A tévésorozatok hódítanak, de vajon tényleg olyan jók? - "kritika" 2. rész

Csinálni kellene valamit, ami kikapcsol, de bezártak a színházak, mozik, múzeumok, pubok, és az edzőterembe se lehet lemenni? A barátokkal sem tudsz összeülni sehol egy jóízű beszélgetésre, mert nem biztonságos, és éppen elég az az embermennyiség, amennyivel munkába menet és hazafelé utaztál együtt? Nincs kedved olvasni, mert a szemedet kifolyattad home office alatt? Végre alszanak a gyerekek, de te még pörögsz a napi stresszadag miatt? Akkor eljött a sorozatok ideje!

Négy sorozatot hoztam, mind hajaz egy picit a mostani, koronavírus okozta, szokásostól feszültebb és a normálistól merőben eltérő állapotokra, de nem azért, mert a pandémiáról szólnak. Akkor miben rejlik a hasonlóság? Amit ábrázolnak, például háború miatt felfordult világ, elszigeteltség, emberi megkülönböztetés, utópisztikus állapotok, rettegés, a valós tények rejtettsége.

Lássuk, mi a négy néznivaló!

Az első két sorozatnak van még több közös vonása. A múltban játszódnak, történelmi időkben: az egyik a 2. világháború poklában, a másik pedig az amerikai-koreai és az amerikai-vietnámi háború között, amikor soha nem látott méreteket öltött a feketék jogainak sárba tiprása. Mindkét sorozat könyvből adaptált, 6 részes minisorozat, és mozifilmekből ismert sztárokat is láthatunk bennük.  

A 22-es csapdája / Catch-22 (2019) 

Joseph Heller erősen szatirikus hangvételű regényéből 1970-ben készült már film Alan Arkin főszereplésével. Yossarian bombázótisztet most azonban a fiatal Christopher Abbott alakítja, és esik bele abba a bizonyos 22-es csapdájába. De mi az tulajdonképpen, és hogy került bele? 

Yossarian Olaszországban teljesít bevetést bevetés után a 2. világháború poklában, hogy bombázza az ellenséges csapatok állásait, eközben viszonyt folytat egy nővel. De nem akármilyen nővel, hanem a felettese feleségével, amiből nem jöhet ki jól, ha vagy amikor a férj rájön a dologra. A férj amúgy sem könnyű eset, magas rangú tisztként még magasabbra akar törni, ami egyfajta tiszti betegség, mert nem ő szenved benne egyedül. Mint ahogy azzal sincs egyedül, hogy megalomániával kevert alacsony IQ szindrómája van. Utódját is hasonló anyagból gyúrták, ezért képtelenebbnél képtelenebb utasításokkal keseríti meg a katonák életét. Yossarian bombázótisztnek elege van az egészből, ő csak túlélni akar, és alig várja, hogy a kötelező bevetésszámot letudja, és végre hazamehessen. Ám a tiszteknek egyéb terveik vannak, hiszen, ha az általuk vezetett alakulat jól teljesít, attól az ő ázsiójuk növekszik. Folyamatosan emelik a bombázók kötelező bevetésszámát, amitől Yossarian egyre jobban kiakad, mert bármikor eléri a célszámot, kiderül, hogy épp most emelték meg. Ezért kitalálja, hogy őrültnek nyilváníttatja magát. Igen ám, de ha felkeresi az orvost azzal, hogy megbolondult a folyamatos életveszély miatti félelemtől, akkor nem lehet őrült, hiszen tisztában van az életveszély tényével, vagyis normális, így nem szerelhetik le. Nos, ez a 22-es csapdája, amibe belekeveredni bele lehet, de abból kikeveredni nem.  

A Christopher Abbott remekül adja vissza a sorsával és az azt irányító tisztekkel hadakozó katona érzéseit, gondolatait. Az ő szemén keresztül látjuk ezt a küzdelmet, miközben olyan jól ismert arcok tűnnek fel az őrült tisztek képében, mint a sorozat felett társrendezőként és executive producerként is bábáskodó George Clooney, illetve Hugh Laurie és Kyle Chandler. 

A történet képernyőre adaptálása jól sikerült, a mai kor szellemének és ízlésének megfelelő a feldolgozás, átjön a regény abszurd, illetve groteszk stílusa, és különös párhuzamot érezhetünk az őrületig megalomániás katonatisztek és a mai világ sok hataloméhes vezetője között.

Én vagyok az éjszaka / I Am the Night (2019)

A sorozat alapja Fauna Hodel életrajzi könyve, bár markáns és a történet nagy részét lefedő fiktív elemekkel dolgozik. Az alapötletért a Wonder Woman című DC szuperhős mozival 2017-ben nagy sikert aratott rendezőnő, Patty Jenkins és férje a felelős. Jenkins társrendezőként és producerként viselte sorsát a sorozatnak, executive producerként és férfi főszereplőként pedig Chris Pine szállt be, akit Patty a Wonder Woman-ben már rendezett. 

Az 1960-as években járunk Nevadában. Itt lakik anyjával Fauna, a külsőre fehérnek tűnő, fiatal félvér lány, akit származása miatt sem a fehérek, sem a feketék nem tartanak közülük valónak. Egy nap rájön, hogy az élete hazugságon alapul, és az igazi családja Los Angeles-ben él. Elindul, hogy felkeresse őket, nem sejtve, hogy még több titokra fog bukkanni.
Eközben Jay Singletary, a lecsúszott újságíró régi vesszőparipája, a Hollywood-ot 1947-ben megrázó és lázban tartó, megoldatlan Fekete Dália gyilkosság elkövetője után kajtat. Hite szerint ugyanis a híres és hírhedt, rendkívül befolyásos nőgyógyász, George Hodel a gyilkos. Jay kezdő újságíróként írt az ügyről, de az nem sok jót hozott neki, olyan dologba tenyerelt, amibe nem kellett volna. Most, koreai háborús, kábítószerfüggő, látomásoktól kísértett veteránként sem áll jobban a szénája, egykori főnöke fizet neki kisebb cikkekért, fotókért. Amikor újabb gyilkosság történik, amiről neki kell híreket szállítani, hasonlóságot fedez fel a Fekete Dália gyilkossággal, és újra nyomozni kezd, ám a helyi rendőrség ezt kifejezetten rossz szemmel nézi.
Fauna és Jay útja találkozik nyomozásuk során, és együtt folytatják a kutatást: megtudni, kicsoda Fauna igazi anyja, és mi köze mindenhez, így a gyilkosságokhoz is George Hodel-nek.
Idina Isley kifejezetten kellemes új felfedezés a gyökereit kereső fiatal lány szerepében, aki az események és a róla szóló új információk súlya alatt öntudatos, eltökélt, kemény nővé érik. Az anyját alakító Golden Brooks az egyedülálló fekete anya bőrében esendő és szánandó teremtés, Connie Nielsen Hodel elvált, extravagáns, kiismerhetetlen feleségeként szintén figyelemreméltó. Jefferson Mays remek alakítással teszi kiállhatatlanná George Hodel-t, Chris Pine pedig remekel a szánandó és esendő, lecsúszott, folyton részeg vagy belőtt Jay Singletary bőrében, aki a folyamatos buktatók, az életét megkeserítő és veszélyeztető rendőrök terrorja ellenére önfejűen megy előre, hogy bebizonyítsa az igazát.
A sorozat a film noir jegyeit követi, elgondolkodtat, kellemetlen, nyomott érzéseket hat az emberben, a társadalmi igazságtalanságok és a hatalmi túlkapások miatt pedig egyszerűen kinyílik a bicska a néző zsebében. A sorozat fénypontja Chris Pine alakítása.

A két másik sorozat közös pontja az utópia.

Időbevándorlók / Beforeigners (2019)

Az amerikai tévésorozatok uralják a piacot, de sorra tűnnek fel az európai és ázsiai piac versenyképes termékei is. Példa erre ez a norvég sorozat, ami olyan témát dolgoz fel és csavar rajta egyet, ami talán soha nem volt aktuálisabb. A bevándorlás kérdését.
Oslóban különös fényvillanásokat követően emberek tűnnek fel a tengerben. Zavartak, nem tudják hol vannak, és sokszor furcsa nyelven beszélnek, és még furcsábban néznek ki. A hatóságok is zavarodottak, főleg amikor kiderül, hogy ezek az emberek nem máshonnan, hanem más korból kerültek ide. Sorra bukkannak fel a bevándorlók a kőkorszakból, a viking időkből, és a korábbi történelmi korokból, vagy épp a XIX. század végéről. A hatóságok tehetetlenek a jelenséggel szemben, nem tudják, hogyan történik, mi vagy ki generálja, és nem tudják visszafordítani, aki idejött, az itt ragad. Az időbevándorlókat rövid karantén után beengedik a társadalomba, amit viszont természetszerűen megosztanak az események: sokan elfogadóak, mások viszont veszélyeztetve érzik magukat. Ez utóbbinak két oka van: a legtöbb időbevándorló képtelen alkalmazkodni, és úgy folytatja az életét, ahogy saját korában tette, mások pedig képesek fejlődni, felvenni a modern élet ritmusát, ők viszont azzal fenyegetnek, hogy elveszik a most emberének a munkáját.
A történet két főhőse kényszerű szövetségre lép. Öt évvel az első bevándorlók megjelenése után Lars Haaland nyomozó egy időbevándorló gyilkossági ügyben nyomoz, amikor mellé rendelik társul a rendőrség érzékenyítési kampányának új szerzeményét, a viking harcosnőt, Alfhildr Enginsdottirt. A férfi nincs elragadtatva az ötlettől, mert magányos farkasként érzi magát elemében, a nőnek pedig meg kell küzdenie a rendőrségen belüli bevándorló-ellenes elemekkel is.
A sorozat ígéretes, a témát tekintve mindenképpen. A legnagyobb eltérés benne amerikai társaihoz mérten talán a szórakoztatási faktor eltérő koncepciója. Lassabban folyó, tömegjelenetektől és akciójelenetektől szinte teljesen mentes történetvezetéssel találkozunk, az egyéni problémákat, sorsokat is ugyanolyan szinten kezeli, mint az alapfelvetést, így viszont kissé felületes marad mindkettőben. Nicolai Cleve Broch és Krista Kosonen a két főhőst alakító színész, érezhetően jól azonosulnak a karaktereikkel, és jól működnek egymást kóstolgató, kényszerű párosként.

Watchmen (2019)
Ez a DC képregényből adaptált sorozat markánsan különbözik a másik háromtól, kissé megfoghatatlan, különös, szürreális, néha keszekuszának tűnik, de a helyükre kerülnek a dolgok. Különlegessége, hogy időben és térben is ugrál, így oda kell figyelni a kapcsolódási pontokra.
1921-ben vesszük fel a fonalat, amikor Tulsaban faji zavargások törnek ki, a fekete lakosokat ért támadásban pedig magára marad egy kisfiú, miután a szülei kimenekítik a városból. Hirtelen ugrunk az időben, és a mában találjuk magunkat, ahol a Hetedik Lovasság nevű posztapokaliptikus csoport a Ku Klux Klán mintájára, maszk mögé bújva szisztematikusan gyilkolja a rendőröket. A világ, amit időnként különféle csapások érnek, ilyen például a tintahal eső, sodródik az eseményekkel, és nincs segítsége. A szuperhősök ténykedését ugyanis betiltották, az álarcosokat gonosztevőknek tartják, nem megmentőnek, Dr. Manhattan pedig, aki segíthetne, hazament a bolygójára. A rendőrök magukra vannak utalva. és úgy védekeznek, ahogy tudnak: ők is maszk mögé bújnak, és álruhában, álnéven harcolnak. Ebben a világban tehát gonosztevők gyilkolnak maszkos rendőröket, és fordítva.
Angela Abar áll a sorozat középpontjában, aki férjével és gyerekeivel éli mindennapi életét, és végzi álarc mögé bújva, Éjnővér néven a rendfenntartók feladatát. Amikor megölik a rendőrkapitányt, egy fekete öregember sodródik a nő útjába kerekesszékben, azt állítva, hogy ő a gyilkos. Angela versenyt fut az idővel, hogy elkapja a gyilkost, miközben az FBI és a kormányzó egyre nagyobb nyomást gyakorol a rendőrségre.
Kicsoda a titokzatos öregember, és mi köze Angela-hoz? Kicsoda és hol van Dr. Manhattan, milyen titka van Angela férjének, és kicsoda az őrült tudós, Adrian Weidt, aki a kastélyában klónokkal veszi körül magát, és néha kilövi őket az űrbe? És mit akar a titokzatos tudósnő? Miért közeleg a világvége, milyen formában érkezik, és meg tudják-e akadályozni, egyáltalán meg lehet-e állítani?
Megannyi kérdés. Minden rész után újabb kérdések merülnek fel, pedig kezdjük azt hinni, hogy talán már értünk valamit. 
Regina King kemény zsaru és szerető feleség Angela szerepében, fizikumát tekintve bátran elmondhatom, hogy nem szívesen kekeckednék vele. Jeremy Irons kiakasztó az őrült zseni bőrében, és nagyon jó Louis Gossett Jr-t még mindig aktívan játszani. 
Sötét, komor történet, meglepő ötlet, össze nem illőnek tűnő szálak, vagyis figyelni és gondolkodni kell, mert ez nem a megszokott szuperhős sztori. És ez jó!

Négy, a HBO GO-n elérhető, szerintem kifejezetten jó sorozat, remek egyéni alakításokkal, és/vagy érdekes felvetésekkel. Egyik sem tömeghisztériát kiváltó kedvenc, talán inkább megosztó alkotás, ezért is érdemes megnézni őket, mert nem biztos, hogy a sztárolt a tényleg jó és nekünk való alkotás.