termelés és fejlődés szembenállása a rabszolgatartó ültetvényekkel. A történet éveken keresztül követi a főszereplő, a déli Scarlet O'Hara viszontagságait és küzdelmét a családi birtokért, Taráért és a vélt és valódi szerelemért. 

Az Abigél teljes egészében magyar alkotás, Kocsák Tibor komponálta a zenéjét Miklós Tibor dalszövegeire, a szövegíró pedig Somogyi Szilárd volt. 

Az 1939-ben bemutatott filmként tíz Oscar-díjat magáénak tudható Elfújta a szél musical változatát Gérard Presgurvic jegyzi zeneszerző-szövegíróként, akinek legnagyobb sikere a Rómeó és Júlia, amely még mindig nagy közönségkedvenc az Operettszínházban is. Az előadás magyar változatát Kerényi Miklós Gábor és Somogyi Szilárd írta. 

Mindkét darab erős alapanyagból született, és megfelelően drámai ahhoz, hogy jó dramaturgiai érzékkel átdolgozva szép musical szülessen belőlük. Közös pont a két darab között a rendező, Somogyi Szilárd személye, és persze  a teátrum. 

A sok hasonló vonás mellett azonban van egy erős tényező, ami a legvégén meghatározza, hogy a néző hogyan érzi magát a közönség soraiban ülve, milyen üzenetet fedez fel a darabban, és milyen érzéseket kelt benne maga az előadás, és a szereplőgárda. Azzal nem foglalkoztam és most sem teszem, hogy a regényekhez és a filmekhez képest mennyiben más a történet vagy egy-egy karakter, mert egy színpadi adaptáció, főként egy zenés színházi adaptáció, nem tud pontról pontra egalizálni az alapművel.

Az Abigél főszereplője az általam megtekintett múlt évi, december 04-i előadáson Vágó Bernadett volt. Csodásan játszott, átérezve és átélve Gina sorsát, az édesapja biztonságot nyújtó jelenlétének elvesztését, a vidéki, bentlakásos, szigorú szabályok között működő leánykollégium életébe való bekapcsolódást, a többi lány közé való beilleszkedés nehézségét, és a háború szörnyűségeit, amelyek, bárhogy is próbálja az iskola vezetése megóvni tőlük a lányokat, mégis erősen érezhetők. Vágó Bernadett a színház egyik legjobb szólistája a musical szekcióban, gyönyörű hangja, érzékeny nőiessége segíti a karakterábrázolásban. Tapasztalt, népszerű színésznő, számos nagyszerű főszereppel a háta mögött. Gina bőrébe bújva átlényegült gimnazista lánnyá, aki idegenül mozog az új környezetbe csöppenve, és miközben szenved édesapja hiányától, próbál megfelelni az iskola szabályainak, miközben új társai csélcsap viselkedése is feladja neki a leckét; nehezen tud olyat mondani vagy tenni, amivel ne haragítana magára valakit. Az embernek összeszorult a torka, ahogy figyelte a gimnazista lány küzdelmeit, átélte a fájdalmát, a magányát. Csodás alakítás volt, nagyszerű énekesi teljesítménnyel.

2017. április 28-án a 19 órai Elfújta a szél főszereplője, a Scarlett O'Hara-t alakító Gubik Petra esetében nem tudom kijelenteni, hogy teljes egészében meggyőző alakítást láttam, sem azt, hogy a kissé hullámzó színészi teljesítmény mellett az ének nagyszerű volt. Scarlett az apja szeme fénye, gyönyörű lány, aki akkor érzi jól magát, ha a társaság abszolút középpontjában áll, minden férfi őt figyeli, az ő kegyeit keresi, és valamennyi agglegény őt akarja feleségül venni. A lány részéről mindez azonban csak játék, mert ő csakis Ashley Wilkes-t akarja. Ám nyilvánvaló, hogy Scarlett magába a szerelembe és tulajdonképpen egoizmusa által vezérelve leginkább saját magába szerelmes. Ashley iráni szerelme is inkább saját magának szól, hiszen a férfi sosem kötelezte el magát irányába egy szóval sem.

Gubik Petra számomra a darab elején nem az a lány volt, akinek a férfiak a lábai előtt hevernének, nem sugárzott finom nőiességet, viszont túlságosan kiemelte Scarlett hisztis vonásait, hangos volt, ordítozott, túljátszva ennek a jól nevelt, 19. századi úrilánynak a negatív vonásait. Az énekesi minősége sem javított a teljesítményen, mert mintha sem magas, sem mély hangjai nem lettek volna. Mielőtt azonban teljesen veszni láttam volna a karaktert, szerencsére változás állt be a szerepformálásában és az énekesi teljesítményében is. Ennek talán az az oka, hogy a történetbe megérkező tragikus események drámaibbá teszik Scarlett karakterét, amivel talán könnyebben azonosul Petra, és a dalainak minőségi változása is jót tett. Az első felvonás végére érte el, hogy ne azért figyeljek rá, mert tudom, hogy őt kell követnem egy jelenetben, hanem azért, mert figyelni akartam rá, mert ez a drámai Scarlett már érdekelt. És fenn is tartotta a figyelmemet az előadás teljes hosszán, a dalai is tetszettek pár kisebb megingástól eltekintve. Oka lehetett ennek a fejlődésnek a Rhett Butlert játszó Szabó P. Szilveszter személye is, aki talán mintegy húzta magával Petra teljesítményét is, és talán ez a tapasztalt színészek és a színház fiatal reménységei közötti minőségi különbséget mutatja (bár az előadás végi duettjük sajnos inkább hatott kiabáló-párbajnak, mintsem duettnek). 

Az Abigélben a színészi pályán és az életben is idősebb, tapasztaltabb, képzettebb művészek játszottak egy-két kivételtől eltekintve (mint például  a Kis Mari szerepében jól játszó Simon Panna), akik még akkor is erős hangulatot tudnak teremteni, ha a karakterük csak mellékszereplő. Udvaros Dorottya, Hirtling István, Nádasi Veronika, Szabó P. Szilveszter, Kékkovács Mara, hogy a főbb karaktereket említsem, egyként vonzottak be a történetbe Vágó Bernadett mellett, és nem is igazán éreztem üresjáratot a darabban, ami egyértelmű, hogy nem a dramaturgia vagy a rendezés egyedüli dicsősége. 

Ezzel szemben azonban az Elfújta a szél-ben sok jelenet üres volt, mert nem volt meghatározó és jelentőségteljes a fiatalok játéka, akik többször maradtak "egyedül" a színpadon, nem volt olyan színészi teljesítmény a karakterábrázolásaikban, mint amit az ember elvár. Ezáltal súlytalanná váltak jelenetek, maguk a karakterek pedig jellegtelenek voltak. Színpadi jelenlét hiányában Ashley Wilkes (Veréb Tamás), Frank Kennedy (Barkóczi Sándor), Peter Fontaine (Gömöri András Máté) és Charles Hamilton (Pirgel Dávid) karakterei szinte észrevétlenek maradtak, nem hagytak nyomot bennem, ami még akkor is szomorú jelenség, ha Ashley-t kivéve a történet szempontjából nem meghatározó mellékszereplőkről van szó. Viszont Ashley, aki Scarlett minden gondolata középpontjában áll, aki meghatározza a lány jellemét, tetteit, még akkor is, ha szöges ellentéte a nagyhangú szerencsevadász, Rhett Butler figurájának, nem lehet ennyire jellegtelen. Egy színész, főleg egy olyan fiatal, akit óriási tehetségként reklámoz a színház és főszerepekkel bízza meg évek óta, nem lehet súlytalan, észrevehetetlen egyetlen szerepében sem! És ha már színészként nem – vagy kevésbé szigorúan kifejezve nem minden karakterében – átütő, akkor, zenés színházról lévén szó, az erőt hangilag várná el az ember, de sajnos ezt sem tapasztalom. Nem ismerhetem a színház vezetésének politikáját, éppen ezért értetlenül állok azzal a ténnyel szemben, hogy ha olyan erős, jó hanggal megáldott fiatal, mint amilyen például Cseh Dávid, a színház rendelkezésére áll, akkor miért nem kap vagy kaphat lehetőséget ő? Nem ismerem sem Tamás sem Dávid hátterét, nem tudom, honnan jönnek, ki támogatja őket, ha van ilyen személy mögöttük, de nézőként nagyon remélem, hogy eljön még Dávid ideje is, különös tekintettel arra, hogy a Broadway Fesztiválon láttam-hallottam a színház következő nagy dobásaként reklámozott Notre Dame-i toronyőr-ből Quasimodo dalát tőle, majd az április 21-i, szentpétervári színház orosz társulatával közös operettgálán Veréb Tamástól is, és számomra egyértelmű, hogy Dávid sokkal erősebb hangban és színpadi jelenlétben is, mint a főszerepeket játszó Tamás. Bízom benne, hogy lesz szerencsém Dávidot is főszerepben látni hamarosan!

Természetesen számos dolog befolyásolhat egy előadást, egy alakítást, és nem sikerül minden előadás teljesen egyformán még a "nagyoknak" sem, ezt már tapasztaltam nem egyszer, így aláírom, hogy az Elfújta a szél-ben szereplő Szabó P. Szilveszter, Janza Kata, Szomor György, Füredi Nikolett alakítása sem lehet 100 %-os mindig és nyilván nem is az. És természetesen a fiatalabbak sem egyformák, és nekik is van jobb-rosszabb napja és szerepe, de példának okáért Kocsis Dénes alakításaiban, bár nem láttam minden szerepében, nem látom a korábban említett ürességet. Őrá figyelnem kell, mert bevonz az alakítása és/vagy az énekhangja, és ő volt az egyedüli mellékszereplő fiatal az Elfújta a szél-ben Tony Fontaine-ként, aki tetszett, és aki az első felvonás végén csodás duettet énekelt Nádasi Veronikával. Ő az, aki kirándulgat az operett műfajába is, ahol el tudja engedni magát táncoskomikusként, és mindez talán jót tesz a fejlődésének.

Visszatérve az írásra ösztönző ambivalens érzésekre, a kulcsmomentum, amit ki kell emelni, a színpadi jelenlét, a fiatal reménységek és a tapasztalt művészek alakítása közötti különbség akár a nagyobb, akár a kisebb szerepekben. De hozzá kell tenni, hogy mindez nem csak a fiatalok felelőssége, hanem a rendezőké és a vezetésé is, hiszen muszáj, hogy ők is lássák-hallják azt, amit a nézők, és korrigálják, amit kell... 

Számomra jelen pillanatban behozhatatlannak tűnik az idősebb művészek előnye, ami a képzettségből és a tapasztalatból ered. Példa erre Nádasi Veronika, aki mind az Abigélben, mint az Elfújta a szél-ben játszik; az elsőben egy apácát, Zsuzsanna testvért, a másodikban Mammy-t, a néger rabszolgát, Scarlett dadáját. Jeleneteivel, nyugodtságot tükröző lényével a néző lelkéig hatoló pillanatokat teremt, hangjával pedig eléri, hogy az ember lúdbőrözzön. 

  

Akinek van lehetősége és alkalma rá, az nézze meg a két darabot az Operettszínházban, májusban-júniusban még megteheti. Mindenképpen érdemes egy-egy próbát tenni, mert mindkét darab jó és mindkettőben vannak nagyszerű alakítások.

Víg-e A víg özvegy? - Budapesti Operettszínház

Tíz év után mutatta be újra a Budapesti Operettszínház Lehár Ferenc A víg özvegy című nagyoperettjét. A mű szövegkönyvét több mint egy évszázada írta Victor Léon és Leo Stein Henri Meilhac Az attasé című vígjátéka alapján. Megzenésítését Heubergerre bízta a szerzőpáros, ám nem voltak elégedettek az eredménnyel, így Lehár kapta meg a munkát.
Hogy ki adta a címet az operettnek és miért lett pont víg özvegy? A cím a fáma szerint egy félreértés, jobban mondva egy félrehallás következménye, ugyanis Lehár összekevert két német szót, amikor is az ingyen jegyeket kérő főtanácsos feleségét Stein bosszantó özvegynek titulálta, ám Lehár a bosszantót vígnak értette. Annyira megtetszett neki ez a két, összeférhetetlennek tűnő szó, hogy "rekvirálta", és nyomban fel is használta.
A bemutató 1905. december 30-án volt, a kritikusok elismerően nyilatkoztak róla, ám kisebb politikai vihart keltett a műben szereplő Ponteverdo, mert a szatirikusan ábrázolt, kitalált balkáni ország erősen emlékeztetett Montenegróra. Vegyes fogadtatása ellenére az operett rövid idő alatt meghódította Bécs után Londont, New York-ot, Chicago-t és Párizst is.

A Budapesti Operettszínház vezetése A víg özvegy-et Jacobi Viktor Sybill-je után ismét a fiatal Szabó Máté rendező kezére bízta, és megújítva, új szövegkönyvvel állította színpadra. Bár ismertem a mű történetét és főbb dalait (Daniló belépője, Asszony dal, Ajk az ajkon, Villja dal), még nem láttam színpadon, ám 2017. április 02-án ennek is eljött az ideje. A második szereposztás második, délutáni előadásán csöppentünk bele Pontevedro úri társaságának párizsi kalandjaiba.

Pontevedro nemzeti ünnepén – ami a kis ország történelmi gyásznapja, hiszen ötszáz éve vesztett el egy csatát, aminek következtében kétszáz évre rabigába kényszerült – Párizsban találkoznak a pontevedroi felső tízezer tagjai a követségen, annak is a tetőteraszán. Míg a háttérben a párizsi látkép pompázik az Eiffel toronnyal, a pontevedroi nép a főúri társaság ruházatát kivéve nem dicsekedhet ugyanilyen pompával. Sőt, a kis ország az államcsőd szélén áll, ugyanis mintegy száz millió francia frankra rúgó hitelt kell visszafizetnie a francia kormánynak, ami az üres államkincstárt tekintve lehetetlen küldetésnek tűnik. A léha, számos liezont folytató házaspárok, kiknek nemesi kezében van az ország sorsa, alkalmatlannak tűnnek arra, hogy gazdasági szempontból jelentős, egyben értelmes és törvényes döntést hozzanak. A legelőremutatóbb ötlettel báró Zéta Mirkó áll elő, aki a megmentőt gróf Danilovics Danilo követségi titkár személyében látja. És hogy mit kellene a grófnak mindezért tennie? Elvenni feleségül a dúsgazdag, fiatal özvegyet, Glavari Hannát, a pénzét a bank kezére játszani, zároltatni a számlát, és meg van mentve a haza! Danilo azonban legalább annyira alkalmas a feladatra, mint amennyire alkalmatlan: a nők kedvence, a szebbik nem a tenyeréből eszik (ahogy megtudjuk tőle, csábítani kis pénzzel és nagy dumákkal lehet, vagy nagy pénzzel és a többi már megy magától), ám olyan léha, hogy az éjszakáit, sőt, néha a nappalait is a mulatókban tölti pezsgőt vedelve és könnyű vérű nőket ölelve. A gróf egyértelműen nem a legjobb férj alapanyag, bár ha nő és pénz van a dologban, akár még kötélnek is állna, ha... Ha a kiszemelt áldozat nem Glavari Hanna lenne. Hogy mi a baj a szép özveggyel? A közös múlt. Az elárult szerelem. Mint kiderül, Hanna és Danilo egykor odavoltak egymásért, ám a férfi apja nem támogatta a frigyet, így vélt és valós sérelmekkel a szívükben és lelkükben, elváltak útjaik. Hanna egy másik férfihoz ment hozzá, mára azonban csak egy özvegyi címet és egy hatalmas vagyont tud felmutatni, ami azonban cseppet sem teszi boldoggá.

A két volt szerelmes találkozása minden, csak nem könnyes összeborulás. Mindkettőt a "nézd meg, mi lett belőled!" gondolat vezérli, de míg Hanna gunyoros attitűdje a helyi szívtipró zilált, züllött külsejét kifogásolja, addig Danilo a nő ölébe hullott vagyonát és vele csillogó, nagyvilági külsejét kritizálja, bár kimondatlanul ugyan, de láthatóan mindkettőnek leginkább az fáj, hogy túl sok hódoló veszi körül a másikat. A hódolók azonban más okból keresik a kegyeiket: Danilo nem gazdag, csak a rangja van és egy követségi titulusa, sármjával mégis nők légióit bolondítja magába; Hanna viszont milliomos, és hiába gyönyörű, mégis a gazdag özvegy mivolta miatt hajszolják a férfiak. Boldoggá tenni azonban egyiküket sem tudja a számos hódítás, a boldogság záloga volt szerelmük kezében és szívében rejlik. Sértett önérzetüket, egymásnak okozott fájdalmuk miatt azonban úgy tűnik, hogy leküzdhetetlen akadályt építettek maguk köré.  

S míg az úri társaság női tagjai az ujjuk köré csavarják féltékeny férjeiket és szeretőiket egyaránt, és az orruknál fogva vezetik a férfiakat, ott és akkor csinálva belőlük bolondot, ahol és amikor csak akarnak, Hanna és Danilo szerencsejátékba kezd, aminek tétje a szívük.

A víg özvegy címszerepében Bordás Barbarát láttuk, aki most is bizonyította, hogy ízig-vérig nő, érzékenységével, kacérságával jól ábrázolta Glavari Hanna picit ellentmondásos figuráját. Hanna ugyanis nagyvilági nő, azonban visszahúzódó, aki rútul összetört szívét nem adja könnyen oda új hódolónak, hiszen még mindig elveszett szerelmét várja vissza. A Villja dal-ban ezt mély érzésekkel meg is énekelte, tapintható volt a fájdalom, amit a két szólótáncos, Szalai Emese és Gallai Zsolt meg is elevenített. Az előadás egyik legszebb pillanatát teremtették meg abban a pár percben. A címszerep ellenére azonban az volt az érzésem, hogy szemben a többi, szintén női főhősről elnevezett nagyoperettel, így például a Csárdáskirálynővel vagy a Sybillel, picit talán háttérbe szorul Hanna karaktere, inkább bonyolódik a személye körül a történet, mint ténylegesen a személyes jelenlétében. Ennek oka lehet az alapot adó mű, Az attasé, ami vélhetően jobban fókuszál Danilora, mint az özvegyre. Barbara karakterábrázolása találó volt, a hangja szépen szólt, a jeleneteiből kitűnt, hogy milyen ember az özvegy, mire vágyik, mit vár az élettől és Danilotól, de nem ő volt a központi figura.

A darab központi figurája gróf Danilovics Danilo követségi titkár, akit Dolhai Attila alakított. Dolhai a klasszikus, nagy érzelmekkel telített hősszerelmes, aki mély érzéseket, jól ábrázolt indulatokat visz a bonviváni létbe is, így nem lehet rá azt mondani, hogy nyársat nyelt bonviván lenne. Nem is az egyik operett szerepében sem, Daniloként kiváltképp nem. Már az első jelenete mutatja, hogy itt bizony egy újabb oldalával találkozhatunk, és bár játszott már csélcsap, nőket és alkoholt meg nem vető karaktert, például a Csókos asszony Dorozsmai Pistáját, Danilo valami egészen más. A követség kőkorlátján átmászva érkezik a színpadra, részegen támolyogva, "szétmálló" arckifejezéssel, hogy aztán lóhalálában rohanjon a mosdóba. Igen, a mosdóba. Nem szokványos, hogy egy nagyoperett díszletében toalett legyen, de most megtörtént, és számomra működött a dolog, vicces volt, kissé naturalisztikus. Danilo belépője tehát egyedire sikeredett, a kétbetűs kitérőt követően énekelte el, hogy az Orfeumban van az ő hazája, és a hazaszeretetnél Lolo, Dodo, Zsuzsu, Kloklo, Margot és Frufru többet ér, miközben a nyomában bukdácsoló, Danilonak öltözött táncosok ábrázolták alkoholmámortól kissé hasadt tudatát. Attila nagyon jól hozta a léha, fejét züllésre adó grófot, vicces volt részeg támolygása, jól időzített poénjai ültek. Ki ne értett volna egyet vele, amint azt zagyválta, hogy "Két dolog nem szeretnék lenni: a nőm meg a májam"? És ki ne érzett volna együtt vele, amint arról panaszkodott, hogy "Úgy érzem, hogy két fejem van, ráadásul a nagyobbikat varrták belülre". Egyik pillanatról a másikra siklott át a különböző lelkiállapotokba, így gúnyosból a vérig sértettbe, zavarodottból az önelégültbe. A prózája jól szolgálta Danilo személyiségének ábrázolását, sőt, úgy tűnt, hogy jobban is, mint a dalai, amelyek közül kiemelkedett a vicces belépője, a jobb sorsra érdemes férjekkel és szeretőkkel énekelt Asszony dal, aminek székes koreográfiája szintén jól sikerült, illetve nagyon szép, érzelmes volt az Ajk az ajkon duett Barbarával. 

Bár Attila többet játszik Fischl Mónika partnereként, Barbarával is jó párost alkotnak, szépek együtt, fiatalos lendülettel játszanak, a hangjuk jól kiegészíti egymást. A chicagói hercegnőben is egy szereposztásban játszanak, amiben szintén jó a kémia a modern amerikai milliomoscsemete és a maradi európai trónörökös között.

Attila mellett a báró Zéta Mirkót alakító Ottlik Ádám emelkedett ki számomra a szereplők közül. Jó komikusi vénával és jó időzítéssel hozta a hazájához hű, némiképp erkölcstelen diplomatát, aki még arra is képes lenne, hogy összeházasítson két embert, csak hogy hazája hozzájusson a szükséges pénzhez. Hogy ehhez fegyverrel kell fenyegetni a kiszemelt férjet vagy kisemmizni a leendő arát, az nem érdekli, hiszen a cél szentesíti az eszközt. S miközben Cupido kifordított szerepében tetszeleg, és nem retten vissza, ha a női nem meghódításáról van szó, azt nem veszi észre, hogy a saját felesége, Valencienne, akit Zábrádi Annamária alakított, szinte a szeme előtt enyeleg egy francia férfival, Camillet de Rosillonnal, akit Boncsér Gergely játszott. Egy második primadonna-bonviván párost alkot az ő kettősük. Valencienne, akit vonz a francia férfi szenvedélye és a tiltott gyümölcs, furcsa játékot űz: miközben a férje szinte isteníti őt, mint ártatlan, drága lelket, ő a tilosban jár, és kész a liezonra Rosillonnal, de mivel az titkos viszonyt jelent, amihez szerinte két házas fél szükségeltetik, bátorítja a férfit, hogy vegye feleségül Hannát... Kettősük mellékszálként mutatja be a párizsi felső tízezer vélt vagy valós, laza erkölcsű miliőjét, és, bár a fő szálat kezdetben nem viszi előre, később Rosillon Hanna iránti érdeklődése féltékennyé teszi Danilot. Jeleneteik inkább viccesek, mintsem mélyek, duettjeik kellemesek, és jó alkalmat nyújtanak Annamáriának, hogy nagyobb szerepben is megmutathassa magát. Boncsér Gergely operai tenorja erősen, gyönyörűen szól, emellett humoros oldalát is érvényesíteni tudja.

A fiatal Laki Pétert több táncoskomikusi szereppel bízta már meg a színház, most Nyegusként mutatkozott be, aki követségi alkalmazottként szinte Danilo-szakértővé vált, mindig tudja, hogy a gróf merre jár, mit csinál, bár ezt, ismerve az életvitelét, nem nehéz kitalálni. Alkalmazottként jól helyt áll, annak ellenére, hogy saját erkölcsi mércéje teljesen eltér az őt körülvevő urakétól. Szeretem Laki Péter játékát, mert megbízhatóan alakítja a szerepeit, jól énekel és táncol, de soha nem harsánysággal, hanem általánosan jó színpadi jelenléttel hívja fel magára a figyelmet. Jó volt az összhang közötte és Dolhai Attila, illetve Ottlik Ádám között. 

Kromov és felesége, Olga – Sipos Imre és a szerepe szerint hangoskodó, bővérű, jó bemondásokkal operáló Vásári Mónika –, illetve Bogdanovics és neje, Sylviane – Jantyik Csaba és Vermes Tímea – párosa, kiegészülve Sebastian Cascade – Langer Soma, Raoul Saint Brioche – Vanya Róbert és Prisics – Péter Richárd karaktereivel, azok a mellékszereplők, akik az ábrázolni kívánt miliőt testesítik meg: megunt férjek, buja feleségek, a házaspárbajok leeső koncát felmarkolni kész szerencsevadászok, akiknek a kisded játékait megismerve még Danilo is elképed: "Ezekhez képest én zárdaszűz vagyok!"

Összességében egy gyors, vicces párbeszédekkel és gyors riposztokkal tűzdelt, bővérű előadást állított színpadra a teátrum, ami élvezhető, és teljességgel alkalmas arra, hogy kikapcsolja az embert, elragadja a gondolatait a napi gondokról. Nem törekszik világmegváltásra, és nem is fogja elhozni, de talán megerősíti az ember hitét a megbocsátás és a szerelem erejében. 

Laza erkölcsöket ábrázol, és egy laza csuklómozdulattal söpri félre az operetteket sztereotipizáló "poros", "maradi", "karót nyelt" jelzőket. Már maga a színpadkép szakít a hagyományokkal, hiszen nem főúri kastélyokat vagy báltermeket idéz, melyek sokszor visszaköszönnek a nagyoperettekben. Az első felvonás Pontevedro párizsi nagykövetségének tetőteraszán és – egy-két jelenet erejéig annak mosdójában – bonyolódik, a második felvonás pedig egy fürdőben. (Az első felvonásban Párizs jelképe, az Eiffel torony a látkép részét képezi, megépítve helyet is foglal a díszletben, és bár a torony építése Az attasé című alapmű születése után több mint húsz évvel kezdődött meg, helye van a darabban, ami végül is Párizsban játszódik, valamikor...)

Voltak, akiket meglepett a díszlet, én nem találtam benne kivetnivalót vagy megbotránkoztatót, hiszen semmi olyat nem ábrázoltak, ami túlzó vagy vállalhatatlan lett volna. Adott egy mosdó, két fülkével, amelynek egyikébe a részeg Daniló berohan, majd hallható, hogy leöblíti a vécét. Egy másik jelenetben Olga és Brioche a mosdót használja légyottja helyszínéül, villannak a lábak, ábrázolását tekintve nyilvánvaló, hogy mi történik a párocska között, de ez sem alkalmas arra, hogy kiverje a biztosítékot nálam. A mai világban a filmek sok esetben szinte semmit nem bíznak a nézők képzeletére, és a színházak, akár az operaházak is, többször igyekeznek a modern korba és viszonyok közé helyezni a darabokat. Így egy kis csipkelődés, görbe tükör felmutatása, nagyobb nyíltsággal való ábrázolás, ha nem nagyon formabontó, nem von el semmit a darab élvezeti értékéből.

Az úri társaság nyíltan űzi kisded játékait, megcsalnak és megcsalatnak, mindezt pedig nem egy esetben nyíltan teszik, egy kis szexualitást is belopva a színre. A táncos hölgyek az orfeum könnyen kapható lányainak bőrébe bújva öltözékükkel nem sokat bíznak a vendégeik és így a nézők képzeletére sem, de ne legyünk prűdek, már csak azért sem, mert ami kell, az takarásban marad, és ami szép, azt meg kell mutatni (mondom mindezt női szemmel). 

Az előadás picit lassabban indul, még nem ismerjük jól a viszonyokat, a darab humorát, amikor belecsöppenünk egy táncbetétbe. Pontevedro nemzeti ünnepén ugyanis a követség az ötszáz évvel korábbi török ütközetnek kíván emléket állítani. A csatát anno elvesztette a pontevedroi sereg, de ha olyan képzettséggel harcoltak, mint ahogy a pontevedroi táncegyüttes táncolt, akkor talán érthető is a harc kimenetele. A jelenet picit hosszúra sikerült, és a nézők talán még nem hangolódtak rá a képviselt humorra, de amikor azzal szembesültek, hogy az egymásra üvöltöző táncosok néha már-már idétlen mozdulatokat produkálva ütköznek egymásnak, akkor nyilvánvalóvá válhatott mindenki számára, hogy itt egy táncos gegről van szó és nem a színház tánckara felejtett el táncolni. 

Egy-két rövid, "Na, haladjunk!" gondolatot keltő jelenettől eltekintve végig élveztem az előadást, bár néha olyan érzésem volt, hogy a rendező Hanna karakterével nem tud igazán mit kezdeni, miáltal picit semleges lett az özvegy. Jelenetei rövidek voltak, és picit elveszni látszottak a többi szereplő okozta káoszban. Mivel Bordás Barbara évek óta bizonyítja tehetségét több darabban, nem gondolom, hogy ő volt az, aki nem tudta kellőképpen megragadni a karaktert, és az ő ábrázolása okozta volna bennem ezt az érzetet.

Amikor először olvastam a két szereposztást, akkor meglepett, hogy Hanna, Danilo és Nyegus megformálóitól eltekintve (Nyegus esetében Laki Péter a harmadik szereposztás, az első Mészáros Árpád Zsolt, a második Peller Károly, akinek talán a Nagy Duett-es szerepvállalása okozta a hármas felállást, amit én Laki Péter személyére tekintettel üdvözlök) a többi szereplő közül a talán foglalkoztatottabbak és egyúttal ismertebbek mind az első szereposztásban kaptak lehetőséget. A színház vezetése máskor mintha jobban figyelne az arányokra, legalábbis számomra eddig úgy tűnt, hiszen a színészek közötti összhang függ(het) attól, hogy mennyire ismerik egymást, van-e közös múltjuk legalább egy-egy szerep erejéig. 

A két szereposztás: 

Fischl Mónika - Glavári Hanna - Bordás Barbara Homonnay Zsolt - Danilo - Dolhai Attila Földes Tamás - Báró Zéta Mirkó - Ottlik Ádám Lukács Anita - Valencienne - Zábrádi Annamária Vadász Zsolt - Rosillon - Boncsér Gergely Mészáros Árpád Zsolt - Nyegus - Peller Károly, Laki Péter Csere László - Cascade - Langer Soma Magós Ottó - Brioche - Vanya Róbert Faragó András - Kromov - Sipos Imre Oszvald Marika - Olga - Vásári Mónika Dézsy Szabó Gábor - Bogdanovics - Jantyik Csaba Frankó Tünde - Sylviane - Vermes Tímea Miklós Attila - Prisics - Péter Richárd

A magam részéről picit aggódtam a második szereposztásért, de alaptalan volt a félelmem, mert összeszokottan, jól működtek együtt, és őszintén mondhatom, hogy nem hiányoztak az ismertebb, általam is sokkal többször látott arcok a színpadról.

Visszatérve a bejegyzés címéhez, miszerint Víg-e A Víg özvegy? Számomra mindenképpen vidám délutánt okozott, jó poénokkal és jó dalokkal. Mindenképpen érdemes volt megnézni, figyelni a részletekre is, így például a galambra, amelyik hűen követi az eseményeket, mindaddig, amíg egy lövés el nem űzi a megfigyelő állásából. 

Negatívumként muszáj megemlíteni, hogy a hangosítás ezen a délutánon több kívánnivalót hagyott maga után, ami Laki Péternél, de leginkább Dolhai Attilánál volt megfigyelhető. A színészek változó dinamikával énekelnek és beszélnek, és elvárható, hogy mindehhez alkalmazkodjon a technika is. Ötödik sor majdnem közepén ülve szerintem problémás, ha az ember nem hallja, mi történik a színpadon. A suttogást is érteni illene, de itt egyértelmű volt, hogy amikor hátat fordít a színész a közönségnek, mert éppen a színpad hátsó felébe kell átsétálnia, akkor folyamatosan halkul a hangja, mígnem beleveszik a többi szereplő által keltett zajba. 

Az operett szerelmeseinek, akik nyitottan fogadják a kissé akár formabontó jeleneteket is, és bárkinek, aki szereti a humoros, zenés előadásokat, egészen biztosan kellemes időtöltést okoz a darab.

A Mozi Hangjai koncert, Müpa 2017-03-24, avagy a film és a zene házassága

Filmeket tekintve nagy fogyasztó vagyok. Műfaji kötöttség nélkül szeretem őket, hiszen amilyen mély érzéseket tud felszabadítani egy dráma, olyannyira meg tud nevettetni egy jó vígjáték, megborzongatni egy misztikus thriller, elkápráztatni egy sci-fi vagy fantasy, kikapcsolni egy szuperhős mozi, elgondolkodtatni egy művészfilm. Megannyi mondanivaló és megvalósítás mellett egy dolog közös a filmekben: a zene. A zenének ereje van, egyedi kifejezőkészséggel andalít el, ríkat meg, zaklat fel, tesz vidámmá, borzongat meg, fokozva a film egy-egy jelenetének hatását. A legtöbb filmzene önmagában is megállja a helyét, nem hiába lehet hozzájutni a filmek soundtrack-jéhez is. Így azokat a dalokat is teljes valójukban meghallgathatjuk, amelyek csak dallamtöredék formájában vannak jelen a filmben. 

Olyan emblematikus zeneszerzők dolgoznak a filmiparnak, mint John Williams, Hans Zimmer, James Horner, Michael Giacchino, hogy csak a számomra legkedvesebbeket említsem, akiknek eddigi munkássága lenyűgöző és ami csak tovább fog növekedni; és persze nem beszélhetünk filmzenéről anélkül, hogy régebbi korszak olyan legendáit ne említenénk meg, mint Nino Rota, Ennio Morricone vagy éppen Vladimir Cosma. 

És persze vannak olyan előadók is, akik a zenei slágerlisták élére repítették számos film betétdalát. Ki ne ismerné a Több mint testőrből (The Bodyguard) Whitney Houston I Will Always Love You című dalát, a Titanic-ból Céline Dion-tól a My Heart Will Go On-t, a Gyűrűk urából (Lord of the Rings) Enya May It Be című dalát, vagy a Queen-től a Princes of the Universe-t a Hegylakóból (Highlander), vagy éppen Bryan Adams-től az (Everything I Do) I Do It For You-t a Robin Hood, a tolvajok fejedelme (Robin Hood, Prince of Thieves) című fimből. 

A nagyszerű filmzenék megérdemlik, hogy koncerten mutassák be őket, ami mostanában többféle formában meg is valósul szerte a világban, így itthon is. A Művészetek Palotájában is meghirdetésre került egy koncert A Mozi Hangjai címmel, olyan szólistákkal, mint Fischl Mónika, Radics Gigi, Dolhai Attila és Király Viktor, továbbá a VoiceStation kórus és a Pejtsik Péter által dirigált Savaria Szimfonikus Zenekar közreműködésével. 

Egy szimfonikus zenekar és egy kórus ereje mindenkor magával ragadó, a beharangozott filmek és zeneszerzők pedig előre sejttették, hogy körülbelül mire számíthat majd a közönség. Aki ismeri a szólisták zenei munkásságát, az általuk képviselt műfajt, szintén eljátszhatott a gondolattal, hogy vajon mit fognak énekelni? 

Fischl Mónika a klasszikus zene – opera és operett – műfajának csodás hangú képviselője; Dolhai Attila a musical műfajában nyújtott felejthetetlen alakításokat, pár éve azonban már kizárólag az operett műfajában jeleskedik. Hangi adottságai és képességei alapján nyilvánvalónak tűnt, hogy a Budapesti Operettszínház e két nagyszerű művésze, fantasztikus primadonna-bonviván párosa nagyívű, klasszikusabb hangzású dalokat fog énekelni. Radics Gigi és Király Viktor már rég túllépték az egykori "tehetségkutató műsor győztese" címet, és mára saját lemezekkel és koncertekkel szórakoztatják közönségüket. Magabiztosan mozognak az R&B, illetve a soul zene műfajában, így tőlük a mozgalmasabb dalok voltak várhatók, illetve egy-két nagy sikerű ballada. 

A koncert házigazda-konferansziéja Till Attila volt, aki könnyed történetekkel igyekezett jó hangulatot teremteni a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a dalok között. 

A műsor felvezetője mi lehetett volna más, mint a 20th Century Fox stúdió oly jól ismert introja... 

... ami után egy valamire való Star Wars fan várja, hogy felharsanjon az a bizonyos fanfár. Most azonban nem így történt, mert John Williams egy másik, szintén jól ismert filmzenéje, a Superman témája csendült fel a hat blokkra osztott koncerten, amelyen kémeknek, szuperhősöknek, mindennapi hősöknek, a western műfajának, rosszfiúknak, illetve az Oscar díjnak szenteltek külön figyelmet. 

A szólisták által előadott dalok eredeti nyelven szólaltak meg, változatosak voltak, így hallhattuk Fischl Mónika előadásában a Who Wants to Live Forever című Queen klasszikust a Hegylakóból (Highlander), és ez a felütés igaz is, mert Mónika királynői eleganciával és finomsággal énekelte a többi dalát is: The Diva Dance-t az Ötödik elemből (The Fifth Element), illetve a Volt egyszer egy vadnyugat (C'era una volta il West/Once Upon a Time in the West) gyönyörű betétdalát, a Jill's Theme-t.

Radics Gigi Whitney Houston szellemét idézte meg az I Will Always Love You-val a Több mint testőrből (The Bodyguard), picit felpezsdítette a hangulatot Aretha Franklin Respect című dalával, ami több filmben is elhangzott az idők folyamán, így a Forrest Gump-ban, a Blues Brothers 2000-ben, a Bridget Jones naplójában (Bridget Jones's Diary), a Két hét múlva örökkében (Two Weeks Notice), hogy csak párat említsek. Énekelte továbbá a Dreamgirls-ből az And I Am Telling You I'm Not Going című dalt Jennifer Hudson-tól. 

Dolhai Attila James Bond témával nyitott, a Tom Jones által jegyzett Thunderball-t adta elő az azonos című filmből, majd A Keresztapából a gyönyörű Parla Piú Piano-t, illetve a Shrek-be is bekerült Leonard Cohen dalt, a legendás Halleluja-t énekelte, de nem a Shrek-ből ismert verzióban, nem is eredeti nyelven, hanem magyarul, az Attila Ragyogás című saját lemezén is megjelent szöveggel.

Király Viktor az Armageddon betétdalát, az Aerosmith I Don't Want to Miss a Thing című balladáját énekelte először, majd egy Pharell Williams slágert, a Happy-t a Gru 2-ből (Despicable Me 2).  Két duettet énekelt még, Fischl Mónikával Sting egy nagy slágerét, a Shape of My Heart-ot, ami a Leon, a profi (Léon) című filmben hangzott el, majd Gigivel a többek között az Emlékezz a titánokra (Remember the Titans), az Apácashow 2 (Sister 2), illetve a Galaxis őrzői (Guardians of the Galaxy) című filmekben is felcsendülő Marvin Gaye-Tammi Terrel slágert, az Ain't No Mountain High Enough című dalt az est zárásaként, amihez csatlakozott Mónika és Attila is, valamint a VoiceStation kórus, kiegészülve a Bakáts Téri Ének-Zenei Általános Iskola gyerekkórusával. A gyerekek a Deák Kristóf által rendezett, legjobb élőszereplős rövidfilm kategóriában idén Oscar díjat nyert Mindenki című alkotás révén kerültek a programba és énekelték el a filmben elhangzó Bodzavirág című kórusművet a filmzene előtt tisztelgő koncert méltó momentumaként. Deák Kristóf is ott ült a nézőtéren, és a gyerekek mellett ő is mosolyogva zsebelte be a megérdemelt tapsot, ovációt.

A zenekar olyan ismert filmzenéket játszott még mint az Indiana Jones, a Karib-tenger kalózai (Pirates of the Caribbean), a Lehetetlen küldetés (Mission: Impossible) és a Harry Potter című filmfolyamok főcímzenéi, illetve az Éhezők viadala (Hunger Games) című filmből a Panem's Anthem. És természetesen nem maradhatott ki a Csillagok háborúja (Star Wars) örökbecsű főcímdala sem.

Hogy milyen volt az este, azt – stílusosan – egy, az Igazából szerelem (Love Actually) című filmből vett idézettel lehetne legjobban érzékeltetni talán: "Fölöttébb kielégítő volt, köszönöm. Amiért jöttünk megkaptuk, és a kapcsolatunk nagyon különleges."

És ez így van, az este valóban kielégítő volt, nagyszerű zenei utazással a filmek világában, és személy szerint az én kapcsolatom nagyon jó a filmzenékkel, egyben különleges is, mert sokat tudnak adni, míg semmit sem kérnek cserébe. 

Hogy az esten elhangzott dalok voltak-e a legjobb választások, azt mindenki, aki ott volt, döntse el maga. Az biztos, hogy a zenekar minden dalt egyforma profizmussal adott elő, mint ahogy az is, hogy a szólisták a saját stílusuknak megfelelő dalokat választottak, úgymond nem léptek ki a komfortzónájukból. Személy szerint szívesen hallottam volna több duettet, például az Egyiptom hercegéből a Whitney Houston-Mariah Carey által sikerre vitt When You Believe című dalt akár a Shape of My Heart helyett, hiszen két csodás hangú énekesnő is fellépett a koncerten, akik között több hasonlóságot, de sok különbséget is fel lehetne sorolni. Az egyik hasonlóság szembeötlő, hiszen két nagyon csinos, hosszú, feketébe hajló hajkoronával rendelkező hölgyről van szó. Énektudásuk, hangi kvalitásuk elvitathatatlan, de van közöttük egy nagy különbség, és ez a hangképzés, illetve képzettség. Mónika klasszikus hangképzéssel énekel, látszólag játszi könnyedséggel, arcán nagy nyugalommal, és erős önkontrollal. Magabiztosság sugárzik róla, biztos a tudásában, ami a képzésén túl a hosszú évek színpadi és színházi tapasztalatán alapul, de mindez királynői, dámai eleganciával párosul, ugyanakkor a szeme csillogásában mindig ott van egy kis kacérság is.
Gigi nagy elánnal és nagy erővel énekel, erősen koncentrálva, miáltal a Mónikára jellemző könnyedséget nála nem találtam. Kevés énekesnő képes arra, hogy olyan "fekete hangok" nyomdokába lépjen, mint Aretha Franklin és Whitney Houston, de Gigi hangszíne és előadásmódja jól szolgálja ezt az utat, még akkor is, ha Franklin és Houston talán elérhetetlen magasságba tették azt a bizonyos lécet. Az én ízlésem szerint picit több természetességet és több saját ízt hiányoltam Gigi előadásmódjából, ami által a könnyedség is erősebbé válhat, így a hangok díszítése – ami Houston és Franklin esetében olyan természetes, mint a levegővétel – nem hangszálgimnasztikának hatna. (És azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy Gigi esetében sokszor tűnik úgy számomra, hogy inkább utánoz egy előadót, mintsem saját képére formálna egy adott dalt.) Tekintve azonban, hogy nagyon fiatal még, az összes kalapomat megemelem a hangja előtt. 

És az urak... Az ő esetükben is két teljesen eltérő stílus jelent meg a színpadon. Attila képviselte az úriemberek csokornyakkendős, szmokingos eleganciáját, illetve a nagyívű, "nagyot éneklős" dalokat, ahogy a színházban is, és mindehhez hozta a nehéztüzérséget is a torkában. Akik ismerik és szeretik őt, azok tudják, hogy szép hangszínével könnyen megtalálja az utat az ember füléhez, előadásmódjával pedig a közönség szívéhez. Most is így volt, magabiztosan és nagyokat énekelt, bizonyítva erős hangi kvalitásait, és elérte az utat a közönséghez, amit a Halleluja után bizonyított is, amikor megénekeltette a nézőket. Jó kiállású, konzervatív úriember attitűdje mellett a fináléban azért azt is bizonyította, hogy a jókedv, a lazaság sem áll távol tőle. 

Viktor minden ízében a mai kor gyermeke, könnyed eleganciával, nyakkendő nélkül, zsebre tett kézzel, lazán jelent meg és hozta az Aerosmith ballada után a könnyedebb ritmusokat. Az általa képviselt stílus merőben más eszközkészlettel dolgozik, de ugyanúgy megtalálja az utat a közönségéhez, és működik, ha minden a helyén van. Az urak esetében is úgy tűnt, hogy Attila nagyobb tapasztalata hozta a nagyobb magabiztosságot, a nagyobb összhangot magával a zenekarral és karmesterrel is, bár meg kell hagyni, hogy Viktorral ellentétben Attila számára a szimfonikus zenekar és a karmester jelenléte mindennapos a színházban. 

A szólisták mellett ki kell emelni a karmestert, Pejtsik Pétert, aki  maga volt a hab a tortán! Az a lendület, amivel dirigált, és az a figyelem, amit a szólisták irányába tanúsított, együtt élve, együtt lélegezve velük, magával ragadó volt. Szinte táncolt, ugrált a karmesteri dobogón, már-már önkívületben vezényelt, még a pálcáját is elsuhintotta a Star Wars főcímdal dirigálása közben. Nagyszerű teljesítményt nyújtott, élmény volt nézni minden mozdulatát.

Till Attila elejtett zárómondata, miszerint talán lesz folytatása a koncertnek, lehet, hogy nem bír jelentéstartalommal, de meglehet, hogy dr. Vadász Dániel, a koncert producere belefog majd az újrázásba. Majd meglátjuk, illetve meghalljuk!  

Ha lesz folytatás, ha nem, én jól szórakoztam, a dalok felhozatala jó volt (a technika viszont néha megmakacsolta magát, gerjedni látszott Viktorra), bár talán egy-két dal helyett lehetett volna még jobbat válogatni, de minden néző kedvenc betétdal listáját nem lehet egyetlen este kipipálni. 

A szólisták által előadott dalok eredetije ízelítőként:

Az eredeti "Love theme" A Keresztapa című filmből:

És egy szépséges, új verzió, szöveggel:

És végül a talán legismertebb filmzene, ami a koncerten sem maradhatott és itt sem maradhat ki ☺