2016. június 12., vasárnap

Mahlertól Kálmánig, avagy Jonas Kaufmann esete a pesti nőkkel - Budapest 2016. június 7. Művészetek Palotája


Az emberi lélek furcsa jószág. Csodálatos dolgokra hivatott, ha csodálatos dolgok hatnak rá, de önmaga romjaiba dől, ha nagy csapás éri. Ám képes arra, hogy felemelkedjen, újjászülessen, de ehhez szüksége van azokra a bizonyos csodákra, melyek egyike a zene. 

Van egy mondás, miszerint "Sírva vigad a magyar". Emlékszem egy kabaré jelenetre, amiben egy turista becsöppen a pesti étterembe, és a helyiek viselkedését figyelve azt hiszi, hogy jól olvassa őket. Egyértelműnek tartja, hogy a nagy elánnal, hangosan mulató ember vidám, míg az asztalnál egymagában üldögélő, szomorú nótákat éneklő férfinak nagy bánata van. Nagyobbat nem is tévedhetne...
Bár a jelenet kabarétréfa, értékes jelentést is hordoz magában: a zene gyógyír. Az ember ösztönösen dúdolgat magában, ha jókedve van, vagy éppen elmerül valami fizikai tevékenységben; ha szomorú, vidám, lendületes zenével igyekszik magát felvidítani, vagy éppen komor, fájdalmat megéneklő dallal igyekszik kiadni magából saját bánatát. Ösztönösen alkalmazzuk a zeneterápiát.

2016. június 7-én a Művészetek Palotájában volt egy dalest, ami nagyon is alkalmas volt terápiás célokra. Sok éves várakozás után végre Budapesten köszönthette a közönség a német operaénekest, a világ jelenleg legkeresettebb  tenorját, Jonas Kaufmannt. Emlegetik tenorkirályként, illetve jellemzik úgy, hogy maga a Gesamtkunstwerk, vagyis összművészet csodás hangjának és technikájának, illetve színészi képességeinek köszönhetően. Én magam sosem szerettem a címkézéseket, akár pozitív, akár negatív értelemben aggatják rá kényszerű vagy megtisztelt viselőjére. De az tény, hogy Kaufmann ma a világ legcsodáltabb, legnagyobb ázsiójú operaénekese, aki bármerre megy a világban, örömmel várják, és előre borítékolható, hogy leveszi a lábáról a közönségét. 
Pár évvel ezelőtt a youtube-on nagy kedvencem, Plácido Domingo felvételei között keresgélve akadtam rá egy videóra, ahol egy számomra ismeretlen férfi, Jonas Kaufmann énekelte az egyik kedvenc áriámat. 


Meglepett a technikája, hangjának sötét árnyalata; bevonzott, nem lehetett elmenni mellette szó nélkül. És elindult a keresés.... 
Szeretem a komoly zenét, megnyugtat, felemel, ellazít. Az operaéneklés a csúcskategória, a legtermészetesebb hangszeren megszólaltatva. Nagyon mélyre mégsem ástam magam a Kaufmann sztoriban, a számomra szükséges információk megszerzése és a szebbnél szebb felvételek időnkénti meghallgatása kielégítette az igényeimet. Viszont ez a "tudás" elegendő volt ahhoz, hogy egy másik zenei tehetség révén megismert barátnőm a közvetítésemmel visszataláljon az operához. Azóta általa átestem egy gyorstalpaló Kaufmann-kurzuson, és folyamatosan újabb tudásanyaggal gazdagodom, amiért hálás vagyok. Egyben örülök, hogy barátosném végre hazatalált...

Június 7-én felkerült a pont az i-re a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Végre élőben is hallhattam ezt az elképesztő hangot és kivételes tehetséget, megtapasztalhattam, milyen is az a mesteri piano és pianissimo, a tökéletes kontroll a hang felett, ugyanis Jonas Kaufmann a Müpa jóvoltából dalesttel örvendeztette meg a magyar közönséget. Aki szimfonikus zenekarra és operaáriákra számított, annak csalódnia kellett, ha egyáltalán ilyen minőségű éneklés mellett lehet valaki csalódott. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy ha a telefonkönyvet énekelné el, az is gyönyörű lenne, mert ez az ő esetében nem közhely, hanem tény. Szakmázás helyett, amire nem érzem magam hivatottnak, íme, a repertoár:
  • Mahler: Egy vándorlegény dalai (Lieder eines fahrenden Gesellen)
  • Britten: Hét Michelangelo-szonett (Seven Sonnets of Michelangelo)
  • R. Strauss: Kilenc dal Hermann von Gilm Utolsó lapok című ciklusából, op. 10 (Neun Lieder aus       Letzte Blätter von Hermann von Gilm, op. 10)
  • R. Strauss: Mire jó ez, kislány, op. 19, No. 1 (Schack) (Wozu noch, Mädchen, soll es frommen, op.     19, No. 1 (Schack)
  • R. Strauss: Terítsd fejemre fekete hajad, op. 19, No. 2 (Schack) (Breit über mein Haupt dein       schwarzes Haar, op. 19, No. 2 (Schack)
  • R. Strauss: Szeretlek, op. 37, No. 2 (Liliencron) (Ich liebe dich, op. 37, No. 2 (Liliencron)
  • R. Strauss: Kellemes látomás, op. 48, No. 1 (Bierbaum) (Freundliche Vision, op. 48, No. 1       (Bierbaum)
  • R. Strauss: Hogyan tarthatnánk titokban, op. 19, No. 4 (Schack) (Wie sollten wir geheim sie     halten, op. 19, No. 4 (Schack
Kaufmann a dalt az éneklés királyi műfajaként aposztrofálja, amihez a koncerten Helmut Deutsch zongorakísérete nyújtott neki támogatást. A két művész tökéletes egységben keltette életre a dalokat, figyelve egymásra, támogatva a másikat abban, hogy az interpretáció a lehető legtökéletesebb legyen.

A közönség elbűvölt és hálás volt, és hosszas ovációt követően hat ráadás dalt hallhatott, közöttük újabb Strauss-t, Benatzky-t, és nem egy magyar vonatkozású dalt is, így Liszt Ferenctől az Es muss ein Wunderbare sein-t és a Benedetto sia-t...


... és slusszpoénként Kálmán Imre Marica grófnő című operettjéből a Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket (Grüss mir mein Wien) című dalt, amit Jonas a legendás szerző jelen lévő lányának, Kálmán Yvonne-nak ajánlott. 
A sors úgy hozta, hogy másfél hónapon belül immár második alkalommal voltam ugyanazon az előadáson, mint Yvonne; a dalestet megelőzően Kálmán Imre A chicagói hercegnő című jazzoperettjének bemutatóján, a Budapesti Operettszínházban. Mivel szeretem az operett műfaját, és következő évadban a színház műsorra tűzi Kálmán Marica grófnő című darabját, külön öröm volt a világ első számú tenorjától hallani Tasziló dalát. Amikor azonban az utolsó refrén magyarul csendült fel, az öröm és hála érzése megsokszorozódott bennem, de a fülsiketítő ovációt és állótapsot tekintve messze nem voltam egyedül ezzel.


Nem maradt más hátra, mint hogy zeneművészetis lányomat idézzem, aki szakmázás helyett elsőként ezt mondta: "A Maricával végképp megvett kilóra!"

Köszönjük, Jonas Kaufmann, és köszönet a Művészetek Palotájának!



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése