A Csárdáskirálynő örök. És a miénk... Úgy értem, miénk, magyaroké, itthon és külföldön egyaránt. Nem csak azért, mert itthon és külföldön is játssza időről-időre az Operettszínház, illetve más hazai színházak is műsorra tűzik alkalmanként, hanem abból kiindulva, ahogyan fogadja a közönség: örömmel, értőn és megértőn, hálásan.
Az Operettszínház most indult új, Kalandok Éve nevet viselő évadában is megtalálható a darab, és továbbra is nagy sikernek örvend. Így volt ez szeptember 16-án is.
A pesti Orfeum sanzonett csillaga, Vereczki Szilvia (Fischl Mónika) és a bécsi herceg, Edvin (Dolhai Attila) ismét szerelemre lobbantak, majd elváltak egymástól, hogy aztán kisebb-nagyobb kitérők és csatározások után egymáséi lehessenek a hercegi szülők, Anhilte és Leopold Maria (Kállay Bori, Csere László) szigora ellenére, valamint a barátok, Bóni és Feri bácsi (Kerényi Miklós Máté, Földes Tamás), no meg az új szerelemre lobbant Stázi (Szendy Szilvi) támogatása és segédkezése mellett.
Az előadás nagyszerű volt, mindenki hozta azt a magas színvonalat, amit a nézők úgy általában megszokhattak az operettszekciótól. Mindig érezhető az, hogyan viszonyulnak maguk a színészek a darabhoz, saját karakterükhöz, és minél erősebb ez a kötődés, annál jobb lesz az előadás. Ezen az estén nem hibádzott semmi, szívét-lelkét beletette a társulat minden jelenetbe. Érezhető volt az összeszokottság a csapaton, az összhang a párok között. A vidámságuk nevetésre ingerelt, a szomorúságuk kijózanító volt.
Úgy érzem, hogy a primadonna-bonviván páros, Fischl Mónika és Dolhai Attila az előző két évadban nagyon jól összeszokott, érzik-értik egymást a színpadon, szépek együtt és csodásan szól a hangjuk együtt, egyszóval jó az összhang közöttük. Attila hangján a musicalszínész pályafutás lezárása óta folyamatosan érezhető a változás, a hangterjedelme nőtt, ezen az estén pedig Mónika mellett ő is több pianot használt, ami más dinamikát adott a dalaiknak. Jó őket együtt látni-hallani, szerelmi csatáik nem hagyják hidegen az embert.
Szendy Szilvi és Kerényi Miklós Máté robbanékony kis energiabomba külön-külön is, együtt pedig mindig kihozzák egymásból az "őrültet", de az évek alatt összeszokott párosuk nem lép át (vagy csak nagyon ritkán) a "túl sok" kategóriába. Folyamatosan izgő-mozgó, vicces páros, úgy pattognak és táncolnak, hogy az embernek önkéntelenül jár velük együtt a lába, és így volt ez ezen az estén is.
Kállay Bori és Csere László kettőséből a hercegné karaktere a jelentősebb, neki van lehetősége énekelni, mulatni, táncolni, míg a nagyherceg szerepe prózai, csak a zárójelenetben énekel egy kicsit. Kállay Bori csak a második felvonásban lép színre, de olyan vehemenciával, bájjal és kedvvel veti magát a dolgok közepébe, hogy nem lehet neki ellenállni, nem lehet nem imádni. Egymaga olyan életvidámságot sugároz, ami még a szubrett-táncoskomikus párost is el tudja homályosítani. Akár az "Az asszony összetör", akár a "Hajmási Péter, Hajmási Pál" című dalt énekli, a közönség egy emberként tapsol neki, az ováció pedig nem maradhat el.
Földes Tamás Feri bácsija letisztult nyugalmat közvetít, miközben szinte újraéli Szilvia és Edvin kapcsolatán keresztül saját fiatalságát és elszalasztott lehetőségét a boldogság iránt. Faragó András Miskája/Alfonza édes-aranyos, jópofa karakter, aki mindig jókor toppan be és akinek mindig van egy jó végszó a tarsolyában.
A háborús hős Schulteis (Bálint Ádám), a poszttraumás stressztől sújtott katona és Rohnsdorf ezredes (Dézsi Szabó Gábor), a hátország és a hercegi család viszonylagos nyugalmában mozgó és onnan irányító katona karaktere jelzi talán leginkább, hogy a szerelmi csatározáson messze túlmutató és annál sokkal komorabb időszakban játszódik a történet.
Hibátlan, teltházas előadás volt, az állótapsot és az ovációt megérdemelte a társulat, és ezt nem az elfogultság mondatja velem. Volt szerencsém ugyanis olyan közegben ülni, ahol több külföldi szót - angolt és olaszt - hallottam a kezdés előtt és szünetben, mint magyart, és ezek a nézők egészen biztosan nem tartoznak a teátrum törzsközönsége közé. Egy idős házaspár ült le a szünetben mellém, ugyanis késve érkeztek, így a sor széléről kellett nézniük az első felvonást, de a szünetben elfoglalhatták saját helyüket. Szóba elegyedtünk, így megtudtam, hogy Kanadában élnek, de időnként hazalátogatnak és most végre megnézhetik A Csárdáskirálynőt. Hosszú évek óta nem jártak az Operettszínházban, és csak a youtube-on szoktak nézegetni a színházhoz köthető videókat, érdeklődtek, hogy milyen darabok szerepelnek most a repertoáron. Nagyon tetszett nekik az előadás, egyként varázsolta el őket a csapat és az, amit láttak-hallottak. Csak dicsérő szavakat mondtak és külön kiemelték, hogy milyen jó az, hogy ennyi fiatal van nem csak a színpadon, hanem a nézőtéren is, és kellemesen meglepődtek azon, hogy teltház van, ami náluk, Kanadában nem annyira jellemző a színházakra. Mesélték, hogy a Zeneakadémián jártak előző nap a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara koncertjén, és ott is sok fiatalt láttak. Örültek, hogy a kultúra ilyen vonzó itthon minden korosztály számára. És ezzel csak egyetérteni lehet, még akkor is, ha esetleg az én viszonylatomban talán mást jelent a "fiatal" jelző, mint az ő esetükben.
A mögöttünk ülő társaság magyarul-olaszul beszélő tagjainak reakciói, hangos bravói Mónika és Attila dalai, illetve a táncos-mulatós jelenetek után is azt mutatják, hogy mind a darab, mind a színészek elnyerték az ő tetszésüket is, és amit az Operettszínház mutat, az nem csak nekünk, törzsközönségnek tetszik, hanem mások, így külföldiek által is szerethető, és ők úgy mennek haza, hogy hírét vihetik a színháznak.
Lehet, hogy a Csárdáskirálynő mégsem csak a miénk sem itthon, sem külföldön?
Aki esetleg nem látta még vagy újra szeretné látni a darabot, az év hátralévő hónapjaiban még megnézheti: http://www.operett.hu/musor/kalman-imrea-csardaskiralyno/2/6740/12
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése