István, a király - Még mindig hódít, ezúttal a Budapesti Operettszínház előadásában

Már általános iskolás korában megismeri minden magyar a nemzet első keresztény királyának, Géza fejedelem fiának, Istvánnak a történetét. Ő volt az, aki a nyugati világ, az egyistenhit felé vezette a népet, aki révén a magyarok szakítottak a patriarchális társadalomra jellemző trónutódlási renddel, mikor is nem a család korban következő férfi tagja örökölte a trónt, hanem az elhunyt uralkodó elsőszülött fia. De ez, mint ahogy más országban, úgy nálunk sem ment vér és áldozatok nélkül.

Ha végigtekintünk a történelmen, legyen az magyar vagy egyetemes, akkor azt látjuk, hogy hosszú távon mindig az győz, akinek több embere, több pénze, nagyobb befolyása, nagyobb hangja, vagyis nagyobb ereje van. Az lesz a rend, ami ezt az erőt szolgálja. És majd a vezető, legyen az választott vagy utódlás során kijelölt, eldönti, hogy ez az erő milyen irányba megy, és a nép csak remélheti, hogy ez az irány jó. 

Sokan mondják, hogy ha Géza után nem István lett volna a király, hanem Koppány jut hatalomra, akkor mi, magyarok, már sehol sem lennénk. Beolvasztott volna minket valamelyik másik nép, és eltűntünk volna a színről. Mások viszont ellenkezőleg vélekednek, szerintük nem lehetünk biztosak abban, hogy csak a nyugati nyitás lehetett az egyetlen helyes lépés, hiszen keleti hatalmak is léteztek.

Mi is történt 997-ben? Szeniorátus harcolt a primogenitúra ellen. A nemzeti tradíciók a nyugati nyitás ellen. A függetlenség a közösségi lét ellen. A pogányság a kereszténység ellen. Sámán a pap ellen. Magyar az idegen hatalmak ellen...magyar a magyar ellen...Régi az új ellen. Koppány István ellen.

Mi történt 1983-ban? Ugyanezek a harcok zajlottak le a Városligetben, a Királydombon, a zene nyelvén elmesélve. Történt egy ősbemutató, megszületett az István, a király rockopera, amiért örök hálával tartozunk a zeneszerzőnek, Szörényi Leventének, és a szövegírónak, Bródy Jánosnak, az Illés zenekar két legendás tagjának. A színészeknek, táncosoknak, akik életre keltették a művet, és azoknak a rockzenei nagyságoknak, akik a hangjukkal felejthetetlenné tették a zenére álmodott karaktereket: Varga Miklós (István), Vikidál Gyula (Koppány), Deák Bill Gyula (Torda), Nagy Feró (Laborc). 

A sikertörténet természetesen nem állt meg, és több emlékezetes újradolgozást követően az ország egyik vezető zenei teátruma, a Budapesti Operettszínház bejelentette 2018/2019-es évadát, benne az István, a király rockoperával, a szerzőpárossal közös munka gyümölcseként. Azt is bejelentették, hogy a darabot először augusztusban, Baján, szabadtéren mutatják be, majd szeptembertől a kőszínházba költözik a produkció.

A mű 35 éves történetében először női rendezőre bízták a művet, a fiatal Székely Krisztára, aki több színházban bizonyította már lendületes, értő és érző, ugyanakkor bátran, de nem vakmerően kísérletező látásmódját, így az Operettszínházban is, a Kékszakáll modern változatával. 

A darab, a helyszín és a rendező adott volt, a közönséget érdeklő, talán legégetőbb kérdés pedig egyértelműen az volt, hogy kik fognak játszani a darabban?

Ki lép a Varga-Vikidál-Deák Bill triumvirátus nyomdokaiba, vagyis ki lesz István, Koppány és Torda?
A találgatások beindultak, a színház közönségéből természetesen mindenki a saját kedvenceit látta volna szívesen ezekben a szerepekben. Sokan találgatták, hogy vajon a musicaleknek 2014-ben hátat fordító Dolhai Attila vajon benne lesz-e a darabban,  hiszen a hangi adottságai alapján tökéletes István lehetne, persze, ha vállalná, és persze, ha a színház is úgy gondolja... Azonban kiderült, hogy Székely Kriszta korhű szereposztást akar felállítani, ami egyértelművé tette, hogy Dolhai Attila nem lesz István, aki 22 éves volt, amikor fejedelemmé választották, Attila pedig már betöltötte a 41. évét. Innen már nem volt nehéz kitalálni, hogy ki lehet István.

A rendező a színház két fiatal, már több főszerepben bizonyított sztárjára, Kocsis Dénesre és Veréb Tamásra bízta István szerepét, akik fiatalságuk okán hűen tudják majd visszaadni az általa elképzelt karaktert: az ifjú, apját gyászoló, az ország vezetésének terhétől megriadt, ám az örökségét tovább vinni akaró nemest, aki még befolyásolható, amikor belecsöppen a családi királydrámába. Én a magam részéről Cseh Dávidot láttam-hallottam volna nagyon szívesen a szerepben Kocsis Dénes mellett, de az egyéni preferenciák mellékesek.

Fény derült Koppány kilétére is, amikor bejelentették, hogy Dolhai Attila ezzel a karakterrel tér vissza négy év után az operettek világából a musicalekhez, sokak nagy örömére. Én magam a találgatások idején úgy gondoltam, hogy akár Istvánt, akár Koppányt bíznák rá, bármelyik telitalálat lenne, hiszen hangilag mindkét szerep illik Attilához, színészileg pedig bármelyiket meg tudja oldani, ebből a szempontból vizsgálva volt már nehezebb szerepe több is. Az is megfordult a fejemben, hogy ha igazi ütős, szilaj, jó kis betyáros visszatérést akarunk, akkor az már legyen pogány...  így én, előzetesen, Koppányra szavaztam, és bejött.

Természetesen Koppány is kettőzve van, a második szereposztásban nem más fogja alakítani a vezért, mint Feke Pál. Igen, az a Feke Pál, aki több rendezésben énekelte már Istvánt. Mindenképpen érdekes, ugyanakkor jó választás, hiszen itt is remek hangról beszélhetünk, és érdekes kihívás lehet ugyanabban a darabban egy másik karakter bőrébe bújni.

Az én előzetes nézői-hallgatói véleményem szerint, ismerve a négy művész hangi és színészi adottságait, az első szereposztásban egy csúcsra járatott, éles, erőteljes, penge kettőst láthatunk majd, míg a második egy picit árnyaltabb, kissé fátyolosabb, esendőbb duó lehet...

Torda karakterét Deák Bill Gyula tette kultikussá. A nagy kérdés itt is adott volt, ki lehet a megfelelő hangi adottságokkal rendelkező utód? Nekem egyetlen ember jutott eszembe a színházból: Szomor György. És lőn! Ő az a hang a színházban, akit véleményem szerint többet kellene foglalkoztatni, és az az ember, aki A Notre Dame-i toronyőrben Frollóként - megint csak saját véleményemet megfogalmazva - messze túlszárnyalta a színház nagy intrikus sztárját, Szabó P. Szilvesztert hangi adottságainak, egyben játékának is köszönhetően, legyen szó prózáról vagy énekről. A második szereposztásban György-Rózsa Sándor kapta Torda szerepét, amit kissé szkeptikusan fogadtam, de véleményt, főként a kevesebb saját tapasztalatom miatt, előzetesen nem alkotok. 

A teljes két szereposztás itt tekinthető meg (katt a linkre): István, a király - szereposztás és szerzők

A három nagy szerep sorsa tehát eldőlt, a karakterek szerintem jó kezekbe kerültek, így izgalommal vártam az előadást.

Imádom az István a királyt, mondhatni gyerekkorom óta. Élőben nem láttam a királydombi előadást, hiszen még kisgyerek voltam akkor, viszont a zenéjét, kivétel nélkül minden dalt, kívülről fújom a mai napig. Az eredeti hangok fantasztikusak voltak, megismételhetetlenek. DE... Itt meg is állok pár gondolat erejéig. A 35 évvel ezelőtti előadás egyedi, legendás. Legendás énekesekkel. Imádjuk, tiszteljük az alkotókat, az énekeseket, akik hangjukat adták a rockoperához. Ahhoz, hogy élvezni tudjuk az ősbemutatón kívüli előadásokat és az ősbemutató sztárjain kívül elfogadjunk más művészeket a szerepben, ki kell húzni a fejünket a homokból. Nyitottnak kell lennünk, el kell engedni azokat a gondolatokat, hogy "sosem lehet olyan, mint az eredeti". Nem, tényleg nem lehet olyan, mint a 35 évvel ezelőtti, hiszen csak a zene és a szöveg ugyanaz. A rendezés, a díszletek, a jelmezek és a színészek mások. Akik ugyanúgy beleteszik szívüket-lelküket az előadásba, mint nagy elődeik. Akik csodás hanggal, nagyszerű egyéniséggel és saját látásmóddal állnak hozzá a "színházcsináláshoz". 2018-ban új István, a király születik, ami nem leutánozni, hanem új életre akarja kelteni a rockoperát. Az első perctől elutasítottam az olyan hangokat, amik azt mondták, hogy "engem nem érdekel, mert úgysem lesz jó, és különben is csak Varga-Vikidál-Deák Bill az igazi hangok". Badarság, hiszen a potenciális néző egy potenciálisan pozitív élménytől foszthatja meg saját magát. És szintén nagyszerű, élőben éneklő hangoktól, és nem mellékesen színészi játéktól is, amire az ősbemutató - véleményem szerint - nem fektetett hangsúlyt, mindent a zene és a három hang vitt el.

Ilyen előzmények után már csak meg kellett várni, hogy eljöjjön augusztus 24., péntek 20 óra 30 perc, ami eljött, gyorsabban, mint ahogy az ember gondolta volna.

Baja városa a Szentháromság térről a Petőfi-szigetre költöztette idén a hatalmas színpadot és a nézőteret, vagyis az épületek gyűrűjéből a zöldbe.
A reflektorok közönség felé irányított fénye miatt a díszletet nem lehetett kivenni, annyi látszott biztosan, hogy a színpad bal oldalán egy magas rámpa van, aminek rendeltetése egészen biztosan kiderül az előadás során.
A közönség elhelyezkedett, a műsorközlő bemutatta a karaktereket és megformálóikat, majd kihunytak a fények, és megszólalt a zene...
Még most is mosolygok, ha visszagondolok a reakciókra. Ugyanis komolyzene töltötte be a teret, a közönség soraiból pedig értetlenkedő mormogás hallatszott: "mi ez, mi nem operára jöttünk, kezdjék már el, minek húzzák az időt!".
Gondoljunk csak bele, hogy rockoperát nézünk! Az operának van prelude-je... Ha valaki megnézi az ősbemutatót, akkor ugyanazzal a dallammal fog találkozni a videón, mint amivel Baján találkozott: Beethoven István király nyitány Op. l17. Ami fantasztikus mű, és ami még fantasztikusabb benne, az az, ahogyan a zenészek megmutatják, hogyan csaphat át az opera rockoperába, amikor a klasszikus zenét hirtelen rockzenére jellemző hangszerek kezdik játszani, a gitár és a dob veszik át a szerepet... Csodás átvezetés, már itt lúdbőrzik az ember, ha hagyja, hogy magával ragadja a zene...
Majd természetesen elkezdődik maga a darab a Te kit választanál? című dallal.

Röviden a történetről: Géza fejedelem fia, a keresztény vallást választó István megházasodik, Gizellát, a bajor herceg lányát veszi feleségül. Az országba idegenek érkeznek, új vallást hozva magukkal, ami új világrendet jelent. Amikor Géza meghal, a temetésén máris megmutatkozik az új és a régi rend közötti ellentét: István és bajor befolyású udvartartása, élükön István anyjával, Sarolttal, a fejedelem fiát ismerik el törvényes utódnak a primogenitúra alapján, Koppány vezér azonban a szeniorátus elve szerint, mint a fejedelem családjának legidősebb, legerősebb férfitagja, magának követeli a trónt. István szembeszáll vele, emlékezteti, hogy elfogadta Géza akaratát ("Ősi jogról lemondtál az én javamra"), Koppány azonban figyelmezteti a fiatal herceget, hogy készen áll átvenni az uralmat, mert a népe őt támogatja ("Tízezer fegyveres választ meg engem, ha kell").
Talpnyaló uracsok, elégedetlen pogány hívek keresik a két fél kegyeit, Koppány pedig házassági ajánlatot tesz Géza özvegyének, Saroltnak, aki megöleti a küldönc Laborcot. Réka, Koppány lánya, apja iránti gyermeki szeretete és az új vallás - és vele István - iránti vonzódása között őrlődve próbálja békíteni a feleket, de hiába. Eközben Gizella, az újdonsült feleség férjét hiányolja, aki hitvesi kötelességét is hanyagolja a gondjai miatt. Miután Istvánt fejedelemmé választják, Koppány kéri a sámánt, Tordát, hogy jövendölje meg a sorsukat, aki meg is teszi ("Koppány, ha Istvánt legyőzöd, nem pusztulnak a hősök, hatalmas nagy lesz itt a nép"). István felkeresi Koppányt, felajánlja neki a trónt, ha megteszi, amit a nemzet érdekében szükségesnek tart a fennmaradáshoz ("Koppány vezér, ne hidd, hogy én nem szeretlek, tiéd a trón, ha vállalod, mit meg kell tenned"). Koppány viszont nem fogadja el ("Késő most már mindezt újra átgondolni, elkésett a békevágy, késő most már mindent újraértelmezni, kényszerpályán a világ").
A harcban István és idegen zsoldosai megsemmisítő vereséget mérnek Koppányra. A csata romjai fölött anyja tanácsa szerint osztogatásba kezd a fejedelem, szétosztja legyőzött vetélytársa vagyonát a talpnyalói, a katonái és az egyház között. Réka, Koppány lánya könyörög apja testéért, hogy eltemethesse, de Sarolt elkergeti a lányt és felnégyelteti Koppányt ("Koppány testét felnégyeljük, várainkra tűzzük fel! Ez legyen a lázadóknak mindörökké intő jel")
A győzelmet István királlyá koronázásával teszik teljessé.

Az alkotók kortalanná varázsolták az előadást, a régi és az új, a tűz és a mesterséges fények, a szőrmebunda és a modern katonai egyenruha jól megfér egymás mellett, mint ahogy a szárnyas angyal és a szarvasbikafejű istenség szobra is. A díszlet monumentális, ám a kortalanságot jól ábrázolóan kicsit minimál stílusú, ami Cseh Renátó munkáját dicséri. A jelmezeket Pattantyús Dóra álmodta meg, ami révén István és udvartartása képviselik a modern stílust, Koppány pedig a hagyományosabbat, puritánabbat. Ugyanakkor Istvánt és embereit a fekete, szürke és kékes árnyalatok jellemzik, amik kissé semleges színek, belesimulnak a nagy tömegbe, értem ez alatt a népek, országok egységesítését, míg Koppánynál több kirívó szín jelentkezik, példának okáért a vörös árnyalata, míg az érte harcoló nép szürke színt visel, talán azt szimbolizálva, hogy a tömeg végül is mindig arctalan. Istvánnál modern bútorok jelennek meg, ülőgarnitúra, üveges szekrény, üvegpoharak, mesterséges világítás, ami keresztet formáz, és a papok jelenléte szinte állandó, mint ahogy a bajoroké is. Koppány udvarát kövek szimbolizálják, a tűz uralkodik, papok helyett a sámán, Torda és a Földanya jövendöl. A pogány istenségek imádatát szőrmével borított gólyalábasok ábrázolják, ugyanakkor a vadságot, kissé ellentmondásosan, motoros kaszkadőrök illusztrálták a második felvonás elején.
A zene fantasztikusan szólalt meg, az embert a hideg rázta, majd a mellkasában dübörgött a "Veni Lumen Cordium! Veni Sancte Spiritus! Töltsd el szívünk fényesség! Töltsd el szívünk szentlélek!" Makláry László zenei vezető és Szabó Mónika karigazgató, valamint a zenekar és énekkar felé jár a köszönet mindezért, illetve a hangmérnököknek (bár a második felvonás elején az a pár másodperces néma csönd Koppány dala közben...khm...). Ugyanakkor a szöveg érthetősége szintén plusz pontot érdemel, az ősbemutató anyagától eltérően itt minden szó érthető volt a szólisták és a kórus esetében is.
Bodor Johanna és Lénárt Gábor koreográfiája keltette életre a tömegjeleneteket a tánckar, a Pesti Broadway Stúdió és a bajai fiatalok előadásában, kiegészülve a gólyalábasokkal, tűzzsonglőrökkel, motorosokkal és egy kis harcművészettel (brazil capoeira) fűszerezve.

És jöjjenek azok, akik a darabot, a karaktereket életre keltették 2018. augusztus 24-én, Baján!

Koppány három asszonya, Boglárka, Picur és Enikő: Bódi Barbara, Faragó Alexandra, Szendi Szilvi
Az ő szerepük a legkisebb, és még csak nem is sikeres, hiszen nem tudják elterelni Koppány figyelmét annyira, hogy ne induljon háborúba. A szerepek kicsik, Koppány hangja és kisugárzása mellett esélyük sem volt a hölgyeknek.

Bese, Solt és Sur: Mészáros Árpád Zsolt, Kiss Zoltán, Szabó P. Szilveszter
A három gyarló, a hadakozó felek között ide-oda sodródó, koncra váró nagyúr a csatát természetesen megúszta, hiszen a harcokban elbújtak, az osztásnál tolongtak egymás előtt. Az alkotói szándék szerint tragikomikus a jelenlétük, viccesek is voltak, egyben szánalmasak, az emberben minden felbukkanásukkor megszólalt a kisördög, hogy "Na, ezek már megint itt vannak". Az Operettszínház két alapembere, Mészáros Árpád Zsolt, MÁZS és Szabó P. Szilveszter sokak szerint Koppány vagy Torda szerepére voltak hivatottak, de az én fejemben és fülemben nem állt volna össze a kép velük, de az biztos, hogy a rengeteg nagy főszereppel a hátuk mögött ez csak laza ujjgyakorlat volt a számukra.

Vecellin lovag: Gömöri András Máté
Máté színészi képességét ezzel a szereppel nagyon nem tudta kiaknázni (az Ének az esőben főszerepében egészen biztosan jobban tud lubickolni), Gizellával közös duettjén kívül számottevő jelenete nincs, talán csak Laborc kivégzése. Idegen származását enyhe akcentussal ábrázolta, ami találó.

Gizella: Maross Bernadett
Nem ismerem őt, de hiteles volt idegen országba kiházasított bajor hercegkisasszonyként, majd unatkozó feleségként.

Laborc, a Koppányhoz hű lázadó: Kerényi Miklós Máté
Sok szerepben láthatta őt a közönség, főként operettben táncoskomikusként, de musicalekben is (Rómeó és Júlia, Szentivánéji álom, Miss Saigon, Ghost), akár főszerepben. Egy még biztosan nem volt: rockervérű pogány lázadó. 35 évvel ezelőtt egy vérbeli rocker rosszfiúra, Nagy Feróra bízták ezt a karaktert. Máté küllemében talán idézte Ferót, de nem utánozta le az ő gesztusait, a karaktert magára formálva hőbörgött az új istenség ellen, és csábította Saroltot, hogy fogadja el Koppány ajánlatát.

Asztrik apát: Homonnay Zsolt
Az ő esetében sem beszélhetünk az eredeti előadó utánzásáról, hiszen ő nem csak énekelt, hanem játszott is, mégpedig oly módon, ami jól mutatta azt a kettősséget, ami a vallást, az egyházat sajnos jellemzi: a tiszta szándék mellett az elvakultságot és a kapzsiságot. Sokszor kifürkészhetetlen arccal, máskor marconán, néha ijesztően jelenítette meg a karaktert, kopaszon, modern, mégis időtlen reverendában.

Réka, Koppány lánya: Gubik Petra 
Petra hiteles volt az apja iránti szeretet és az új vallás iránti elköteleződés között vívódó lányként. Szeretem a hangját, erős, tiszta, ugyanakkor lágy, esendő, és a játéka is ehhez igazodik, ami engem meggyőzött az Operettszínházban az Elfújta a szél Scarlettjeként, illetve a Dorian Gray Sybiljeként is.

Sarolt: Polyák Lilla
Hálás szerep, egyben hálátlan is. Hálás, mert erős karakter, aki nem inog meg, végig egy utat lát maga előtt, ugyanakkor hálátlan, mert cseppet sem szimpatikus. Véreskezű amazon, aki nem ismer kegyelmet vagy megbocsátást, kemény kézzel manipulálja a fiát, nem engedi letérni a kijelölt, helyesnek vélt útról. Az ember óhatatlanul elgondolkodik, hogy ki uralkodott valójában a kezdet kezdetén, ő vagy István? Lilla kiválóan hozta a karaktert, kegyetlen volt, számító, minden, csak nem szimpatikus, az embernek néha kedve lett volna lekeverni Saroltnak egy pofont. Bravó!

Torda: Szomor György
Ahogy írtam már korábban, nagyon szeretem a hangját, és nem csak az énekhangjáról beszélek, hiszen a beszédhangja is elképesztő hatást tud kiváltani az emberből, annyira kellemes az orgánuma. Lúdbőr effektus! Ő volt, akit el tudtam előzetesen képzelni a társulatból a sámán szerepében hangi adottságait tekintve, illetve talán még Dolhai Attilát, de nem tenor hangra íródott a szerep, és ő más karaktert játszik, így már sosem tudjuk meg, milyen lett volna. Egy biztos: így fantasztikus volt! Csodálatos sámán született, annyi erőt vitt bele az éneklésbe, amennyi kellett, az ember lélegzetvisszafojtva hallgatta a jövendölését. Attilával dinamikus duót alkottak, lehengerlőek voltak együtt. Bravó, bravó!

Koppány: Dolhai Attila
Attila négy év után tér vissza abba a világba, ami a sajátja volt, amiben a musical hercegének nevezték. Ő volt mindig a hősszerelmes, a szerelméért, az igazáért küzdő jófiú, de aki az esetek többségében nem maradt életben a darab végén...hacsak nem ő maga volt a Halál (lásd: Elisabeth). Amikor elengedte a musicalt, azt mondta, hogy tanulni akar, képezni a hangját, esetleg kipróbálni magát az operettek mellett az opera világában is, de végül visszatért egy hosszabb, hangkonzerváló tanulási folyamat után, ami, ahogy nyilatkozta, meghosszabbíthatja énekesi pályafutását. Mi, akik nem műveljük az énekesek szakmáját, nem ítélhetjük meg döntésének helyességét, nem tudhatjuk, ténylegesen mi motiválta a váltásra és most a visszatérésre. Én támogattam akkor, és megnéztem minden operettben a négy év alatt, amiben játszott, és szerettem. (Ugyanakkor, úgy gondolom, nem is volt olyan musical bemutató a színházban, ami nagy szerepet kínálhatott volna számára). És támogatom most is, hogy visszatér ehhez a műfajhoz is, mert ebben is szeretem. Én nyertesnek érzem magam.
Koppány szerepe nem hősszerelmes, nem Attila megszokott zsánere. Az ő Koppánya sokkal inkább tragikus hős. A hagyományok embere, a csalódott fejedelem-aspiráns, egy vezető, aki a régi úton képzeli el a nép sorsát. Egy olyan ember, aki vállalta az új vallást, de a szolgaságot nem ("Bizánc jelét magamra vettem, csak az volt a cél, hogy szabadságunk megőrizzem"). Nem saját vérével, a fiatal Istvánnal van gondja, hanem azzal, amit képvisel. Mindaz az erő, energia, karizma, ami egy hiteles Koppányhoz kell, ott van Attilában, és meg is mutatta, hogy le is tud csapni vele. És megmutatta azt is, hogy milyen sokk volt Koppány és hívei számára István idegenek által támogatott erejével szembesülni. Az ő Koppánya nem gonosz, hőzöngő barbár, hanem az elveihez, a tradíciókhoz hű vezér, egy letűnt kor tragikus hőse.
Attila fizikálisan is készült a szerepre, szakállt növesztett, kigyúrta magát. Az volt az érzésem, hogy ennek a Koppánynak ez az István tényleg csak a támogatói segítségével tud ellenállni. Ellentmondást nem tűrő alakítást nyújtott, a hangja szárnyalt, vele együtt. A közönség is így gondolta, sőt, mintha inkább Koppány oldalán állt volna, legalábbis az ovációból még nagyobb jutott neki, mint Istvánnak, pedig ő is kapott belőle rendesen. Bravó a visszatérésért és bravó, bravó Koppányért!

István: Kocsis Dénes
Fiatalként, de már messze nem kezdőként, számos főszereppel és címszereppel a háta mögött igazi szerepálom lehet a magyarok első királyának megformálása. Varga Miklós után elénekelni viszont nem lehet könnyű, tekintettel az elvárásokra. És nem lehet könnyű egy visszatért nagy előddel szembeszállni a színpadon, azzal az előddel, aki nem is olyan régen uralta a színházban a musicalek világát, és akinek utódjaként tartják Dénest számon. Mit csinálhat ilyenkor az ember? Azt, amit Dénes. Saját magára koncentrál, saját képére formálja a karaktert a rendező keze alatt és nem törődik a külvilággal.
Dénes hangilag alkalmas István eléneklésére, és színészileg alkalmas megformálni a karaktert. És be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, mert eljátszotta, nem csak elénekelte Istvánt. Színpadra vitte a Székely Kriszta rendező által felvázolt koncepciót, miszerint itt egy családi drámáról van szó, benne egy középpontba került fiatal ember tragédiájáról. Ez az István esendő, kétségekkel telt, az új és a régi rend mezsgyéjén vívódó, a régi és az új családi kötelék között választani kényszerülő ember. Mind hangban, mind testbeszédben jól ábrázolta mindezt Dénes, pedig nem volt könnyű dolga a mindig kíméletlen közönséget kiszolgálni, és olyan előd után, mint Varga, illetve olyan pályatárs mellett-ellen, mint Dolhai Attila, címszerepet játszani, több ezer ember előtt. Bravó, bravó!

A darab végén nem maradhatott el a tűzijáték, és a Himnusz sem, amit zenei kíséret nélkül énekeltek el a művészek, a közönséggel.

Az alkotók kitettek magukért, új színt hoztak a darabba. Megmutatták, hogy többféle aspektusból lehet szemlélni a történelmünket, és magát az előadást is. Hogy nem fekete vagy fehér az, ami történt, hogy nem a jó és a gonosz csatájáról volt szó, hanem a tradíciókról és a haladásról. Megmutatták, hogy a jó is lehet kemény, a rossz is lehet esendő, a modern is lehet barbár (lásd a modern Istvánék akasztottak fel, vertek agyon és négyeltek fel regősöket és pogányokat, nem Koppányék).
Az éremnek mindig két oldala van, és sokszor csak nézőpont kérdése egy választás helyessége.

Fantasztikus élmény volt, amit jó lesz újra átélni, noha kisebb keretek között, a Budapesti Operettszínházban.

Egy megjegyzés a végére! Nem értek egyet azzal a női hanggal, aki a kijárat felé vonulva ezt mondta, bár a rá érkező választ nem hallottam: Kérjük vissza Vargáékat! Nem, nem kérjük vissza őket, én egészen biztosan nem. Imádom az ős-szereposztást hallgatni, de pontosan ugyanennyire imádtam az Operettszínház sztárjainak előadását is, és nem csak hallgatni, hanem átérezni, amit ők nem csak a hangjukkal, hanem a játékukkal is közvetítettek. Ahogy saját képükre és hangjukra formálták a karaktereket, ahogy maivá tették.

Éljen István, a király, 2018-ban is és még tovább, új köntösben is!

KÉPGALÉRIA a Budapesti Operettszínház Facebook oldaláról

KÉPGALÉRIA Baja Város Facebook oldaláról

† Aretha Franklin †

Örök kedvenc énekesnőm, a soul királynője halott. Nincsenek szavak... Nyugodj békében, Aretha Franklin 😢

*

My all time favorite singer, the Queen of Soul passed away. There are no words... Rest in peace, dear Aretha Franklin 😢

Ha eredeti, egyedi grafikára vagy festményre vágysz, itt a te embered! / If you'd like to own original, unique graphics or painting, find your artist here!

Egyedi, gyönyörű művet akarsz, de nem tudod, hol találsz művészt, aki el tudja készíteni? Hadd segítsek! Van egy fiatal lány, aki történetesen a lányom, pszt!😊, és aki képzett fotográfus, mellette csodálatos grafikus és festő. Ha portrét szeretnél magadról, egy szerettedről, kedvenc négylábúdról vagy sztárodról, esetleg egy szép tájról, természeti jelenségről, keresd Noémit bizalommal 👍

Küldj neki emailt: nomi.0628@gmail.com
Meska profil: https://www.meska.hu/Shop/index/25058

Görgess a képekért!

*

Are you looking for unique, beautiful piece of art but don't know where to find the artist who can do it? Let me help you! There is a young lady who is happen to be my daughter, psst! 😊and is a professional photographer and amazing graphic artist and painter. 

If you'd like a portrait of yourself or your loved ones, pets or your favorite actor or singer, or of a nice landscape or natural phenomenon by chance, find Noemi with trust 👍

Send her an email: nomi.0628@gmail.com
Meska profile: https://www.meska.hu/Shop/index/25058

Scroll down to the pictures!

Paintings

Graphics

Kate McKinnon és a magyar rap / Kate McKinnon Flawlessly Performs a Hungarian Rap

Bizony, a mi nyelvünk meglehetősen egyedi, de Kate nagyon jól csinálta! Minden elismerésem 💓 

*

Yes, our language is something unique, but she did it so well! Respect! 💓

Az eredeti az Animal Cannibals-től, 1996-ból. Hát, nem volt szép kerület, az egyszer biztos. A dal mondanivalójára nem lehetünk épp büszkék... 

*

The original from Animal Cannibals, from 1996. Surely it was not a nice district.😄 Not a message to be proud of...

Kékszakáll - Offenbach beköltözött a Budapesti Operettszínházba, de vajon meddig marad?

Februárban mutatta be a Budapesti Operettszínház Jacques Offenbach Kékszakáll című operettjét, és a fogadtatás felemás volt. Egyeseknek nagyon tetszett, mások viszont nem élvezték az újító felfogással készült előadást.
A történet hagyományos keretét megtartották, azonban a megújítás során áthelyezték az 1950-es évekbe, egy nagyvállalat falai közé. Máthé Zsolt jegyzi a dalszövegeket, a darabon az egyéb ráncfelvarrást Székely Kriszta rendező mellett Szabó-Székely Ármin és Lőrinczy Attila végezte el. 

Maga az alaptörténet nem változott. Adott Kékszakáll, aki folyamatosan birtokolni akarja a női nemet egy-egy jeles képviselője által. Így gyorsabban fogyasztja a feleségeket, mint ahogyan más a nagykabátját. Csakhogy a Kékszakáll bűvkörébe került feleségek nem önként távoznak, hanem férjük átsegíti őket a túlvilágra. Na nem saját maga, hiszen ő már az új feleség/jövőbeni áldozata körül kering, mint moly a lámpa körül, hanem titkára, Popolani "jóvoltából". 

Kékszakáll mint jelenség, nem egyedülálló, hiszen ott van még a hasonló mentalitású Bobéche szenátor is, a vezérigazgató által is pénzelt mihaszna politikus. Nem sokban különbözik Kékszakálltól, az ő kezéhez is ugyanannyi vér tapad, csak ő nem feleségeket, hanem alkalmazottakat tetet el láb alól a titkárával, Oscarral. A szenátor felesége, Clémentine azonban cseppet sem hasonlít Kékszakáll elhullott asszonyaihoz, mert ő már a kezdetekben sem vonzódott Bobéche-hez, de hát ugye a vagyon, a befolyás... 

Sekélyes emberek ők, akik saját lányukat sem látták évek óta, kolostorban neveltetik, és a számukra előnyös házasságát tervezgetik. Így azt sem veszik észre, hogy az Oscar által prezentált, házasság céljából előállított lányzó nem az övék, és nem is tudják, a lányuk már nincs is az élők sorában.

A nagyvállalat megrendezi szokásos szépségversenyét, vagyis Cégvirág választását, ami erősen időszerű, mert Kékszakáll újabb feleséget fogyasztott el, és nősülni vágyik. Boulette, a bővérű takarítólány nyeri a versenyt, egyben Kékszakáll kezét. A lány, dacára annak, hogy Saphirt, a pizzafutárt üldözi szerelmével, és néha utol is éri, örömmel vállalja a sokadik Mrs. Kékszakáll szerepét. Saphir megkönnyebbülhet, mivel ő Fleurette-ért van oda, a lány azonban Oscar javaslatára beáll Bobéche szenátor lányának szerepébe, hogy kiszakadjon a kilátástalan titkárnői létből.

Saphirról később kiderül, hogy arab sejk, és végre megkaphatja a szenátor csemetévé előlépett Fleurette kezét. Vagyis megkaphatná, mert Kékszakáll szemet vet az arára. Bobéche számára elengedhetetlen a mecénás támogatása, így némi, vőlegény és vőlegényjelölt közötti párbaj után a frigynek nincs  több akadálya, csak Boulette. Kékszakáll azonban a megunt ara sorsát is gyorsan elrendezi, Populani gondjaira bízva az asszonyt. Populani elmeséli Boulette-nek elődei történetét, felfedi előtte, hogy a nőket nem ölte meg, azok még most is élnek. És életben marad Boulette is, miként Saphir is, hogy leleplezzék Kékszakállt, és vele bukjon a szintén többszörös (ál)gyilkos Bobéche is.

A történet igazságokkal és féligazságokkal van teli. Az igazságok közül elfogadhatjuk, hogy a férfi a nőt akarja, a nő pedig a férfit. Azt is, hogy ha egy férfi nagyétvágyú, nagy kanállal habzsolja az életet és a nőket, azt a társadalom elnézően mosolyogva konstatálja, mondván, hogy ilyen a teremtés koronája, végül is csak tovább akarja örökíteni a génjeit. És az is tényszerű, hogy ha mindezt egy nő teszi, akkor az ő esetében már nincs helye elnéző tekinteteknek, ő bélyeget kap, laza erkölcsűségét hirdetőt.
Féligazság a hatalomvágytól megrészegült ember lába elé hulló nők tömege, hiszen nem címkézhető meg ezzel az egész női társadalom.
De a darab célja, hogy tükröt tartson az emberek elé, és ez a tükör görbe, ekként kell elfogadni. A karakterek elnagyoltak, a hatalom vezérli őket, akár az ő kezükben van, akár általa érvényesülnek ők maguk, és ebből a szempontból mindegy, hogy a hatalom vagyonbeli, társadalmi rétegből fakadó, avagy nemiségből, szexuális vonzerőből.

Kékszakáll szerepén Boncsér Gergely és Vadász Zsolt osztozik a kettős szereposztás révén. A február 27-i, 19 órás előadáson Boncsér öltötte magára a fekete öltönyt, lenyalt hajat és fehérre mázolt, túl sok érzelmet nem közvetítő arcot. Az ember úgy gondolná, hogy Gergely magas, két méter közeli alkatából elsőként az erőnek kellene sugároznia, és a magam részéről Kékszakáll esetében lelki szemeim előtt egy magabiztos, erőt közvetítő, vonzó férfira asszociálok, akiért a nők odavannak, nem csak a pénze miatt, hanem azért, mert a férfitársadalmat reprezentálja, annak szép egyede. Ezzel szemben az ő Kékszakállja – emlékezzünk a görbe tükörre! – egy lassan, mereven mozgó, bottal járó, fehér arcú, sötétre festett szájú, lenyalt hajú ember, akinek járása, mozdulatai és mimikája egyszerre juttatta eszembe Lugosi Béla Drakuláját, Galla Miklóst és az idős Korda Györgyöt. A beszédhangja szándékoltan erőtlen volt, mimikája a szemmeresztésre és a tátott szájjal vigyorgásra korlátozódott. Egysíkú, fekete-fehér figura, akinek külseje hűen tükrözi belsőjét. Színészi játéka sajnos csak erre épült, de ezzel a magára vett, abszurd mozgáskultúrával Gergely egyidejűleg el is lopta a show-t számomra, ha akartam, se tudtam volna nem nevetni rajta. Operaénekesi kvalitásait is meg tudja csillogtatni a darabban, túl azon, hogy a mű sodró lendületű zeneisége miatt nem maradt meg a fülemben szinte egyetlen dallam sem az egész előadásból, de ez természetesen nem róható fel a színészeknek.
Bár maga az előadás nem fogott meg annyira, hogy gyors újranézésen gondolkodjam, mindenképpen szeretném megnézni egyszer Vadász Zsolttal a címszerepben, aki a Sybill nagyhercege szerepében lopta be magát a szívembe.

Boulette szerepében Bordás Barbarát láthattuk, aki Boncsér Gergely boldog felesége a való életben. Megszokhattuk tőle, hogy többdimenziós primadonnaként egyszer a végzet asszonya, máskor elkényeztetett milliomoscsemete kislányos bájjal, vagy éppen, átrándulva a musical világába, táncoslábú énekesnő. Egy dolog azonban állandó: a szép nőiessége. Ez a nőiesség most ki volt emelve, nem lágyan, hanem harsányan, előtérbe helyezve volt jelen. Hódítani akart vele, ugyanakkor hagyta magát meghódítani. Beleesve a gazdagság utáni vágy csapdájába, igent mond Kékszakállnak (nem mintha lett volna más választása), és feladva a Saphir utáni vadászatot, hagyta saját magát levadászni. Indítéka ennyinek tűnik: pénz, és fricska mutatása az őt lesajnálóknak. Ám a végén kiderül, hogy ő pont azokat a tulajdonságokat tekinti a férfi ismérvének, amikkel Kékszakáll bír, és még azt is meg tudja neki bocsátani, hogy el akarta tenni őt láb alól. Vagyis, ha nem megváltoztatjuk a férfit, hanem kissé visszavágjuk a vadhajtásait, akkor megkapjuk A FÉRFIT. Barbara igazi energiabomba volt, harcias, elszánt, csalafinta, erős, de végig igazi nő.

Saphir, a pizzafutárt/arab sejket/párbajhőst Dolhai Attila alakította. Ő Kékszakáll ellentéte, szerepét tekintve, kilépve a bonviván szerepköréből, egyfajta buffoként van jelen. Ha már görbe tükörről beszéltem, ő az, aki tükörképe, vagyis pont ellentettje Kékszakállnak. Morzsája sincs benne a hatalomvágynak, nem akarja az egész női társadalmat bekebelezni, neki csak egyetlen lány kell. Élénk, mozgékony, gyors beszédű, többször inkább üldözött vad, mintsem vadász, de tud küzdeni, ám ezt törvényes eszközökkel vagy tisztességes párbajban teszi. Kékszakáll ellentettje, nevét – Saphir, lásd zafír, aminek a színe kék – tekintve és álcáját levetve, lehet, ő maga a vadhajtásoktól megszabadított, tökéletes férfi?
Saphir karaktere, csakúgy, mint a többi karakter, elnagyolt. Az elnagyoltságot okozhatja az előadás szándékoltan sodró lendülete, és Attila mindent megtett, hogy a karakter életre keljen, ugyanakkor úgy tűnt, hogy végigsodródik az előadáson, különösebben mélyebb hatást keltve. Többre, nagyobb szerepekre hivatott, ahogyan azt már megszoktuk tőle a hosszú évek során, ez a karakter nem való,  megkockáztatom, hogy nem méltó hozzá. Talán váltója, a fiatal Veréb Tamás számára kielégítőbb lehet, lévén ez az első operettszerepe.

Fleurette szerepében a számomra eddig ismeretlen Bojtos Lucát láttam. Feltörekvő, ifjú tehetség ő (a Virtuózokból is ismert lehet), tetszett a naiva szerepében. A groteszk műfaja jutott eszembe az előadás során többször is a karakterábrázolásáról, de semmiképpen sem rossz értelemben, és mindez kifejezetten üdítően hatott. Erős hangja, jó színpadi jelenléte szintén pozitív pontja volt az előadásnak.
Ha az operettek hagyományos karakterkészletét vesszük alapul, akkor Saphir és Fleurette felel(ne) meg a táncos komikus-szubrett párosnak, de sem Attila, sem Luca esetében nem érezhető, hogy ebbe a fakkba tartozó lenne, ugyanakkor a szerepüket tekintve nem nevezhetjük őket egy második bonviván-primadonna párosnak sem, mint például Jacobi Viktor: Sybill című nagyoperettjében, ahol két páros küzd meg egymással és egymásért. Ők ketten végigsodródnak az előadáson, többször szó szerint végigrángatják őket rajta, a színpadon, ami van, hogy hatásos, mert a történet szempontjából van jelentősége, máskor azonban értelmetlennek hat. Ha a tempó picit lassabb lenne, a karakterük is erősebb lehetne.

Bobéche és Clémentine kettősét Szacsvay László és Kállay Bori játszották.
Szacsvay László saját karakterétől messze távol állónak tűnik a hatalomvágy és a gyilkos ösztön, messzebb, mint Kékszakálltól a színes egyéniség, mégis jókedvűen komédiázva hozta Bobéche kissé retardált karakterét. Kállay Bori pedig, picit hasonlóan a Csárdáskirálynőbeli Anhilte szerepéhez, viccessé ábrázolta a többre-másra vágyó, idősödő szépséget.

Populáni és Oscar, vagyis Peller Károly és Langer Soma testesítette meg Kékszakáll és Bobéche hiányzó lelkiismeretét. Hasonlítanak gazdáikra, mégis távol állnak tőlük, bár azt nem lehet kijelenteni, hogy felettük állnának jellemüket tekintve, hiszen ismerve őket, tudva, hogy hány embert küldtek a halálba, látszólag nem tesznek ellene semmit. Más szempontból viszont nagyon is sokat tesznek, hiszen villámhárítóként működnek ítéletvégrehajtó helyett, ha ők nem lennének gazdájuk mellett, az utódjuk talán halálba küldené az "elítélteket". Karcsi és Soma jól hozták a karaktereket, akik jól illettek az irányított káoszba.

A 2017/2018-as évad a Hódítások éve szlogen alatt fut a Budapesti Operettszínházban. Hogy a vicces, gyors, lendületes, modern díszletek közé varázsolt Kékszakállnak sikerült-e új közönségréteget meghódítania, nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy azoknak, akiknek ez az interpretáció bejött, megnézik-e a szintén egyfajta új hullámos vonulatot képviselő, de az operettjátszás hagyományait jobban követő, nagyszerű Luxemburg grófját, úgy gondolva, hogy (csak) így fogyasztható a műfaj? Elmennek-e vajon megnézni a sokkal inkább hagyományosnak tekinthető Csárdáskirálynőt és Marica grófnőt, hogy igazolják vagy elvessék azon véleményüket, hogy az operett nem lehet szórakoztató, nem lehet vele nagy érzelmeket megmutatni? Mindez olyan kérdés, amire talán sosem kapunk választ.

Magam részéről felemás érzésekkel jöttem ki a színházból. Volt, ami nagyon tetszett a darabban, volt, ami sokkal kevésbé. Az összkép-összhang alapján, ha egy szóval kellene jellemeznem az előadást, azt mondanám, hogy gyors. Majd kijavítanám azzal, hogy inkább kapkodó. És ez volt talán az, ami zavaróként hatott. A modern kor gyermekeként nincs bajom a gyorsasággal, a sodró lendülettel, de van az úgy, hogy az összképnek használ, ha egy kicsit a fékre lépünk. Még akkor is, ha újítunk, modernizálunk. Ezért kíváncsi vagyok, hogy Offenbach darabja meddig fogja vonzani a közönséget, meddig marad repertoáron, tekintve a vegyes fogadtatást, a közönség megosztottságát. Ami egyértelmű, ha az ember hallgatja az előadás szünetében vagy után elhangzó nézői véleményeket.

A lényeg, hogy az operett élő műfaj, és lehet így is, úgy is színpadra állítani, lehet vele és benne játszani, mert meg fogja találni a közönségét.

Eurovision 2018, Hungary - AWS "Viszlát nyár"

Hello Europe and Australia!

Do you remember Hungary's songs from recent years? From the Grand Final over the preceding five years maybe? Let me help you a little bit! Then I show you the song that will represent our country this year in Lisbon. It's going to be suprise, I guess 😉

Kedvesem from ByeAlex in 2013

Running from András Kállay-Saunders in 2014 (this is my favorite from these five songs so far)  

Wars for Nothing from Boggie in 2015

Pioneer from Freedie in 2016 

Origo from Joci Pápai in 2017

Different genres, different styles, but not that different like the winner of the Hungarian A Dal this year. Hungary made the choice and is sending a band, AWS and their song "Viszlát nyár" (Goodbye Summer) to the contest in 2018. A rock band with full of energy and a rock song with sadness, anger and passion.

Here comes AWS from Hungary and the song "Viszlát nyár" 

I've said this is different, haven't I? 😜

I like rock music. Not a fan of trash metal or death metal or some other stuff from this very, very hardcore style, but if a song has meaning and it has melody, I'm in. I particularly like this song more and more. What about you? Do you like Hungary's entry? 

Téli Olimpia 2018, az első magyar aranyérem - Winter Olympics 2018, the first Hungarian gold medal

Magyarország 176 aranyérmet nyert eddig nyári olimpiákon, de télin egyet sem...eddig!

A férfiak rövidpályás gyorskorcsolya versenyének 5000 méteres váltó számában a mi csodálatos csapatunk nyerte a döntőt, olimpiai csúccsal. Liu Shaoang, Liu Shaolin Sándor, Knoch Viktor és Burján Csaba csütörtökön történelmi tettre készültek, és meg is csinálták. Így most már 177 aranyérmünk van, és számoljuk tovább 😊

Köszönjük, fiúk! 💓

***

Hungary has won 176 gold medals in summer olympic games so far, but never won in winter olympics... till now! 

Men's 5,000m Relay in short track speed skating our wonderful team won the final with olympic record. Shaoang Liu, Shaolin Sandor Liu, Viktor Knoch and Csaba Burjan were about making history Thursday and they succeeded. So we has 177 gold medals now and keep counting 😊

Thank you, boys! 💓

Kép forrása: Origo http://static.origos.hu/s/img/i/1802/20180223horizontal-winter-olympic-games-medal6.jpg?w=640&h=320

Viszlát, 2017! Üdv, 2018! Visszatekintő...

Azt mondják a bölcsek, hogy sose nézzünk vissza, mert ami volt, az elmúlt, engedjük el, és tekintsünk előre. Én, az örökké igazságot kergető agyammal azt mondom, hogy igenis, vissza kell nézni, mert sok olyan szép és örömteli dolgot rejt a múlt, amikre jó visszaemlékezni.
Ugyanakkor a rossz emlékeket tényleg nem jó cipelni, sokkal inkább az azokból levont tanulságot vigyük magunkkal. Vannak persze olyan rossz dolgok, amik megváltoztathatatlanok, például egy szerettünk halála, de ha az együtt töltött szép időkre gondolunk és arra, hogy saját tetteinkben, gondolatainkban él tovább az elveszített személy, akkor talán könnyebben lépünk tovább.

Számomra a 2017. esztendő vegyes volt, jutott szép is, rossz is, voltak vidám és szomorú pillanatai is. Mint mindenki másnak, úgy gondolom. 

Vannak olyan dolgok, amik meghatározóak voltak a maguk nemében. Tegnap volt 3 éve, hogy az Apum után elveszítettem Anyumat is. Sosem fog elmúlni az a hatalmas űr, amit maguk után hagytak, főleg úgy, hogy idén elment anyai Nagyim is, aki a legszorosabb kapocs volt Anyuhoz. De, ahogy az a családunkban megfigyelhető, ha elmegy valaki, akkor kapunk egy új kis jövevényt, így nem sokkal Mama halála után született egy kis unokahúgom, majd, bár a férjem ágáról, egy unokaöcsém is.

És el kellett engednünk Kleo kutyánkat, de az új jövevény, Jamie révén új egyéniséggel gazdagodott a családunk.

A munkahelyemen pozitív változás állt be, ami segíti a stressz szintjének a csökkentését, de sajnos nem eléggé. Évek óta egyre erősödik az érzés bennem, hogy megrekedtem, és hiába ismerik el a munkámat, nem elégít ki, nem tesz elégedetté. A váltás azonban nehéz, főként úgy, ha olyat akar csinálni az ember, ami profilidegen a számára. Szóval, várok, aki írással és emberekkel foglalkozni szerető és akaró embert keres munkatársként, csak füttyentsen, és repülök! 😉 

Van egy szó, ami biztos, hogy szinte mindenkiben kellemetlen érzéseket kelt. Kimondjam? Naná, hogy kimondom: házfelújítás!!! Szörnyű, ugye? Mi belecsaptunk, mert muszáj volt. Anyagiakért a bankba mentünk, persze legális úton, kölcsönért, aztán nekikezdünk. Tetőcsere, és a ház alsó szintjének komplett átalakítása, felújítása. Egy-két fal bánta, mi nem, mert minden új, akárha egy új házunk lenne...illetve készülne. A végső simítások után végre elmondhatjuk majd, hogy a saját ízlésünk szerint kialakított és berendezett házunk lesz. Tavasszal... Reméljük!

Nyaralásra idén nem futotta a ház körüli munkák és az anyagiak miatt, de igyekeztünk színházzal töltekezni. A legmeghatározóbb színházi élmény A Notre Dame-i toronyőr című musical volt a Budapesti Operettszínházban, és a címszerepben, egyben első főszerepében bemutatkozó, fiatal Cseh Dávid hangja, játéka. Kapcsolódó bejegyzésem: http://azebrenalmodo.blogspot.hu/2017/09/a-notre-dame-i-toronyor-es-vele-cseh.html
A legvidámabb színházi előadás pedig, ugyanitt, egy operett, a Luxemburg grófja. Aki nem látta még ezt a két darabot, tegyen egy próbát, szerintem nem fogja megbánni! Kapcsolódó bejegyzésem: http://azebrenalmodo.blogspot.hu/2017/12/nevhazassagbol-szerelem-luxemburg.html

Filmes élmények is voltak 2017-ben is, amikből az egyik egy régi adósság a kultfilmmé vált Trainspotting folytatása. Ewan McGregor-t hosszú évek óta szeretem, szinte hihetetlen, hogy azt kell mondanom, lassan két évtizede! Mit sem veszített a sármjából, bár a Trainspotting nem kifejezetten az a film, amiben a férfias vonzerő van a középpontban. A T2 a jó folytatások közé tartozik, örömmel vettem Renton, a Beteg Srác/Simon, Spud és Begbie új kalandjait. 

Az egyik legviccesebb jelenetben, miután annyi bankkártyát lopnak el, amennyit csak tudnak, Renton és Simon a lebukás küszöbén elhúzza az ünneplők nótáját, rögtönzött dalban állítva emléket az 1690. júliusi boyne-i csatának, ahol protestánsok és katolikusok álltak egymással szemben a csatatéren. Görbe tükör a vallási fanatikusoknak...

A legjobb filmes élményem idén a Wonder Woman volt. Nem azért, amiért sok nőnek vált kedvencévé, mert számomra nem a feminizmusról szól Diana története. Persze nem lehet elmenni szó nélkül a tény mellett, hogy nő rendezte és női szuperhős a főszereplője a történetnek, akit a gyönyörű Gal Gadot tökéletesen formált meg. Számomra azonban inkább az emberiségről szól ez a film. Rólunk, akik állandó kettősségben formáljuk saját világunkat, olyanok vagyunk, mint a fény és a sötétség. Az emberiség kettőssége állandó, és talán sosem jön el az az idő, hogy a jóság, az elfogadás és az adni vágyás irányítsa a világunkat. De mindig, még a legsötétebb időszakban is vannak olyan emberek, mindenféle szuper erő és hatalom nélkül, akik képesek áldozatot hozni a jó ügyért, önzetlenül, és ezért vagyunk még mindig itt és haladunk előre, mi, emberek. Kapcsolódó bejegyzésem: http://azebrenalmodo.blogspot.hu/2017/06/wonder-woman-review-elemzes.html

Két meghatározó jelenet a filmből, SPOILERrel!!! 

Amire egy szuperhős/félisten képes (Gal Gadot Diana-ként):

És amit egy ember képes feláldozni a jó ügyért, a többiekért (Chris Pine Steve Trevor-ként):

Persze nem csak színházi előadásokra és filmekre futotta a szabadidőből, amikből azért többet láttam, mint amiket kiemeltem, hanem olvasásra is. Több műfajból válogattam idén is, szépirodalom és kortárs alkotások is szerepeltek a repertoáron. Luca di Fulvio egy regényét emelném ki és ajánlanám mindenkinek, ez pedig A fiú, aki éjjel meglátta a napot. A történet a gyermek kisherceg, Marcus sorsát kíséri végig, aki végignézi családja és az udvartartás lemészárlását, majd, miután a falusi bába lánya megmenti az életét, nincstelen parasztként él tovább. A regény, bár nem valós karakterekről szól, akár történelmi mű is lehetne, mert korrajzként is funkcionál, amikor bemutatja a középkori urak hatalmi harcát, velük szemben az elnyomott, kizsigerelt nép szenvedését, Marcus felnőtté válásának történetén keresztül. A könyv ismertetője: https://www.libri.hu/konyv/luca_di_fulvio.a-fiu-aki-ejjel-meglatta-a-napot-puha-kotes.html

Zenében is megvannak a magam kedvencei, akik közül Josh Groban, visszatérve a musicalek világából, ismét új lemezen dolgozik. Amíg az új anyag megjelenik, a pár évvel ezelőtt kiadott, több rekordot megdöntő karácsonyi albumához, a Noël-hez énekelt fel négy új dalt, sokunk örömére.
Ám messze nem ez volt az a momentum, ami  a zene világában leginkább megérintett, megrendített. November 22-én, 55 éves korában meghalt az operavilág jelenlegi egyik, ha nem a legnagyobb baritonja, Dmitrij Hvorosztovszij. A betegség a legnagyobbakat sem kíméli, Dmitrij két és fél évet harcolt az agydaganat ellen, ami végül legyőzte őt.
Ha az ember operaénekesről beszél, akkor még most is leginkább túlsúlyos, öreg(edő) ember képe villan be, pedig sok igazán fitt, fiatal(os) művész fordul meg a világ vezető operaszínpadain; hogy csak párat említsek a férfiak közül, például Jonas Kaufmann, Juan Diego Flórez. És ilyen volt az opera Elvis-ének titulált Hvorosztovszkij is, sőt, még formabontóbb. Fiatal korában megőszült, kisportolt, izmos férfi volt, akit pár évvel ezelőtt a People magazin beválasztott a világ ötven legszebb embere közé.

Lányom szavaival élve inkább mondaná róla az ember azt, hogy pankrátor, mintsem operaénekes! Engem viszont, talán azért, mert Szibériában született, egy fehér tigrisre emlékeztetett, bár a hangját hallva ezek a buta hasonlatok rögtön eltűnnek.

A sport világában a budapesti vizes világbajnokság vitte a prímet számomra. Úszóink és vízipólósaink mellett a kajakosaink és kenusaink is szállították a fantasztikus eredményeket, és nem mehetünk el szó nélkül a magyar férfi teniszcsapat teljesítménye mellett sem, akik bejutottak a világ elitcsapatai közé a Davis kupában, az ATP ranglistán idén 100 közé kerülő, pontosabban 85. helyen rangsorolt Fucsovics Márton vezérletével. És nem maradhat ki a felsorolásból Babos Tímea sem, aki párosban világbajnok lett idén!

És, ha már tenisz, kihagyhatatlan a visszatekintőből Roger Federer és Rafael Nadal. A két legenda, akiket pár évvel ezelőtt divat volt leírni, amikor picit veszítettek a lendületből, míg az egyre jobbá érő játékosok Djokovic és Murray vezényletével, beérték őket, sőt, a ranglistán eléjük is kerültek. A 36 éves Federer és a jóval fiatalabb, 31 éves Nadal azonban, felépülve a kisebb-nagyobb sérülésekből, amit lehetett, megnyertek 2017-ben. A négy Grand Slam-en testvériesen megosztoztak, kettőt-kettőt nyertek, és Nadal az ATP ranglista első, Federer pedig a második helyén zárta az évet, bár talán beszédesebb az, hogy kettejük négy meccséből mindet Roger nyerte!

Sok ATP pontot kell megvédeniük 2018-ban, és lassan visszatérnek a sérülés miatt több versenyt kihagyó nagy riválisok is, de nem hiszem, hogy le lehetne írni a két legendát még pár évig.

Minden élmény akkor a legszebb és legmaradandóbb, ha meg tudjuk osztani azokkal, akiket a leginkább szeretünk. A baráti találkák és csevegések vagy mély beszélgetések, és a családdal töltött minőségi idő nélkül minden élmény kevésbé lenne szép. Lányom Szalagavatója hozta az idei év legmeghatóbb pillanatait, és az ember csak kapkodja a fejét, ha arra gondol, hogy mikor lett a kicsi gyerekéből gyönyörű, fiatal, tehetséges zenész, és leginkább felnőtt nő?! 

Szerencsés vagyok, hogy a 2017. évet is megoszthattam két lányommal és a férjemmel, akik a legközelebb állnak a szívemhez. Így, közösen indulunk neki 2018-nak, ami egészen biztosan csodás pillanatokat tartogat, amik segítenek majd átvészelni a kevésbé felemelő eseményeket is.

Örömökben, sikerekben gazdag, boldog új évet mindenkinek! Tartsatok velem 2018-ban is, várom a véleményeket, megjegyzéseket a posztokhoz! 

Karácsony - Christmas

Karácsonyi ének, avagy Isten pénze a Budapesti Operettszínházban

Sokan ismerik Charles Dickens Karácsonyi ének című meséjét. Az elbeszélés Ebenezer Scrooge történetén keresztül mutatja be az érem két oldalát: gazdagságot és szegénységet, boldogtalanságot és boldogságot, megalkuvást és kilátástalanságot. A mese rólunk, emberekről szól, sokszor feketén-fehéren szembesítve minket az emberi gyarlósággal, de megmutatva azt, ami nélkül az ember nem lenne az, ami: a reményt. 

Dickens története sok feldolgozást megélt, készült belőle színdarab, film, animációs film és zenés darab. A Budapesti Operettszínház magyar alkotók által újraálmodott musicalt vitt színpadra három éve, és játssza most is, az ünnepi időszakban, nagy sikerrel. A darab zenéjét Tolcsvay László komponálta, a librettót Müller Péter írta Dickens műve alapján, a dalszövegeket pedig Müller Péter Sziámi alkotta meg.

A történet szerint Mr. Scrooge, a bankár, egyedül viszi üzletét üzlettársa, Jacob Marley halála óta. Egyetlen dologra tud gondolni: a munkára. Aki nem dolgozik, az szerinte mind lusta, és aki nincstelen, netán beteg, az magának köszönheti a bajt, és csak jót tesz az emberiségnek, ha halálával csökkenti a népességet. Szívtelen gondolatok ezek, de Scrooge önmaga is ilyen: egy szívtelen, megkeseredett, boldogtalan, magányos öregember. Mígnem Karácsony estéjén kísértetjárásnak lesz tanúja a Marley-tól örökölt házában. Aki meglátogatja, nem más, mint volt üzlettársa, aki önmaga is lelketlen uzsorás volt, akit csak úgy hívtak, a Hiéna. Mintegy vezeklésül feladatul kapta, hogy megváltson egy embert saját nyomorától, és ez az ember Scrooge. Marley magával viszi volt társát annak saját múltjába, végigvezeti élete fordulópontjain, ahol szerencse vagy boldogság érte, és ahol elveszítette mindezt. A nézők velük együtt lesznek tanúi a kisfiú, majd fiatalember Scrooge szomorú történetének, érzelmi pálfordulásának. A múltja után az összezavarodott, fájdalmait újraélő férfi saját jövőjébe is betekintést nyerhet, megélve azt, ami egy embernek sem adatik meg: megtudja, hogyan vélekednek a haláláról azok, akik ismerték őt. Amit lát, az halálra rémíti Scrooge-ot, és Marley küldetése sikerrel zárul: megtéríti volt üzlettársát, akinek felnyílik a szeme és rájön, hogy az, ahogyan él, az nem csak a környezetét, hanem saját magát is mérgezi, és egyetlen járható út áll előtte: a boldogsághoz vezető.

Szomor György alakította Ebenezer Scrooge-ot a december 23-i, 19 órás előadáson. Már a Notre Dame-i toronyőr szereposztása kapcsán is gondolkodtam rajta, hogy vajon hogyan alakít Szomor György gonosz karaktert, de nem igazán tudtam elképzelni, hogy azzal a szépséges, lágy baritonnal maradéktalanul képes lehet erre. Még várat magára, hogy Frollo szerepében őt is lássam Szabó P. Szilveszter után, de az Isten pénze meggyőzött arról, hogy alaptalan volt a kételkedésem. A gonosz, kapzsi, szeretetet adni képtelen Scrooge ugyanolyan egyértelműen jelen volt a színpadon, mint a kételkedő, majd kétségbeesett, halálra rémült, esendő alter egoja. A hangja pedig gyönyörűen szólt, és most sem tudtam eldönteni, hogy a mélyebb, vagy a magasabb hangjai borzongattak-e meg jobban, de szerencsére, egyik is, másik is szépségesen szólt, így nem volt hiány borzongásban. 

Németh Attila játszotta az elhunyt Jacob Marley-t, Scrooge szellemmé lett üzlettársát. Amikor színpadon látom, mindig felötlik bennem a gondolat, hogy szeretném Attilát több szerepben látni. Erős kisugárzása, kellemes orgánuma jó érzéssel tölti el az embert, és van benne egyfajta kettősség, ami mindig gondolkodóba ejt: egyrészről olyan ember benyomását kelti, aki nyugalmat áraszt, aki mellett az ember biztonságban érezheti magát, másrészről viszont benne van a lehetősége annak, hogy a következő pillanatban robbanni fog, és a korábbi nyugalmat egy érzelemkitörés fogja megszakítani. Marley szerepe is ezt a kettősséget erősíti, hiszen, miközben ő maga narrálja a történetet, hol néma szemtanúként van jelen a színpadon, hol pedig hangosan, robbanásszerűen ad hangot érzelmeinek Scrooge irányába. 

Scrooge és Marley mellett az előbbi húsz éve hűséges írnoka, Cratchit karaktere viszi előre a történetet. Érzelmes, erős jellemű, a családja boldogulásáért küzdő, és mindezért Scrooge-ot hosszú évekig elviselő kisember ő. Napról napra el kell tűrnie gazdája természetét és gorombaságait, ugyanakkor hálás is neki, hiszen, ahogy mondja, belőle él ő és a családja is, hiszen ő a kenyéradója, nélküle még ott sem tartanának, ahol most. Pálfalvy Attila alakítása kiegészítette Scrooge és Marley karakterét, és ők hárman erős magját alkották ennek a szép előadásnak.

A legendás, imádnivaló Lehoczky Zsuzsa formálta meg Scrooge házvezetőnőjét, Mrs. Dilber-t, és ahogy tőle megszokott, életet és jókedvet varázsolt a komor történetbe. Csiklandós humorral, nagy lendülettel játszott, sőt, még rappelt is. Elragadó és magával ragadó jelenség.

Mrs. Cratchitt szerepében a legkisebb, beteg fiáért aggódó Nádasi Veronika, a fiatal Scrooge bőrében Kerényi Miklós Máté, és Belle, az ifjú, még jólelkű és bizakodó Scrooge szerelme megformálójaként Kardffy Aisha mutatták be az élet komor, szomorú oldalát. Scrooge unokaöccse, Fred a gondtalanságot, a jókedvet és a reményt keltette életre Gömöri András Máté révén, és ezeket az érzéseket erősítette Vágó Zsuzsi Scrooge nővéreként, valamint Miklós Attila Mr. Fezziwig karakterével. 

Az előadás hol szomorú, elgondolkodtató, hol vidám, mókás dalai jól működtek együtt a történet hangulatának ábrázolásában. A díszletek igazi angol környezetet teremtettek, amit csodásan egészített ki a fényfestés, vetítés. A múltba való visszarepülés ábrázolása szinte mozis élményt varázsolt a színpadra, teljessé téve az élményt, amit a színészek, táncosok, zenészek, a jelmez- és díszlettervezők a közönség elé álmodtak. Somogyi Szilárd ezen rendezése is szép élményekkel gazdagítottak. 

Aki teheti, nézze meg az előadást, aminek mondanivalója különösen most, Karácsonykor időszerű. 

A darab 2014-es bemutatójához készült ajánló: 

Boldog Karácsonyt! - Happy Christmas!

Névházasságból szerelem? - Luxemburg grófja a Budapesti Operettszínházban

Köztudott, hogy a Budapesti Operettszínház alkotói szakavatott kézzel nyúlnak az operettekhez. Arra törekednek, hogy régi fényében keltsék új életre a műfaj híres darabjait, és olyan módon igyekeznek közel hozni a nézőkhöz az előadásokat, hogy - ahogy ők említik - leporolják a régi szövegkönyvet, új lendületet visznek bele, kicsit modernizálják, hogy az a mai fiatalok számára is befogadható, élvezetes legyen. Ehhez az kell, hogy a társulat is fiatalos lendülettel vesse bele magát a játékba, legyen lendületes az előadás, esetleg aktuálpolitikai utalásokat rejtsenek el a szövegben, legyen vicces, de ne erőltetett, és persze olyan karakterek jelenjenek meg a színpadon, akikkel a néző így vagy úgy, de azonosulni tud. Jó példa a megújult felfogásra a színház repertoárjából az Én és a kisöcsém, ami tavasszal tér vissza a színpadra rövid szünet után a hírek szerint, illetve A chicagói hercegnő című jazzoperett.
A teátrum legújabb bemutatója, a november elején debütált Luxemburg grófja szintén szakít a konvenciókkal, mert Lehár Ferenc nagyoperettjét picit eltolták a musical irányába, de csak annyira, hogy ne veszítse el a saját műfajára jellemző jegyeket. A musicalhez való közelítés, tévedés ne essék, nem a zeneiség megváltoztatásában mutatkozik meg, ne gondoljon senki arra, hogy a Lehár daraboktól megszokott, operákra hajazó dalok nem csendülnek fel a primadonna torkából. De megtörténhet-e, hogy egy operettben az idős, szenilis kormányzó egyszer csak nekiáll rappelni? Megeshet-e, hogy a tánckar farmerben, kapucnis felsőben táncol, és a néző ízelítőt kap a street dance műfajából, esetleg a bonviván felzselézett hajjal, bőrkesztyűben komédiázzon a színpadon? A Budapesti Operettszínház Luxemburg grófja című operettjében mindez előfordul a hagyományos nagyoperetti jellemzők mellett. És piszkosul jól áll neki!

Az operett irodalom az egyik legmulatságosabb történetként tartja számon Lehár darabját. A történet mozgatórugója egy gazdag, ám reménytelenül szenilis, öregedő kormányzó, Sir Basil, aki szerelmével üldözi az ünnepelt énekesnőt, Didier Angèle-t, mivel azt hiszi, hogy van közöttük valami. Az énekesnő azonban hallani sem akar holmi viszonyról, ő jól érzi magát barátai, a nincstelen, fiatal művészek között. Ám ügynöke, Fleury, aki egykor maga is primadonna volt, tanulva saját hibájából, elfogadja Angéle nevében és tudta nélkül Sir Basil apanázsát, mert tisztában van azzal, hogy protezsáltja a saját gázsijából ugyanolyan éhenkórász művész lenne csak, mint a barátai. 

A karizmatikus René szintén állandó pénzügyi gondokkal küzd, amin az sem változtat, hogy hirtelen ölébe hullik egy grófi cím, amit "sokad rangú" rokonként örököl meg. A címhez azonban nem jár vagyon, így Luxemburg grófjaként ugyanolyan szegény marad, mint a templom egere. Ám mindez megváltozik, amikor Sir Basil emberei, Lord Lanchaster, Lord Winchester és Lord Worchester megneszelik, hogy van egy ember, akinek nincs szüksége főúri címre, sokkal inkább pénzre. Tekintve, hogy gazdag főnökük el akarja venni feleségül a rang nélküli Angéle-t, lecsapnak René-re, és nyélbe ütnek vele egy üzletet: jó pénzért elvesz feleségül egy nőt, akit nem láthat, három hónap múlva elválik tőle, miáltal a nő elvált grófné lesz, így méltó Uguranda kormányzójának kezére, René pedig élhet mint hal a vízben.

A házasság ötlete nem villanyozza fel a fiatalokat, de más módot nem látnak arra, hogy kilépjenek a nincstelenségből, belemennek, így a névházasság, anélkül, hogy láthatnák egymást a felek, megköttetik.

Bár a házasság csak három hónapig szól és névleg köttetett, sem René sem Angéle nem tud szabadulni a kérdéstől, hogy vajon kivel kötötte össze a sorsát, mígnem a férfi végül rájön, hogy ki lehet a titokzatos ara. Bárónak adja ki magát, a nő minden előadását rajongva nézi a színházban, és amikor szemtől szemben találkoznak, örömmel konstatálja, hogy vonzalma nem marad viszonzatlan.

René tudja, hogy nincs más dolga, mint elérni, hogy a nő belé szeressen, színt vallani, majd megtagadni a válást a házasság megkötését követő három hónap múlva. Persze mindehhez túl kell járni Sir Basil és a tanácsadó triumvirátusa tervén, Fleury eszén, és sikeresen át kell vészelni a válóperes tárgyalást.

A 2017. november 05-i, 15 órás előadáson a történet, egyben az előadás motorja a meghívott művészként Sir Basil szerepébe bújó Kálloy Molnár Péter volt. Hálás szerep az övé, egy szerethető, jó értelemben vett idióta, akinek talán egy kerek mondata nincs, amiben minden a helyén lenne. Ahogy haladt előre az előadás, érezhetően egyre jobban belesimult a szerepbe, egyre magabiztosabban komédiázott, érezve, hogy a közönség vevő a megírt és néha becsempészett poénokra.

Angéle szerepében a színház gyönyörű hangú, királynői megjelenésű primadonnáját, Fischl Mónikát láthattuk, aki a tőle megszokott magabiztossággal hozta az érzékeny, ám erős főhősnő karakterét. Szeretem a hangját, uralja a teret, a játéka, megjelenése teljessé teszi az élményt.

René, vagyis Luxemburg grófja szerepét Dolhai Attila alakította. Aki úgy érzi, hogy a musicaleknek hátat fordító színész bonvivánként nem tud ugyanúgy kibontakozni, olyan lendülettel és hévvel játszani az operett kicsit talán szűkebbre szabottabb keretei között, mint a musicalek hősszerelmeseként, annak ez a szerep talán gyógyír lehet a lelkére. René ugyanis nem konvenciók közé szorított és onnan kitörni vágyó főnemes, aki saját társadalmi helyzete miatt a számára elérhetetlen nő után vágyik. René ugyanis egy mulatozó, hedonista művész, aki belecsöppen a nagyok játékába és megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni belőle. Nem bújik frakkba, sem jól szabott öltönybe, a jelmeze és frizurája sokkal inkább idézi a musicalek világát, mint az operettekét, és jó kedvvel, nagy hévvel veti bele magát a komédiázásba.

Frankó Tünde bújt a nagy hangú, magát bármilyen szituációban feltaláló Fleury bőrébe. Aki eddig inkább drámaibb karakterekben látta Tündét, mint jómagam is, annak meglepetést fog okozni, hogy milyen jól megállja a helyét ebben a szerepben. Amellett, hogy hangi adottságait is megcsillogtatja, lubickol a vicces jelenetekben. Megjelenése, a fekete-fehér kontraszt, ami a ruháiban megmutatkozik, és ami kissé a jellemét is mutatja, Szörnyella de Frászt juttatta az eszembe. De nem tört ki tőle frász, sőt, jókat nevettem a poénjain.

A három Lord - Oláh Tibor, Pálfalvy Attila és a szintén vendégművész Kálid Artúr - keverik a háttérben a lapokat, állják Sir Basil elmeroggyant ötleteit és jellemét. A magas polcra került kisember karakterei ők, akik társadalmi rangjuknál fogva kerültek a betöltött pozícióba, és próbálják a lehető legtöbbet kihozni belőle és a sokszor nem éppen hízelgő szituációkból.

A darab, tekintve, hogy operettről van szó, nem nélkülözheti a szubrett-táncos komikus párosát, ám be kell vallanom, hogy jelenlétük szerintem már-már felesleges ebben az előadásban. Míg Kálmán Imre darabjaiban, így például A Csárdáskirálynőben vagy a Marica grófnőben erősen kidomborodik a primadonna-bonviván és szubrett-táncos közötti kapcsolat és különbség, illetve az egymással való kölcsönhatás, Lehárnál az utóbbi kettős jelenléte nem ilyen jelentős. A szubrett és táncos komikus feladata a szórakoztatás, nevettetés, könnyedebb dalokkal, sok, az Operettszínház esetében akrobatikus elemeket is tartalmazó tánccal. Lehár darabjaiban, legalábbis az Operettszínházban futó A víg özvegyben és most a Luxemburg grófjában, sokkal kisebb a jelenlétük és véleményem szerint gyengébb a karakterük. Tekintve, hogy több aktív szereplőt mozgatnak a Lehár darabok, bővérű komédiázáson alapul a történet, ez a kettős elveszíti az alapvető funkcióját, és bár Juliette szerepében Szendy Szilvi, valamint Brissardként Kerényi Miklós Máté most is, mint mindig aranyosak voltak és revüszámukban most is lehengerlőek, igazából nem tudtak sokat hozzátenni az előadáshoz.  

Siménfalvy Ágota a válópert vezető bírónő szerepében üdítően hozta a túlterhelt, ám megfelelő pénzösszegért megvehető hivatalnok karakterét, a színészből londíner és lakáj szerepébe bújt Melis Gábor szépen búgó, mély orgánumú hangját pedig befőttes üvegbe kellene zárni és jó pénzért árulni nyugtató helyett.

Az előadás látványos, és igazán vicces. Olyannyira, hogy annak ellenére, hogy sok-sok igazán szellemes, nagyszerű előadást láttam már az Operettszínházban, a közönséget ekkorákat nevetni még nem hallottam. Gyors poénok, aktuálpolitikába vágó beszólások, rap betét!, és egy fergetegesre sikeredett válóperes tárgyalás, ahol - Kálloy Molnár Péter improvizatív képességei okán - a színpadon is elszabadult kicsit a hangulat a tárgyalóterem padsorai között, és a színészek együtt nevettek a közönséggel.

Nagy gratuláció illeti meg Somogyi Szilárd rendezőt, aki igazán élvezetes, fiatalok számára is könnyen fogyasztható előadást álmodott színpadra. Ugyanígy dicséret illeti Cselényi Nóra modern jelmezeit és Barta Viktória koreográfiáját, valamint Túri Erzsébet díszletét. És természetesen most is, mint mindig, a színház zenekarát, énekkarát és balettkarát.

Aki szereti az operetteket, de még csak klasszikus keretek között színpadra állított művel találkozott, illetve aki azért nem próbálkozott még ezzel a műfajjal, mert régimódinak, öregesnek gondolja, feltétlenül nézze meg a Budapesti Operettszínházban a Luxemburg grófját!