Focilázban ég Európa, és vele együtt Magyarország is, de hosszú évtizedek óta végre azért, mert mi is érdekeltek vagyunk az Európa bajnokságban.
Régen volt már ilyen...
Nem is éltem még, amikor utoljára EB-n játszott a magyar csapat, és gyerek voltam, amikor az a bizonyos Mexikó történt. Emlékszem, hogy nem akartam tésztát enni, mert azt mondták, hogy a focistáink attól nem tudtak futni, és én nem akartam a sorsukra jutni.
Sajnos nem alakult jól számunkra azóta a focivilág. Persze mindig voltak jó egyéni teljesítményt nyújtó játékosok, akik nemzetközi porondon is jó helyen jegyzett csapatokba igazoltak, de nem igazán volt ütőképes válogatottunk. Nem volt kapitányunk, aki kivezette volna az alagútból a csapatot, és leginkább csak akkor került címlapra a magyar foci, ha az örök rivális klubcsapatok ultrái szétvertek pár villamost vagy metrót, és persze egymást...
Én magam úgy voltam vele, hogy nem érdekelnek többé a magyar klubcsapatok, csak ha nemzetközi kupában játszottak, de a válogatott meccseit azért megnéztem, mert vitt a szívem. Majd, látva a teljesítményt, megállapítottam, hogy focistadionok építése helyett azokat az olimpiai sportágakat kellene jobban támogatni, akik hatalmas sikereket érnek el évtizedek óta, úgy mint az úszás (hiszen legutóbb pár hete a londoni EB-n vertük tönkre a kontinenst 19 éremmel, köztük 10 arannyal!), a vízilabda, a kajak és a kenu, a kézilabda, a torna, vagy ott van példának okáért a nagy szívű jégkorong válogatott vagy a férfi tenisz Davis-kupa válogatott. Bizonygathatta nekem bárki, hogy a foci az más, a foci az tömegsport és népszerű, nem olyan drága művelni, és javul az utánpótlás nevelése, nekem bizonyíték kellett.
Kiböjtöltem, és megkaptam, Dárdai Pál személyében, aki elindított egy olyan válogatottat, egy olyan szellemű csapatot, ami megérdemelte a figyelmet és kezdte kiérdemelni a bizalmat. És amelyik az új kapitánnyal, Bernd Storck-kal révbe ért és kijutott a franciaországi EB-re!
Nem vagyok álszent, ezért bátran bevallom, hogy azt mondogattam magamban, hogy legalább egyetlen gólt rúgjunk, és jó lenne legalább egyetlen pontot összeszedni a csoportban. Nem látok bele mások fejébe, de talán nem csak az én gondolataim voltak ilyen...hogy is mondjam... szerények. Úgy tűnt, hogy a nemzetközi sajtó is valahogy így van ezzel, mert nem ismerték a csapatunkat, ezért leginkább a szürke mackóalsós kapusunkkal voltak elfoglalva, pizsamagatyásnak titulálva torna legidősebb játékosát, a magyar csapat 40 éves kapusát, Király Gábort. Majd kedvenccé lépett elő, és még Kanadában is szürke tréning alsóban elemezték az izlandi meccset a tévéstúdióban a jókedvű szakértők: http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/kanadai-riporterek-szurke-mackoalsoban-tisztelegtek-kiraly-gabor-elott/
Soha rosszabb csalódást!!! Megkövetem a magyar válogatottat a borús gondolatokért, és azért, hogy nem hittem bennük. Az első csoportmeccsen legyőzték Ausztriát 2:0-ra!
Meccs előtt a Facebook-on jó kis szösszenetek jelentek meg...
A második meccsen a tizenegy emberrel és rengeteg foggal-körömmel védekező, egyfajta antifutballt - de azt eredményesen - játszó Izland ellen 1:1-es döntetlennel zártunk, és mivel ellenfeleink nem bírtak egymással, csoportelsőként vártuk a portugálok elleni, utolsó meccset, immár abban a biztos tudatban, hogy történjék bármi, már a meccs előtt továbbjutottunk a nyolcaddöntőbe, a legjobb 16 csapat közé.
.... de különben is, számomra minden tiszteletem ellenére nem C.Ronaldo A RONALDO, hanem mindig is a brazil Ronaldo Luíz Nazarío de Lima, alias "O Fenômeno" marad az, na, de ez legyen az én "bajom").
Forrás: https://i.ytimg.com/vi/Vhpe2MU6hfU/maxresdefault.jpg
Szóval ma jött az utolsó csoportmeccs, és talán az eddigi legjobb mérkőzés az EB-n, de minden bizonnyal a leggólgazdagabb a maga 3:3-as végeredményével. C.Ronaldo két gólt lőtt, az egyiket sarokkal, de kit érdekel, amikor Dzsudzsák Balázs is két gólt rúgott, Gera pedig az egyik legszebbet a tornán!
A döntetlennel mi maradtunk a csoportelsők, veretlenül, Izland történelmet írt a továbbjutásával, és az osztrákok hazamennek... Nem tudom, Ferencz József erre mit mondana, talán valami olyasmit, hogy mivel most már kevesebb az ellenfél, elég a fél csapatnak Franciaországban maradnia...?
Pffffff.... Tegye fel a kezét, aki ilyen forgatókönyvre számított! Aki könnyű szívvel fogadott volna nagy összegben a mi fiainkra!
Én nem tettem volna, hiába a pótselejtezőn nyújtott teljesítmény, a több meccs óta tartó veretlenségi széria... Persze szerettem volna tudni, hogy így lehet, de csak a szívem hitte el, az agyam nem. A végén pedig az agyam "csúnyán" be lett csapva, és örömmámorosan, hitetlenkedve olyan örökbecsű mondatok jutnak eszembe, mint a maffiózó Provolone-nak (alias Sylvester Stalonne) az Oscar című filmben, miszerint: "Persze hogy tudtam! Csak nem sejtettem!"
Igen, tudtam, hogy képesek a fiúk a jó játékra, de nem sejtettem, hogy ezt így fogják tudni hozni meccsről meccsre, összeszedetten, nyugodtan, önbizalommal telve...
De hozták, én meg az olyan közhelyeket, hogy az állam leesett és a földön gurulgat, a szívem együtt dobog több millió magyarral, a szám a fülemig ér, mindezt viszont szívből mondom.
A csapat szinte hazai pályán érezhette magát a helyszínen szurkoló több tízezer magyarral, itthon pedig több százezren, millióan nézték szerintem a meccseket a nappaliban (én a két lányommal, szigorúan chips-et majszolva, mert az az osztrákok elleni találkozón bejött, férjem pedig a barátaival, mert ez volt a felállás az első meccsen...nem, szó sincs itt babonáról...) vagy hatalmas kivetítőkön a főváros vagy vidéki nagyvárosok közterein, együtt, korra, nemre, politikai hovatartozásra tekintet nélkül. Végre nem akarta senki szétverni a másikat vagy a várost, csak örömmámorban ünnepelni a magyar labdarúgó válogatottat!
Köszönet Bernd Storck-nak és nagyszerű stábjának, Dárdai Pálnak, és persze a focistáinknak az élményt, és szurkolunk a következő meccsen is, az egyenes kieséses szakaszban, ahol az ellenfelünk Belgium lesz június 26-án, vasárnap 21 órakor.
Hajrá magyarok! Hajrá Király Gábor, Dibusz Dénes, Gulácsi Péter, Bese Barnabás, Fiola Attila, Guzmics Richárd, Juhász Roland, Kádár Tamás, Korhut Mihály, Lang Ádám, Elek Ákos, Gera Zoltán, Kleinheisler László, Lovrencsics Gergő, Nagy Ádám, Pintér Ádám, Stieber Zoltán, Böde Dániel, Dzsudzsák Balázs, Németh Krisztián, Nikolics Nemanja, Priskin Tamás, Szalai Ádám!
Régen volt már ilyen...
Nem is éltem még, amikor utoljára EB-n játszott a magyar csapat, és gyerek voltam, amikor az a bizonyos Mexikó történt. Emlékszem, hogy nem akartam tésztát enni, mert azt mondták, hogy a focistáink attól nem tudtak futni, és én nem akartam a sorsukra jutni.
Sajnos nem alakult jól számunkra azóta a focivilág. Persze mindig voltak jó egyéni teljesítményt nyújtó játékosok, akik nemzetközi porondon is jó helyen jegyzett csapatokba igazoltak, de nem igazán volt ütőképes válogatottunk. Nem volt kapitányunk, aki kivezette volna az alagútból a csapatot, és leginkább csak akkor került címlapra a magyar foci, ha az örök rivális klubcsapatok ultrái szétvertek pár villamost vagy metrót, és persze egymást...
Én magam úgy voltam vele, hogy nem érdekelnek többé a magyar klubcsapatok, csak ha nemzetközi kupában játszottak, de a válogatott meccseit azért megnéztem, mert vitt a szívem. Majd, látva a teljesítményt, megállapítottam, hogy focistadionok építése helyett azokat az olimpiai sportágakat kellene jobban támogatni, akik hatalmas sikereket érnek el évtizedek óta, úgy mint az úszás (hiszen legutóbb pár hete a londoni EB-n vertük tönkre a kontinenst 19 éremmel, köztük 10 arannyal!), a vízilabda, a kajak és a kenu, a kézilabda, a torna, vagy ott van példának okáért a nagy szívű jégkorong válogatott vagy a férfi tenisz Davis-kupa válogatott. Bizonygathatta nekem bárki, hogy a foci az más, a foci az tömegsport és népszerű, nem olyan drága művelni, és javul az utánpótlás nevelése, nekem bizonyíték kellett.
Kiböjtöltem, és megkaptam, Dárdai Pál személyében, aki elindított egy olyan válogatottat, egy olyan szellemű csapatot, ami megérdemelte a figyelmet és kezdte kiérdemelni a bizalmat. És amelyik az új kapitánnyal, Bernd Storck-kal révbe ért és kijutott a franciaországi EB-re!
Nem vagyok álszent, ezért bátran bevallom, hogy azt mondogattam magamban, hogy legalább egyetlen gólt rúgjunk, és jó lenne legalább egyetlen pontot összeszedni a csoportban. Nem látok bele mások fejébe, de talán nem csak az én gondolataim voltak ilyen...hogy is mondjam... szerények. Úgy tűnt, hogy a nemzetközi sajtó is valahogy így van ezzel, mert nem ismerték a csapatunkat, ezért leginkább a szürke mackóalsós kapusunkkal voltak elfoglalva, pizsamagatyásnak titulálva torna legidősebb játékosát, a magyar csapat 40 éves kapusát, Király Gábort. Majd kedvenccé lépett elő, és még Kanadában is szürke tréning alsóban elemezték az izlandi meccset a tévéstúdióban a jókedvű szakértők: http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/kanadai-riporterek-szurke-mackoalsoban-tisztelegtek-kiraly-gabor-elott/
Soha rosszabb csalódást!!! Megkövetem a magyar válogatottat a borús gondolatokért, és azért, hogy nem hittem bennük. Az első csoportmeccsen legyőzték Ausztriát 2:0-ra!
Meccs előtt a Facebook-on jó kis szösszenetek jelentek meg...
...ami a meccs után folytatódott természetesen:
Végül jöttek a portugálok, jött az a C.Ronaldo,
aki egymaga négyszer annyiba kerül, mint az
egész magyar válogatott (mindig is sokalltam
a sztárfocisták árát, de ha a kluboknak ennyi
eszük és pénzük van, ám legyen...
Forrás: http://s1.dmcdn.net/Or4Xk.jpgForrás: https://i.ytimg.com/vi/Vhpe2MU6hfU/maxresdefault.jpg
A döntetlennel mi maradtunk a csoportelsők, veretlenül, Izland történelmet írt a továbbjutásával, és az osztrákok hazamennek... Nem tudom, Ferencz József erre mit mondana, talán valami olyasmit, hogy mivel most már kevesebb az ellenfél, elég a fél csapatnak Franciaországban maradnia...?
Csoportelsők:
A csoport: Franciaország
B csoport: Wales
C csoport: Németország
D csoport: Horvátország
E csoport: Olaszország
F csoport: Magyarország
Pffffff.... Tegye fel a kezét, aki ilyen forgatókönyvre számított! Aki könnyű szívvel fogadott volna nagy összegben a mi fiainkra!
Én nem tettem volna, hiába a pótselejtezőn nyújtott teljesítmény, a több meccs óta tartó veretlenségi széria... Persze szerettem volna tudni, hogy így lehet, de csak a szívem hitte el, az agyam nem. A végén pedig az agyam "csúnyán" be lett csapva, és örömmámorosan, hitetlenkedve olyan örökbecsű mondatok jutnak eszembe, mint a maffiózó Provolone-nak (alias Sylvester Stalonne) az Oscar című filmben, miszerint: "Persze hogy tudtam! Csak nem sejtettem!"
Igen, tudtam, hogy képesek a fiúk a jó játékra, de nem sejtettem, hogy ezt így fogják tudni hozni meccsről meccsre, összeszedetten, nyugodtan, önbizalommal telve...
De hozták, én meg az olyan közhelyeket, hogy az állam leesett és a földön gurulgat, a szívem együtt dobog több millió magyarral, a szám a fülemig ér, mindezt viszont szívből mondom.
A csapat szinte hazai pályán érezhette magát a helyszínen szurkoló több tízezer magyarral, itthon pedig több százezren, millióan nézték szerintem a meccseket a nappaliban (én a két lányommal, szigorúan chips-et majszolva, mert az az osztrákok elleni találkozón bejött, férjem pedig a barátaival, mert ez volt a felállás az első meccsen...nem, szó sincs itt babonáról...) vagy hatalmas kivetítőkön a főváros vagy vidéki nagyvárosok közterein, együtt, korra, nemre, politikai hovatartozásra tekintet nélkül. Végre nem akarta senki szétverni a másikat vagy a várost, csak örömmámorban ünnepelni a magyar labdarúgó válogatottat!
Köszönet Bernd Storck-nak és nagyszerű stábjának, Dárdai Pálnak, és persze a focistáinknak az élményt, és szurkolunk a következő meccsen is, az egyenes kieséses szakaszban, ahol az ellenfelünk Belgium lesz június 26-án, vasárnap 21 órakor.
Hajrá magyarok! Hajrá Király Gábor, Dibusz Dénes, Gulácsi Péter, Bese Barnabás, Fiola Attila, Guzmics Richárd, Juhász Roland, Kádár Tamás, Korhut Mihály, Lang Ádám, Elek Ákos, Gera Zoltán, Kleinheisler László, Lovrencsics Gergő, Nagy Ádám, Pintér Ádám, Stieber Zoltán, Böde Dániel, Dzsudzsák Balázs, Németh Krisztián, Nikolics Nemanja, Priskin Tamás, Szalai Ádám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése