Névházasságból szerelem? - Luxemburg grófja a Budapesti Operettszínházban

Köztudott, hogy a Budapesti Operettszínház alkotói szakavatott kézzel nyúlnak az operettekhez. Arra törekednek, hogy régi fényében keltsék új életre a műfaj híres darabjait, és olyan módon igyekeznek közel hozni a nézőkhöz az előadásokat, hogy - ahogy ők említik - leporolják a régi szövegkönyvet, új lendületet visznek bele, kicsit modernizálják, hogy az a mai fiatalok számára is befogadható, élvezetes legyen. Ehhez az kell, hogy a társulat is fiatalos lendülettel vesse bele magát a játékba, legyen lendületes az előadás, esetleg aktuálpolitikai utalásokat rejtsenek el a szövegben, legyen vicces, de ne erőltetett, és persze olyan karakterek jelenjenek meg a színpadon, akikkel a néző így vagy úgy, de azonosulni tud. Jó példa a megújult felfogásra a színház repertoárjából az Én és a kisöcsém, ami tavasszal tér vissza a színpadra rövid szünet után a hírek szerint, illetve A chicagói hercegnő című jazzoperett.
A teátrum legújabb bemutatója, a november elején debütált Luxemburg grófja szintén szakít a konvenciókkal, mert Lehár Ferenc nagyoperettjét picit eltolták a musical irányába, de csak annyira, hogy ne veszítse el a saját műfajára jellemző jegyeket. A musicalhez való közelítés, tévedés ne essék, nem a zeneiség megváltoztatásában mutatkozik meg, ne gondoljon senki arra, hogy a Lehár daraboktól megszokott, operákra hajazó dalok nem csendülnek fel a primadonna torkából. De megtörténhet-e, hogy egy operettben az idős, szenilis kormányzó egyszer csak nekiáll rappelni? Megeshet-e, hogy a tánckar farmerben, kapucnis felsőben táncol, és a néző ízelítőt kap a street dance műfajából, esetleg a bonviván felzselézett hajjal, bőrkesztyűben komédiázzon a színpadon? A Budapesti Operettszínház Luxemburg grófja című operettjében mindez előfordul a hagyományos nagyoperetti jellemzők mellett. És piszkosul jól áll neki!

Az operett irodalom az egyik legmulatságosabb történetként tartja számon Lehár darabját. A történet mozgatórugója egy gazdag, ám reménytelenül szenilis, öregedő kormányzó, Sir Basil, aki szerelmével üldözi az ünnepelt énekesnőt, Didier Angèle-t, mivel azt hiszi, hogy van közöttük valami. Az énekesnő azonban hallani sem akar holmi viszonyról, ő jól érzi magát barátai, a nincstelen, fiatal művészek között. Ám ügynöke, Fleury, aki egykor maga is primadonna volt, tanulva saját hibájából, elfogadja Angéle nevében és tudta nélkül Sir Basil apanázsát, mert tisztában van azzal, hogy protezsáltja a saját gázsijából ugyanolyan éhenkórász művész lenne csak, mint a barátai. 

A karizmatikus René szintén állandó pénzügyi gondokkal küzd, amin az sem változtat, hogy hirtelen ölébe hullik egy grófi cím, amit "sokad rangú" rokonként örököl meg. A címhez azonban nem jár vagyon, így Luxemburg grófjaként ugyanolyan szegény marad, mint a templom egere. Ám mindez megváltozik, amikor Sir Basil emberei, Lord Lanchaster, Lord Winchester és Lord Worchester megneszelik, hogy van egy ember, akinek nincs szüksége főúri címre, sokkal inkább pénzre. Tekintve, hogy gazdag főnökük el akarja venni feleségül a rang nélküli Angéle-t, lecsapnak René-re, és nyélbe ütnek vele egy üzletet: jó pénzért elvesz feleségül egy nőt, akit nem láthat, három hónap múlva elválik tőle, miáltal a nő elvált grófné lesz, így méltó Uguranda kormányzójának kezére, René pedig élhet mint hal a vízben.

A házasság ötlete nem villanyozza fel a fiatalokat, de más módot nem látnak arra, hogy kilépjenek a nincstelenségből, belemennek, így a névházasság, anélkül, hogy láthatnák egymást a felek, megköttetik.

Bár a házasság csak három hónapig szól és névleg köttetett, sem René sem Angéle nem tud szabadulni a kérdéstől, hogy vajon kivel kötötte össze a sorsát, mígnem a férfi végül rájön, hogy ki lehet a titokzatos ara. Bárónak adja ki magát, a nő minden előadását rajongva nézi a színházban, és amikor szemtől szemben találkoznak, örömmel konstatálja, hogy vonzalma nem marad viszonzatlan.

René tudja, hogy nincs más dolga, mint elérni, hogy a nő belé szeressen, színt vallani, majd megtagadni a válást a házasság megkötését követő három hónap múlva. Persze mindehhez túl kell járni Sir Basil és a tanácsadó triumvirátusa tervén, Fleury eszén, és sikeresen át kell vészelni a válóperes tárgyalást.

A 2017. november 05-i, 15 órás előadáson a történet, egyben az előadás motorja a meghívott művészként Sir Basil szerepébe bújó Kálloy Molnár Péter volt. Hálás szerep az övé, egy szerethető, jó értelemben vett idióta, akinek talán egy kerek mondata nincs, amiben minden a helyén lenne. Ahogy haladt előre az előadás, érezhetően egyre jobban belesimult a szerepbe, egyre magabiztosabban komédiázott, érezve, hogy a közönség vevő a megírt és néha becsempészett poénokra.

Angéle szerepében a színház gyönyörű hangú, királynői megjelenésű primadonnáját, Fischl Mónikát láthattuk, aki a tőle megszokott magabiztossággal hozta az érzékeny, ám erős főhősnő karakterét. Szeretem a hangját, uralja a teret, a játéka, megjelenése teljessé teszi az élményt.

René, vagyis Luxemburg grófja szerepét Dolhai Attila alakította. Aki úgy érzi, hogy a musicaleknek hátat fordító színész bonvivánként nem tud ugyanúgy kibontakozni, olyan lendülettel és hévvel játszani az operett kicsit talán szűkebbre szabottabb keretei között, mint a musicalek hősszerelmeseként, annak ez a szerep talán gyógyír lehet a lelkére. René ugyanis nem konvenciók közé szorított és onnan kitörni vágyó főnemes, aki saját társadalmi helyzete miatt a számára elérhetetlen nő után vágyik. René ugyanis egy mulatozó, hedonista művész, aki belecsöppen a nagyok játékába és megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni belőle. Nem bújik frakkba, sem jól szabott öltönybe, a jelmeze és frizurája sokkal inkább idézi a musicalek világát, mint az operettekét, és jó kedvvel, nagy hévvel veti bele magát a komédiázásba.

Frankó Tünde bújt a nagy hangú, magát bármilyen szituációban feltaláló Fleury bőrébe. Aki eddig inkább drámaibb karakterekben látta Tündét, mint jómagam is, annak meglepetést fog okozni, hogy milyen jól megállja a helyét ebben a szerepben. Amellett, hogy hangi adottságait is megcsillogtatja, lubickol a vicces jelenetekben. Megjelenése, a fekete-fehér kontraszt, ami a ruháiban megmutatkozik, és ami kissé a jellemét is mutatja, Szörnyella de Frászt juttatta az eszembe. De nem tört ki tőle frász, sőt, jókat nevettem a poénjain.

A három Lord - Oláh Tibor, Pálfalvy Attila és a szintén vendégművész Kálid Artúr - keverik a háttérben a lapokat, állják Sir Basil elmeroggyant ötleteit és jellemét. A magas polcra került kisember karakterei ők, akik társadalmi rangjuknál fogva kerültek a betöltött pozícióba, és próbálják a lehető legtöbbet kihozni belőle és a sokszor nem éppen hízelgő szituációkból.

A darab, tekintve, hogy operettről van szó, nem nélkülözheti a szubrett-táncos komikus párosát, ám be kell vallanom, hogy jelenlétük szerintem már-már felesleges ebben az előadásban. Míg Kálmán Imre darabjaiban, így például A Csárdáskirálynőben vagy a Marica grófnőben erősen kidomborodik a primadonna-bonviván és szubrett-táncos közötti kapcsolat és különbség, illetve az egymással való kölcsönhatás, Lehárnál az utóbbi kettős jelenléte nem ilyen jelentős. A szubrett és táncos komikus feladata a szórakoztatás, nevettetés, könnyedebb dalokkal, sok, az Operettszínház esetében akrobatikus elemeket is tartalmazó tánccal. Lehár darabjaiban, legalábbis az Operettszínházban futó A víg özvegyben és most a Luxemburg grófjában, sokkal kisebb a jelenlétük és véleményem szerint gyengébb a karakterük. Tekintve, hogy több aktív szereplőt mozgatnak a Lehár darabok, bővérű komédiázáson alapul a történet, ez a kettős elveszíti az alapvető funkcióját, és bár Juliette szerepében Szendy Szilvi, valamint Brissardként Kerényi Miklós Máté most is, mint mindig aranyosak voltak és revüszámukban most is lehengerlőek, igazából nem tudtak sokat hozzátenni az előadáshoz.  

Siménfalvy Ágota a válópert vezető bírónő szerepében üdítően hozta a túlterhelt, ám megfelelő pénzösszegért megvehető hivatalnok karakterét, a színészből londíner és lakáj szerepébe bújt Melis Gábor szépen búgó, mély orgánumú hangját pedig befőttes üvegbe kellene zárni és jó pénzért árulni nyugtató helyett.

Az előadás látványos, és igazán vicces. Olyannyira, hogy annak ellenére, hogy sok-sok igazán szellemes, nagyszerű előadást láttam már az Operettszínházban, a közönséget ekkorákat nevetni még nem hallottam. Gyors poénok, aktuálpolitikába vágó beszólások, rap betét!, és egy fergetegesre sikeredett válóperes tárgyalás, ahol - Kálloy Molnár Péter improvizatív képességei okán - a színpadon is elszabadult kicsit a hangulat a tárgyalóterem padsorai között, és a színészek együtt nevettek a közönséggel.

Nagy gratuláció illeti meg Somogyi Szilárd rendezőt, aki igazán élvezetes, fiatalok számára is könnyen fogyasztható előadást álmodott színpadra. Ugyanígy dicséret illeti Cselényi Nóra modern jelmezeit és Barta Viktória koreográfiáját, valamint Túri Erzsébet díszletét. És természetesen most is, mint mindig, a színház zenekarát, énekkarát és balettkarát.

Aki szereti az operetteket, de még csak klasszikus keretek között színpadra állított művel találkozott, illetve aki azért nem próbálkozott még ezzel a műfajjal, mert régimódinak, öregesnek gondolja, feltétlenül nézze meg a Budapesti Operettszínházban a Luxemburg grófját!

A Notre Dame-i toronyőr és vele Cseh Dávid Péter megérkezett a Budapesti Operettszínházba

A Budapesti Operettszínház idén nyáron mutatta be A Notre Dame-i toronyőr című musicalt a Szegedi Szabadtéri Játékokon, a kőszínházi premierre pedig 2017. szeptember 22-én és 23-án került sor. Az első szereposztás második előadását láttam szeptember 23-án 15 órakor, annyi változtatással, hogy a két főszerepet, vagyis Quasimodo-t és Esmeralda-t a második szereposztás két ifjú tehetsége, Cseh Dávid Péter és Fekete-Kovács Veronika játszotta. A szerepcsere kapcsán felmerülő gondolataimat kicsit lentebb osztom meg...

Ami fontos, az a tény, hogy az előadás maradandó élményt nyújtott, és a fiatalokat látva most először éreztem azt, hogy a jövő egyre biztosabb lábakon áll a biztos jelen mellett az Operettszínházban, vagyis az egyesek által dicsért, mások által kritizált utánpótlás keresés-nevelés mégis csak működik. Az erős harmincas-negyvenes generáció mellé fokozatosan felnőnek a fiatalok, és vannak, akik nem csak a szerepekben, hanem tehetségben is követik az előttük álló példákat. Pár éve, amikor Dolhai Attila visszalépett a musical-játszástól, ha tetszik, ha nem, be kell látni, hogy űrt hagyott maga után, és felmerült a kérdés, hogy akkor most hogyan tovább? Ki lesz A Hősszerelmes? Ki lesz az utód? Két fiatalra, a Dolhai mellett már játszó Kocsis Dénesre és Veréb Tamásra bízta a szerepeket a vezetés, majd feltűnt Gömöri András Máté, később Horváth Dániel... Mindenki döntse el maga, hogy nézői szemmel mennyire tartja sikeresnek a helytállásukat. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy jó, ha a fiatalok a saját útjukat járják, nem próbálnak utánozni senkit sem, hanem önmagukból merítenek a karakterformáláshoz. Még szerencsésebb, ha nem vissza-visszatérő darabokban kell színpadra állniuk, amiben van kihez, a nagy elődhöz hasonlítani őket, hanem új darabokban, ahol ők maguk adhatják meg az alaphangot az új karakterekhez.
Az elhivatottság, a befektetett munka meghozza a gyümölcsét, legyen az édes, avagy savanyú, attól függően, hogy mennyi tehetség adatott, és mennyire volt jó a vezetés választása. A Notre Dame-i toronyőr kapcsán úgy gondolom, hogy édes gyümölcs érett, hiszen Victor Hugo alaptörténete, a Disney rajzfilm ízlésvilága, Alan Menken zenéje, Kerényi Miklós Gábor rendezése, Khell Csörsz díszletei, Horváth Kata jelmezei, Duda Éva koreográfiája, az Operettszínház zenekara, énekkara és tánckara, valamint a történetet életre keltő színészek mellett egy olyan ifjú tehetség mutatkozott be főszerepben, akivel remélhetőleg hosszú távon számol a színház vezetése, és aki még sok-sok főszerep eljátszására hivatott: Ő a Quasimodo-t megformáló Cseh Dávid Péter.

Miről szól a darab? Kicsoda Quasimodo? Szörny? Ember? Csúnya? Szép? Tulajdonképpen az ő karakterén keresztül keresi a választ a történet mindezekre a kérdésekre. Ki vagy mi dönti el, hogy ki a szörny és ki nem az? Lehet-e, hogy egy torz testben szép lélek lakik, és megtörténhet-e, hogy Isten szolgája testi vágyakra ébred? Legyőzheti-e a jó a rosszat, és ki dönti el, hogy ki vagy mi a jó és a rossz? Bírhat-e magasabb erkölcsi értékkel egy cigánylány, mint egy főesperes? Megakadályozható-e, hogy egyes népcsoportok elvándoroljanak és útjuk során más országban telepedjenek le? Időszerű kérdések, amik, úgy tűnik, mindig is azok maradnak.

Frollo, a párizsi Notre Dame főesperese titkot őriz a katedrálisban: Quasimodo-t, a púpos, torz testű, gyermeki lelkű harangozót, aki nem más, mint Frollo tulajdon unokaöccse. Frollo fivére beleszeretett egy cigánylányba, szerelmüknek torz gyümölcse lett, aki élő bizonyítéka a főesperes cigányokról alkotott véleményének. Testvére a halálos ágyán rábízza csecsemő fiát Frollo-ra, aki magához veszi őt, de soha nem engedi ki a katedrálisból. Quasimodo csak Frollo-val érintkezhet, egyedüli barátai, akikhez beszélni tud, a vízköpők. Minden megváltozik azonban, amikor eljön a Bolondok Napja, amikor is a cigányok mulatságot tarthatnak a városban, énekelhetnek, táncolhatnak. Quasimodo leszökik a toronyból, és saját bőrén tapasztalja a Frollo által elmondottakat: az emberek nem értik azt, aki más, kigúnyolják őt csúnyasága miatt, bántják, kiröhögik, megkínozzák. Ám Esmeralda, a szép cigánylány megmenti a fiút a tömegtől. A lány kedvessége megigézi Quasimodo-t, szépsége pedig megigézi Frollo-t és a fiatal katonát, a katedrális őrségének frissen kinevezett parancsnokát, Phoebus-t. Mindhárman a lány hatása alá kerülnek, de mindhárman másként tekintenek rá: Quasimodo gyermeki rajongással, Phoebus nőnek szóló szerelemmel, Frollo sosem érzett, gyűlölt testi vággyal.
A szerelmi négyszögben olyan érzelmek dúlnak, amelyek nem vezethetnek boldogsághoz, csakis tragédiához, ami megmutatja, hogy a társadalmi ranglétra felső fokán álló ember, akit a hivatala helyezett oda, nem feltétlenül jobb, mint egy törvényen kívüli, és egy torz testben lakozó, külvilágtól elzárt lélek tisztább lehet, mint az Isten igéjét hirdető és a szerint élő ember lelke.

Az előadás pici kerettörténetet kapott, aminek a szerepe a fel- és levezetés, vagyis a prológus és epilógus bemutatása. Folyamatos a narráció, hol a vízköpők, hol a cigány tábor tagjai mesélik a köztes történéseket, nyújtanak a történet szempontjából fontos információkat. Mindez jól működik, belesimul az előadásba, nem rántja ki a nézőt a látottak-hallottak keltette érzelmi állapotból.

A zene nagy ívű, lendületes, fülbemászó, bár nem mondható populárisnak, mert nem feltétlenül jegyzi meg az ember a dalokat első hallásra. A Notre Dame mint katedrális az egyházi zene megszólaltatása nélkül nem lehetne igazán hiteles, és szerencsére nem is kell nélkülözni a kórus által énekelt dalokat, így az ember ízelítőt kap az oratórium műfajából is. És persze megszólalnak a harangok is több ízben.

A díszlet legtöbbször a Notre Dame tornyát mintázza a rózsaablakkal kívülről vagy belülről, a forgószínpad jóvoltából. Szó szerint szerves részét képezik a díszletnek a vízköpők, akiket Vágó Zsuzsi, Ottlik Ádám, Szerémy Dániel és Csuha Lajos keltettek életre. Ők Quasimodo barátai, akik mindig megelevenednek, ha Frollo nincs a színen, és akik Quasimodo lelkiismeretének hangjaként és narrátorként is tevékenykednek.

A főbb karakterekről...

Clopin Trouillefou-t, a cigányok vezetőjét alakító Mészáros Árpád Zsolt lendületes habitusát és hangját jól tudja kamatoztatni. Övé az a karakter, aki nem megalkuvó, azt teszi, ami a népének jó, képviseli és megvédi őket, amikor kell.

Phoebus de Martin kapitány a kiégett katona, akinél első a kötelesség, mindaddig, amíg a szíve máshogy nem dönt, az ellentmondásos hősszerelmes. Kocsis Dénes egyre inkább meggyőz arról, hogy figyelnem kell rá a színpadon, énekben jó teljesítményt nyújt, nem kifelé játszik, benne marad a karakterben, figyel a partnerére, nem kell keresnem a színpadon, mert megvan a szükséges jelenléte.

Claude Frollo főesperes, minden baj okozója az, akinek rasszizmusa, csőlátása, az isteni tanításon is túlmutató saját elvei mozgatják a történetet. A cigányok iránti gyűlölete a testvére bűnbeesésére vezethető vissza, aki cigánylányt vett feleségül, mindezzel szégyent hozva Frollo fejére is. Szabó P. Szilveszter, az örök intrikus számára a sok hasonló szerep után a főesperes megformálása laza ujjgyakorlatnak tűnhet, de sosem lehet könnyű a rossz megformálása, megmutatni esendőségét, gyengéit, a lelke sötétjének árnyalatait, miközben a karakter meg van győződve saját tisztaságáról. Szilveszter erős teljesítményt nyújtott, és külön öröm, hogy ebben a darabban a dalai kedveznek a hangfekvésének, így nem okozott gondot számára az éneklés sem.

Esmeralda, a férfiak szerelmének tárgya gyönyörű fiatal lány, aki nem mások elvárásai szerint akar élni, hanem úgy, ahogyan a szíve és a lelke diktálja. Jólelkűségét bizonyítja, hogy Quasimodo segítségére siet, amikor ő maga sodorja bajba, nyitottságát mutatja, hogy a fiút úgy fogadja el barátként, amilyen, a boldogság utáni vágyát pedig a Phoebus iránti szerelme mintázza. Az ő színre lépése indítja el az érzelmi lavinát, ami végül mindent és mindenkit maga alá temet. Fekete-Kovács Veronika jó választás a szerepre, szép, fiatal, vérbeli nőiessége illik Esmeralda-hoz. Külsőre és egy picit hangjában is emlékeztet Vágó Bernadettre, aki első választás volt a karakterre, ám várandóssága miatt nem játszhatta végül el. A színre lépésekor az első dala picit kapkodósnak, idegességből fakadóan levegősnek tűnt, de ezt követően helyükre billentek dolgok. Kíváncsian várom, hogy tartósan előre tud-e lépni a háttérből ez után a szerep után.

Quasimodo szerepében a mindösszesen 21 éves Cseh Dávid Péter lépett a színpadra. Kisebb szerepekben láttam már, legelőször a Lady Budapest ifjú felkelőjeként, Péterként okozott meglepetést nagyszerű hangjával, amikor jött az a bizonyos "hoppá, nocsak-nocsak, ki ez a fiú, hol bújtatták eddig?" érzés. Igazi iskolapéldája ő annak, hogy ha egy tehetséges ember tud élni a lehetőségeivel és keményen dolgozik, akkor igazi kinccsé válhat. A Pesti Broadway Stúdió után az Operettszínház egyik nagy büszkesége lehet Dávid. Szombat délután úgy jelent meg a színpadon, mint aki hosszú évek óta oda tartozik. Magabiztosnak tűnt, fókuszált volt, énekben és prózában egyaránt nagyszerű, ha izgult is, nem érződött az alakításán. A hangja erős, fiatalos éllel szólt, tisztán, érthetően, a dalait átéléssel énekelte. Játékában jól mutatta be a karakter komplexitását, belső erejét, azzal ellentétben álló naivságát, a szépre-jóra és törődésre vágyást, a gyötrő magányosságot. Érezhetően megterhelő szerep, nem csak lelkileg, hanem testileg is, igazi erőpróbának tűnik, hogy a színész folyamatosan görnyedten tartsa magát, behajlított térdekkel járjon, miközben húzza maga után az egyik lábát. Emellett, mivel Quasimodo a Notre Dame harangozója, nagyothall, így a beszéde is torz, amiből, mint ahogy a természetellenes mozgásból, szintén nem szabad kiesni egy pillanatra sem. Külön elismerést érdemel az, ahogyan a toronyban kell közlekednie, mászni, lógni, ugrani, néha nézni is nehéz volt a székben kényelmesen hátradőlve, a nézőtérről a munkát, amit Dávidtól megkövetelt a szerep.
Fantasztikus debütálást láthatott a közönség, és úgy gondolom, hogy sok fontos szerep, sok főszerep kell, hogy kövesse ezt a bemutatkozást, Dávid szó szerint keményen megdolgozott érte.   

És akkor visszatérve a szerepcsere kapcsán felmerült gondolatokhoz....
Hagyományosan két premiert tart a teátrum a nagyszínpadi darabok esetében, legyen szó musicalről vagy operettről, mert két szereposztásban játsszák az előadásokat. A nagyközönség megszokhatta, hogy az esetek szinte 100%-ában pénteken 19 órakor premierizál az első szereposztás,  és szombaton 15 órakor újra színpadra lép, majd szombaton 19 órakor a második szereposztás premierje következik.

Így volt ez A Notre Dame-i toronyőr esetében is, de a második szereposztás Quasiomodo-ja és Esmeralda-ja nem szombaton este lépett először színpadra, hanem az első szereposztással, szombaton 15 órakor. Hogy ez miért van? Nem tudom, talán nem is tartozik rám, nézőre, így marad a picit dühödt értetlenség bennem a jelenség kapcsán, hogy vajon miért nem kaphatott Cseh Dávid Péter és Fekete-Kovács Veronika igazi, esti premiert? Talán az óvó szándék áll a döntés mögött, nehogy összenyomja a teher az ifjú, első főszerepét játszó művészt, bár nem hiszem, hogy kevesebb lenne a stressz egy délutáni legelső előadáson számukra. Arra nem szeretnék gondolni, hogy nem bízik a kezdőkben a vezetés, különben nem bízna rájuk főszerepet második szereposztásban sem. És arra sem, hogy az első szereposztás ifjú titánjának tartott, már több tapasztalattal bíró Veréb Tamásnak és Gubik Petrának akartak kedvezni a számukra így megadatott dupla esti premierrel.  Ám, ha végignézi az ember a szeptemberi előadásokat, akkor a premieren túl is azt látja, hogy sokkal több előadásban kapott szerepet a Veréb-Gubik páros, mint a Cseh-Fekete kettős. Az örökké igazságot kereső agyam és igazságos döntést kergető szívem szeretne válaszokat kapni, nem megkérdőjelezve a vezetés döntését, ami lehet, hogy minden kezdő esetében így működik, csak eddig nem figyeltem fel rá. Az viszont pozitívum, hogy a rendező, Kerényi Miklós Gábor, a teátrum művészeti vezetője második előadásnál szokatlan módon a tapsrend végén kijött a színpadra és kezét a két ifjú újonc vállára téve együtt hajolt meg velük, kifejezve örömét, elismerését.

Aki kíváncsi a púpos toronyőr és a cigánylány történetére, tegyen egy próbát, és nézze meg a musical változatát a Budapesti Operettszínházban, szép élménnyel fog gazdagodni!

Happy birthday, Chris Pine!....De kicsoda is valójában Chris Pine?

"Azt hiszem, hogy ez a Chris Pine-téma megér egy külön bejegyzést", mondottam volt a Hell or High Water - A préri urai (review) címet viselő bejegyzésemben, lassan három hónappal ezelőtt. Azzal összefüggésben jutott eszembe a gondolat, miszerint sokan tartják úgy, hogy Chris Pine amerikai színész nem más, mint egyike a kinézete miatt felkapott oly sok, üresfejű szépfiúnak, aki csupán egy jó testre helyezett helyes pofi és két, világítóan kék szem. Leszűkítve a kört, rossznyelvek szerint a Hollywood által kitermelt, jelenleg legismertebb négy Chris egyike, akik közül egyik pont olyan, mint a másik még kinézetre is, hiszen harmincas fehér pasik, szőkék-világosbarnák, világos szeműek, fehér fogúak, izmosak, sármosak. A különbség a négy Chris között szerintük csak annyi, hogy három (Evans, Hemsworth és Pratt) a Marvel filmes univerzumban játszik több éve, míg Pine a DC világában landolt és játszotta el a férfi főszereplőt az idei év kasszasikerében, a Wonder Woman-ben. 

End of the story, mondhatják most azok, akik egyetértenek mindezzel a sztereotipizálással. De mit mondanak azok, akik szerint ez nem így van? Mint például én? Csak ennyit: Bullshit! 😈

De miért is? 

A ma születésnapos, 37 éves Chris Pine esetében igaz a mondás, miszerint "Nem esik messze az alma a fájától". Életrajzából kiderül, hogy édesapja tévés sorozatokban játszott és ma is színészként dolgozik, édesanyja is színésznő volt, mígnem aztán pszichológussá képezte magát, és a nővére is játszott, de végül követte a mamája útját. Még Chris nagymamája is a mozivászonról tekintett a világra a mozi hőskorában, nagyapja pedig a hollywood-i jogászi egyesület elnöke volt. Mondhatnánk, hogy egyenes út vezetett az ifjú Chris esetében is a film világába, de erről szó sincs. Ő ugyanis nem akart színész lenni, helyette angolból szerzett diplomát a Kaliforniai Egyetemen, a Berkeley-n, úgy, hogy egyetemi évei közül egyet ösztöndíjjal Angliában, a Leeds-i Egyetemen töltött. A jövőjét tekintve lehetett volna tanár, tanulhatott volna jogásznak, de végül csak megcsapta a színjátszás szele, és San Francisco-ban tanult színészetet az ACT Konzervatóriumban. 

2003-ban kisebb szerepeket kapott a Vészhelyzet, az Őrangyal és a Miami helyszínelők egy-egy epizódjában, és nem kellett sokáig várni, hogy a mozivásznon is feltűnjön. A debütálás jól sikerült, a tinik nagy kedvencében, a Neveletlen hercegnő (Princess Diaries 2) második  részében  játszotta Anne Hathaway ellenlábasból lett szerelmét 2004-ben. 

Ezt követően ismét tévés szerepek következtek, majd egy újabb romantikus komédia 2006-ban, a Cserebere szerelem (Just My Luck), ezúttal az akkori nagy ifjú sztár, Lindsay Lohan oldalán. Ugyanebben az évben a Vak-randiban (Blind Date) igaz szerelmet kereső vak fiút játszott (nem vagyok biztos abban, hogy annak idején a Neveletlen hercegnőben vagy a Vak-randiban láttam először, és ez már örök "rejtély" is marad, de az biztos, hogy a szokatlanul kék szemek helyes tulaját megjegyeztem magamnak), majd Ryan Reynolds, Ben Affleck és Ray Liotta mellett szerepet kapott a Füstölgő ászokban (Smokin' Aces), amiben egy neonáci banda, a Tremor Brothers egyik tagját alakította, és amiben nyoma sem volt az addigi jólfésült karaktereinek. 

A nagy áttörést a Star Trek hozta meg a számára 2009-ben, miután a Paramount Stúdió megbízta JJ. Abrams-t a legendás széria újraindításával. És innen már nem volt megállás, új sztár született az Enterprise új James T. Kirk kapitányát alakító Chris Pine személyében. Fiatal, szőke, kék szemű, magas, izmos, sportos, vagyis az az alkat, akire Hollywood feni a fogát, mert tipikus leading man, vagyis főhős, akire sorra lehetne aggatni az akciófilmes szerepeket, lehetne hős, sőt, szuperhős. Pine azonban, amikor elvállalta Kirk kapitány szerepét, még egy másfajta karrierben gondolkodott. Karakterszínésznek tartotta magát, ebben az irányban képzelte el a jövőjét, de egy George Clooney rendezte film helyett végül a Star Trek-et választotta, talán inkább pénzügyi megfontolásból, mint elhivatottságból, hiszen interjúkban elmondta, hogy ő maga sosem volt Star Trek fan, csak felületesen ismerte a szériát.

Mára azonban ez már csak történelem, mondhatnánk, azonban van annak hátránya is, ha az ember neve összeforr egy szereppel, még akkor is, ha a siker nem szállt a fejébe, és még a színpadra is visszatért két darab erejéig.
Kétszer bújt újra az Enterprise kapitányának egyenruhájába, 2013-ban (Star Trek - Sötétségben (Into Darkness) és 2016-ban (Star Trek - Mindenen túl (Beyond https://azebrenalmodo.blogspot.hu/2016/07/star-trek-mindenen-tul-es-innen.html), és sokan csak úgy gondolnak rá, mint a forrófejű, nyughatatlan, pimasz, remek stratéga, nőcsábász, a saga harmadik részére megkomolyodó űrkapitányra. Ám nem csak a nézők oldaláról fordul elő ez a sztereotípia. Egy interjúban Chris elmondta, hogy a Coen testvérek Hail, Ceasar! című filmjében azért nem kapta meg a hőn áhított szerepet, mert ő Kirk kapitány.

Pedig eddigi karrierje során többféle zsánerben kipróbálta magát: romantikus filmben, sci-fi-ben, thrillerben, családi drámában, vígjátékban, kémfilmben, mucisalben, neowestern-ben, szuperhős filmben. Denzel Washington oldalán kezdő vonatvezetőként elszabadult vonatot állított meg (Száguldó bomba - Unstoppable), játszott nemtörődöm üzletembert, aki apja halála után annak végrendeletéből tudja meg, hogy felnőtt nővére van (Hétköznapi emberek - People Like Us), komédiázott milliárdos hobo-playboyként és apja által semmibe vett, körmönfont-félőrült milliomoscsemeteként egyaránt (Felnyomva - Strech, Förtelmes főnökök 2 - Horrible Bosses 2), belebújt Tom Clancy szuperkémje, Jack Ryan bőrébe, igaz történet alapján eljátszotta Bernie Webbert, aki 1952-ben a parti őrség máig legnagyobb kishajós mentését hajtotta végre (Viharlovagok - Finest Hours), eljátszotta-énekelte Hamupipőke hercegét (Vadregény - Into the Woods), és a képregényhősnő Wonder Woman bajtársát-szerelmét, az amerikai kémet, Steve Trevort (https://azebrenalmodo.blogspot.hu/2017/06/wonder-woman-review-elemzes.html, és rabolt bankot a pénzintézet által kisemmizett, elvált apaként https://azebrenalmodo.blogspot.hu/2017/06/hell-or-high-water-preri-urai-review.html.

Animációs filmekhez adja a hangját (Az öt legenda - Rise of the Guardians, Robot Chicken, SuperMansion), és fel-feltűnik tévés komédia sorozatok fura figuráiként (Angie Tribeca, Wet Hot American Summer - First Day of Camp és Ten Years Later), és esetenként házigazdaként, mint például a Saturday Night Live idei évadának záró epizódjai egyikében.

Mindezek után én magam úgy gondolom, hogy Pine sokkal több mint Kirk, és nagyon ügyesen és tudatosan lavírozik, hogy elkerülje a beskatulyázást, és folyamatosan bizonyítja sokoldalúságát, miközben már egyre inkább válogathat a szerepek között. Bár azt továbbra sem értem, hogy hogyan keverhetik össze a Chris Evans-Hemsworth-Pratt trió bármely tagjával, vagy bármelyik Chris-t a többivel?
Meglehet, hogy nem minden filmje hoz több százmillió dollárt a stúdiók kasszájába, hiszen például a Jack Ryan: Az árnyékügynök (Jack Ryan: Shadow Recruit) című filmtől, amiben a rendező, Kenneth Branagh, Kevin Costner és Keira Knightly is játszott, folytatást is terveztek, de végül messze nem hozott annyit a kasszára, mint remélték, így törölték a projektet. És a Reese Witherspoon-Chris Pine-Tom Hardy trió sem hozott túl nagy bevételt és elismerést a Kémes hármas (This Means War) című kémtörténetbe ágyazott romantikus komédiának. De a filmek fogadtatásának rögös útjai kifürkészhetetlenek, én a magam részéről egyik alkotást sem tartom rossznak, több másikat láttam már, ami kasszasiker lett, de szerintem egy fabatkát sem ér. Ez a forgatókönyvre és a rendező munkájára, az ízlések és pofonok, no meg a marketing kérdéskörébe tartozik, de egyik filmje esetében sem mondanám még véletlenül sem, hogy színészi teljesítmény miatt muzsikált gyengébben a pénztáraknál.

Pine színészi képességeire nem igazán lehet panasz, tavaly a Star Trek Kirk kapitányának legújabb kalandját bemutató újabb blockbuster mellett egy kis költségvetésű független filmben is feltűnt, ami 2016 egyik legelismertebb alkotása, A préri urai (Hell or High Water). Négy Oscar-díj jelölést söpört be, és bár Chris-t nem jelölték alakításáért, a kritikusok és nézők egyaránt méltatták őt, és az év legerősebb férfiszínész alakításai között emlegették, ahogy Toby Howard-ot megformálta.

Az olyan szösszenetekbe is nagy lendülettel tudja belevetni magát, mint  az amerikai elnökválasztás előtti, szavazásban való részvételre buzdító rövidfilm, amiben azt mutatták be, mi lenne, ha maga a kongresszus lenne az ember munkatársa. Hát, mit mondjak, nem lenne jó, így is elég sok a pszichopata a világban. A választások pedig, ahogy azt ez a példa is mutatja, nem mindig sülnek el jól...

Filmekben és interjúkban, showműsorokban előfordul, hogy Chris egy másik tehetségét is megcsillogtatja, bár nem űzi professzionálisan, és ez az éneklés. A kellemes beszédhangú emberek esetében az ember néha elgondolkodik, hogy vajon milyen lehet ez a hang, ha énekel. Pine esetében mondhatjuk, hogy nem is olyan rossz! Annyira legalábbis biztosan jó, hogy a legenda, Barbra Streisand felkérje, hogy több más színész mellett ő is énekeljen fel vele egy duettet a legújabb lemezére! Persze Barbra olyan színészeket keresett, akik bizonyították már korábban, hogy tudnak énekelni, így például Chris Stephen Sondheim Vadregény (Into the Woods) című mucialjének filmes változatában játszott.

De énekelt korábban is filmben szerelőműhelyben dolgozó, de country zenész karrierre vágyó fickóként, és mászott ő már tetőre elidegenedett rockerként, hogy a dalával megmentse a barátságot két ellenlábas táborban  a Wet Hot American Summer - First Day of Camp tévésorozatban.

Filmek és néha egy kis éneklés mellett egyéb feladatai is vannak Chris Pine-nak. Giorgio Armani felkérte az Armani Code parfümcsalád reklámarcának, olyan férfit keresve, aki sármos, klasszikusan elegáns, vonzó, és megtestesíti azt, amit a parfüm képvisel. Hölgyek és urak, tessék megszagolni ezeket a parfümöket, mert nagyon-nagyon finomak, egytől egyig, mind a Profumo, mind az Ice, vagy a Sport, vagy a Colonia és így tovább 👍

Hogyan tovább?

Jövőre kerül a mozikba az Időcsavar (Wrinkle in Time) című Disney-film, amiben Pine egy tudós apát játszik, aki eltűnik és a kislánya indul a keresésére.

A napokban kezdik forgatni az Outlaw King című Netflix filmet Skóciában, amiben a Hell or High Water rendezőjével fog ismét együtt dolgozni, és amiben I. Róbert skót királyt fogja megformálni.
A Wonder Woman rendezőnőjével, Patty Jenkinssel is újra együtt fog dolgozni a One Day She'll Darken című minisorozatban, és előkészület alatt áll egy újabb mozifilmje, az All the Old Knives című thriller. Illetve bejelentették az újabb Star Trek filmet, bár még nem tudni róla semmit, azt sem, hogy tényleg lesz-e.

Úgy tűnik, Chris Pine filmekben a jövőben sem lesz hiány. Aki eddig is szerette, annak lesz mit néznie szerencsére, aki nem ismerte vagy csak Kirk kapitányként látta, talán kedvet kap és utánanéz a filmjeinek, amiből van jó pár, hála égnek 😊Itt megtalálható a filmjeinek a listája: filmlista-IMDb

Hát, ő lenne Chris Pine, a színész.
De hogy kicsoda Chris Pine, a magánember, azt kisebb homály fedi. Chris ugyanis nem éli a bulvársajtó orra előtt az életét, megtartja saját magának. Nem is tartozik ránk, hogy éppen ki a barátnője, hogy hová megy és mit csinál akkor, amikor nem forgat. Tudjuk, hogy tehetséges, sokoldalú színész, szeret énekelni és gitározni, intelligens, jó a humora, néha kicsit szabadszájú, ezt az interjúkban, showműsorokban bizonyította már nem egyszer, de ha egy riporter felkészületlen vagy unalmas, netán udvariatlan, akkor bezárul, mint a kagylóhéj. Interjúkból tudjuk, hogy rengeteget olvas, időnként ír, végül is nem véletlenül van egy diplomája, egyszer majd ki akarja próbálni a rendezést, szeret festegetni, utazni, van egy örökbefogadott kutyája, jótékonykodik, érdekli a divat...

Ő tehát Chris Pine, aki egészen biztosan nem Chris Evans, Chris Hemsworth, még csak nem is Chris Pratt. Aki nem hiszi, kérdezze meg tőle, elmondja, sőt, el is énekli neki 😜 

17. FINA (vizes) világbajnokság megnyitó ünnepség - 17th FINA World Championships Opening Ceremony

Budapesten és Balatonfüreden az úszás, a műugrás, a szinkronúszás és a vízilabda szerelmeseinek a tekintete. 

A pénteki megnyitó pazar volt, látványos, bemutatta a magyarság történetét, a vízhez való kapcsolatát, a világbajnokságon szereplő sportágakat, mindezt a Dunán, zenével, táncosokkal, tornászokkal, vetítéssel, és persze vízzel. 

Nagy gratuláció és köszönet a rendezőknek, résztvevőknek! 

*

Eyes of the lovers' of swimming, diving, synchronised swimming and waterpolo are on Budapest and Balatonfüred, Hungary. 

The opening ceremony in Friday was awesome and spectacular. History of Hungarians and our relationship with water, and different sports on the world championships was demonstrated with music, dancers, gymnasts, projection and with water of course, on the Danube.

Congratulations to the directors and to all of the participants!

A megnyitó 38:00-nál kezdődik.

Opening ceremony starts at 38:00.

Wonder Woman, avagy a szeretet ereje (review, elemzés)

Egy korábbi bejegyzésben említettem, hogy kíváncsian várom a Wonder Woman bemutatóját. Nos, azóta Wonder Woman jött, látott és győzött! Mondhatni globálisan, hiszen a legnagyobb nyitó bevételt elérő olyan film lett, ami nő (Patty Jenkins) rendezett. Többszörösen túllépte a Warner Bros. által előrevetített azt a kb. 65 millió dolláros első hétvégi bevételt, amivel már nagyon elégedettek lettek volna a hírek szerint; és szinte mindenki a Wonder Woman-ről mint filmről vagy karakterről beszélt és beszél azóta is net-szerte. Így pl. a Twitteren a Wonder Women-ről tweeteltek legtöbbet idén az összes film közül; maga Diana hercegnő, vagyis Wonder Woman a legtöbbet emlegetett karakter, második a sorban a DC univerzum másik szuperhőse, Batman, aki bizonyos formában megjelenik ebben a filmben is, még ha nem is személyesen, a harmadik leggyakrabban emlegetett mozis karakter pedig Steve Trevor százados, a Wonder Woman hős kémje. 

Nyilvánvaló, hogy nem tetszik mindenkinek a film, ezt a privilégiumot talán soha egyetlen alkotás sem fogja magának tudni, de az IMDb-n 10-ből 8,2 pontra értékelik a filmet, a Rotten Tomatoes pedig 92%-os tetszés indexszel jutalmazza, amiről talán a leghűségesebb DC rajongók sem mertek álmodni, hiszen a Warner és a DC korábbi közös gyermekei eddig, bár bevételi oldalon jól teljesítettek, mind a hivatalos, mind a nézői kritikákat tekintve elég szegényesen muzsikáltak, főként a Batman vs Superman és a Suicide Squad/Öngyilkos osztag. Persze az egyéni ízlés meghatározó, és én úgy tartom, hogy még a hivatásos kritikusok sem mentesek a szubjektív (esetlegesen irányított) véleménytől, ezért én annak hiszek filmek terén, akinek az ízlése megegyezik az enyémmel, és ilyen csak egy van, én magam 😉 A trailerek felkeltették az érdeklődésemet, a karakterek szintén, a színészek kiválasztása találónak mutatkozott, mindezek alapján úgy gondoltam, hogy ezt a filmet mindenképpen meg kell néznem a moziban, és így is tettem.

Miről is szól ez a film? Az alkotói koncepció keretbe foglalja Wonder Woman (Gal Gadot) eredettörténetét, hiszen a mai Párizsban találkozunk  vele először, a Louvre-ban. Küldeményt kap egy bizonyos Bruce Wayne-től (üdv, Batman!), egy régi, fakó fényképet, amin négy férfi és egy nő látható. Első látásra akár egy jelmezbál résztvevői is lehetnének, hiszen egy indián, egy skót szoknyás férfi, két félig-meddig katonai egyenruhába bújt férfi, mind fegyverrel a kezükben néznek bele a kamerába, és közrefognak egy rövid szoknyába, hosszú kabátba bújt, fejdíszt, kardot és pajzsot viselő nőt. Egy üzenetet is tartalmaz a küldemény: Egyszer szívesen meghallgatnám a történetét.
A fényképen lévő nő Diana Prince, egykor Themüszkirai Diana hercegnő, alias Wonder Woman, akinek hosszú a története. A fotó gondolatban visszarepíti őt a múltba, és ő maga meséli el a sztoriját, ami visszanyúlik egészen a gyerekkoráig. Pici kislányként, az amazonok szigetén egyedüli gyerekként nevelkedett anyja, Hyppolita királynő (Connie Nielsen) óvó szárnyai alatt, majd nagynénje, Antiope (Robin Wright), az amazonok hadvezére képezte ki a legkiválóbb harcossá. Egy nap a semmiből felbukkan egy repülőgép, és a fiatal nővé érett Diana szemei előtt a tengerbe zuhan a sziget partjainál. Diana a gép után veti magát és kihúzza a gépből a beszorult pilótát (Chris Pine), megmentve az életét. A pilóta nyomában megérkezik a háború is a szigetre, amikor német katonák szállnak partra Themüszkirán. Valószerűtlen csata bontakozik ki, két világ és két időszámítás csap össze: az időtlen amazonok íjjal és karddal az egyik oldalon, a modern világ katonái 1918-ból, lőfegyverrel a másikon. A katonák számára nincs esély, de nagy a veszteség az amazonok oldalán is. Elégtételt akarnak, a szintén német egyenruhába bújt pilótát csak Diana közbelépése menti meg a haragjuk elől. A férfi a kihallgatása során felfedi kilétét, elmondja, hogy Steve Trevor százados, a brit seregben szolgáló amerikai pilóta és kém, aki ellopott egy könyvet a  Dr. Poison-nak titulált hírhedt vegyésztől, Dr. Maru-tól (Elena Anaya) és a gonosz német Ludendorff tábornoktól (Danny Houston). Trevor hatalmas, világméretű háborúról beszél, amiben már eddig is sok ártatlan ember vesztette az életét, de Dr. Maru jegyzeteiből kiderült, hogy olyan harci gáz kifejlesztésén dolgozik, ami további több millió ember halálát fogja okozni. Trevor tudja, hogy vissza kell jutnia Londonba, és átadni a könyvet a feletteseinek, mielőtt elfogy az idejük a gáz bevetéséig, és meg kell nyerni a háborút, ami véget vet minden háborúnak. Diana biztos benne, hogy Zeusz fia, Árész, a háború istene áll az emberek szenvedése mögött, és az amazonok szent kötelességére, az ártatlanok védelmére hivatkozva a katona mellé szegődik, és elmegy vele Londonba, hogy megállítsa isteni bátyját.
Diana belecsöppen az emberek világába, amelyben Steve kisebb-nagyobb sikerrel próbálja elkalauzolni, és több humoros és megmosolyogtatóan aranyos párbeszéd és jelenet után a hercegnő végre megérkezik a nyugati frontra, Belgiumba, ahol állóháború alakult ki, mert egy éve egyik fél sem tudott előrenyomulni egy métert sem. Itt szembesül először Diana azzal az érzéssel, hogy talán az emberek nem annyira jók, mint gondolta, és talán nem Árész tehet csak arról, hogy gonosz tetteket követnek el, és a mellé szegődött Steve-t is kicsit más színben kezdi látni. Szembeszáll Trevorral, aki szerint nem lehetséges mindenkit megmenteni, és a lövészárokból kiemelkedve teljesíti küldetését és megmenti az elfoglalt falut és lakosait, nyomában Steve-vel és csapatával. Itt, Veldben készül róluk az a bizonyos fénykép, és itt találkozik Diana a romantikával is.
A háború a végéhez közeledik, a béketárgyalások a küszöbön állnak, Dr. Maru és Ludendorff azonban szabotálják a tárgyalások előkészítését, ami elhozza a végső összecsapást, amit istenek vívnak, és amiben hétköznapi hősök mutatják meg az emberi természet erejét, és amiben megszületik Wonder Woman, beteljesítve végzetét.

A továbbiak SPOILER-t tartalmaznak!

A film igazi, jó kis eredettörténet, ami néha a kelleténél talán picibb gyorsabb tempóban mutatja be, hogy honnan jött Diana, kik azok az amazonok és milyen kapcsolat van közöttük és az istenek között. Rövid betekintést ad az amazonok királynője, a lányát féltő Hyppolita emberi vonásaiba, aki vissza akarja tartani  Diana-t attól, hogy harcossá neveljék, mert így késleltetheti, hogy felkeltse Árész figyelmét és beteljesítse a végzetét. A trailerekben elhintették, hogy Diana nem tudhatja meg, kicsoda ő valójában, de az Árésszal vívott végső összecsapásban szembesül azzal, hogy nem az amazonok híres kardja az istenölő, hanem ő maga. A karakterfejlődés szempontjából ez kifejezetten jó megoldás, mint ahogy az is, ahogyan végigjárjuk Diana útját, és figyeljük, ahogy az emberi jóságba vetett erős hitű, szenvedélyes, fiatal naivából érett, saját jó és rossz tapasztalatainak következményeit felvállaló és megélő istennővé válik.

Szórakoztató, ahogy a két főhős, Diana és Steve kölcsönösen belecsöppennek egy számukra addig nem létező világba. Steve themüszkirai kirándulása a rövidebb, de ez indítja be a láncreakciót, amikor szó szerint bevágódik az amazonok világába. A néző eltűnődik, hogy miért nem tudnak az emberek Themüszkira létezéséről? A sziget égkék vizű partja, sziklái és zöld füves vidéke paradicsomi, mesés látványt nyújt, de nem láthatja akárki, mert sűrű, áthatolhatatlan köd veszi körül, így vagy bátor kalandornak kell lenni vagy a szerencsés, avagy szerencsétlen véletlent – nézőpont kérdése –  kell okolni, ha valaki odavetődik. Steve Trevor sem ide indult, de az Oszmán birodalomban ellopott, sérült repülőgépe itt adja fel a harcot. Szerencséje van, hogy Diana látja, amint a tengerbe zuhan és kimenti a gépből. Amikor a férfi a parton magához tér, pár pillanatra mintha A kis hableány történetébe csöppennénk, amint egymásra csodálkoznak. Diana sosem látott még élő férfit, Steve pedig attól zavarodik össze, hogy egy gyönyörű, a képzeletnek nem sokat hagyó ruhába öltözött fiatal nő bámul rá mosolyogva és közli vele a nyilvánvalót: Te férfi vagy...
A szuperhős filmekből és az egyéb, szuper képességekkel nem megáldott hősökről szóló kalandfilmekből már megszokhattuk, hogy a főhősök sármos férfiak, akik mellé utánfutóként kapunk egy nőt is, legtöbbször azért, hogy legyen, aki sikoltozik, és legyen, akit meg kell mentenie a hősnek, egyéb ügyes-bajos dolga közepette. A Wonder Woman-ben picit fordul a kocka, hiszen itt a főhős egy nő, a film zsánerére tekintettel szuperhősnő, következésképp Steve Trevor lenne a gyenge, megmentésre váró teremtés? A film a bemutató előtt picit ezt sugallta, és sokan üdvözölték is ezt a történet alapjául szolgáló, 1941-ben megjelent képregény folyamból ismert fordulatot, hiszen Wonder Woman a feminizmus megtestesítője sokak számára. Ám szerencsére nem így van, Steve Trevor nem gyenge férfiként jelenik meg a történetben, és ez nagyon jót tesz a film egészének. Nem alárendelt az ő karaktere, még akkor sem, ha emberi mivoltában nem érhet fel Diana isteni erejéhez, hanem szövetséges, partner, bajtárs, aki felnéz a nőre. Egy erős jellemű harcos ő, olyan katona, aki sokat látott és tapasztalt, és mindettől reményvesztett, kissé kiégett, és éppen ezért az élete árán is képes lenne arra, hogy véget vessen a háborúnak. Amikor Diana megkérdezi tőle, hogy miért lett katona és kém, a válasza nagyon emberi: Apám azt mondta, hogy az ember két dolgot tehet: semmit vagy valamit. A semmit már próbáltam. Diana is hasonló cipőben jár, az amazonok elég időt vesztegettek el arra, hogy elzárkózzanak az emberek világától, nem is tudva arról, hogy ott háború folyik. Kettősük jól működik együtt, egyrészről a jól megírt karaktereknek és vicces jeleneteknek, párbeszédeknek köszönhetően, másrészről pedig a két színész, Gal Gadot és Chris Pine között jól működő kémia miatt. Két szép embert látunk, akik rácsodálkoznak a másikra és nem tudják hová tenni, akit-amit látnak, tapasztalnak, de egészséges kíváncsisággal viseltetnek a másik iránt, tolerálják egymás másságát. Nagyon vicces, ahogy Diana lazán besétál a fürdőből kilépő Steve-hez, meglepve a meztelen férfit és szemrebbenés nélkül, puszta kíváncsiságból nézi végig tetőtől talpig, megérdeklődve, hogy átlagosnak számít-e az ő világában a férfiak között. Később elévődnek azon, hogy Diana tanulmányai szerint a szaporodáshoz a férfi nélkülözhetetlen, de az örömszerzéshez teljesen felesleges, míg Steve szinte csak hápog, és arról beszél, hogy az ő világában csak a házaspárok között elfogadott, hogy egymás mellett aludjanak.
A férfi világában a női egyenjogúság nem ismert fogalom, a nőknek nincs szavazati joga, Diana viszont teljesen más értékrendet képvisel, számára természetes a női szerepvállalás a világ dolgaiban, lévén női társadalomból jött. Viszont sosem látott kisbabát, autót, sosem evett még fagyit, így Steve néha szaladgál utána, mint egy apa a csintalan kislánya után, amint az rácsodálkozik a világ dolgaira, és mindent meg akar nézni, fogni.

A női rendező keze munkája érződik az egész történeten, amit áthat a szeretet, a humanizmus és a Diana által képviselt egyfajta idealizmus. Diana és Steve kapcsolatán is érződik mindez, kettősük között erős kapocs bontakozik ki, ami románccá fejlődik. Nagyon szép a falu felszabadítása utáni jelenetük, amikor a bárból zene hallatszik ki és Steve megmutatja, hogyan táncolnak az ő világában, miközben elered a hó, amit Diana még sosem látott. Szeretet és elfogadás sugárzik róluk, ami Diana szobájában oldódik fel. A film ezen a ponton éri el azt a pillanatot, ami már eddig is ott motoszkálhatott a néző fejében, miszerint nem egy szokványos, képregényből készült szuperhősös akciómozit látunk, sokkal inkább egy olyan filmet, amiben visszaköszönnek egy régebbi filmes világ ízei. Romantikus, háborús kalandfilmet látunk, amit egy női rendező irányít gyengéd, mégis erős kézzel, és amibe nem fér bele egy buja ágyjelenet, mert sokkal többet mutat az a szép, szenvedélyes csók Diana szobájában. Nem kell többet látnunk, a távolodó képből is tudjuk, mi történik a szobában egy egyszerű nő és egy egyszerű férfi között.

A film innentől felgyorsul, az események rossz irányba fordulnak, amikor Ludendorff beveti a harci gázt a felszabadított falu ellen. Diana Steve-et okolja, mert az visszatartotta attól, hogy megtámadja a tábornokot, és ez fordulópontot jelent. Diana összezavarodik, és megkérdőjelezi az emberek jóságát és az istenek gonoszságát. Mindez akkor csúcsosodik ki, miután a nő megöli az Árésznak hitt Ludendorffot, az emberek azonban mégis folytatják a harcot. Bár csak szóban, de összecsap Steve-vel, aki elmondja neki, hogy talán nem volt igaza, mert az emberek nem olyan jók, mint hiszi, hajlamosak a gonoszra, és nem érdemlik meg Diana-t, de könyörög a nőnek, hogy menjen vele, segítsen neki, hogy megállítsa a gázzal megpakolt repülőgépet, mert vannak, akik megérdemlik, hogy megmentsék őket. Diana azonban nem követi a férfit, a döbbenete és csalódása letaglózta. A film vége picit a nézőt is letaglózza, mert kicsit talán szakít a hagyományokkal, amikor feláldozza Steve Trevor-t azért, hogy Diana be tudja teljesíteni a végzetét.
A szuperhősök/istenek, vagyis Diana és Árész összecsapása a szokásos sémát követi, tankok, épületek, aszfaltdarabok és villámok repkednek. Diana rájön, hogy a kardja mit sem ér Árész ellen, szembesül vele, hogy ő maga az istenölő, nem a kard. Vesztésre áll a harcban, amikor Steve-vel utoljára találkozik, ám nem hallja, hogy a férfi mit mond neki, hogy azzal köszön el tőle, hogy ő életeket menthet ma, de Diana megmentheti az egész világot. A néző tudja, amikor Steve odaadja az óráját Diana-nak, hogy ennek jó vége nem lehet, és igen, nem jön a szokásos fordulat, nincs utolsó pillanatban való megmenekülés. Steve önfeláldozása kell ahhoz, hogy Diana hatalma kiteljesedhessen és le tudja győzni Árészt.

Diana szuperhőssé válik, de egyedül, emberi segítség nélkül nem tudta volna mindezt elérni. A katalizátor Steve Trevor volt, ha ő nem vetődik el a szigetre, ha nem olyan ember, amilyen, ha nem hős ő is saját jogon, akkor Wonder Woman talán soha nem születik meg, vagy nem azzá lesz, ami. Egy olyan szuperhőssé, akit nem a sok egyéb szuperhős-filmből ismert bosszú vezérel, hanem a szeretet és a humanizmus.

Picit más készlettel dolgozik a film a gonosz karakterek esetében is. Három szereplő is van, aki a rosszak táborát erősíti: Dr. Maru és Ludendorff karakterei egydimenziósak, szinte karikatúrának tűnnek, az ő esetükben is a régi kalandfilmek rossz arcai jutnak az eszembe. Árész, aki megfertőzte Dr. Maru és Ludendorff elméjét és Steve főnökének bőrébe bújt, csak a végső összecsapásban mutatkozik meg, feltárva motivációit. A film végén azonban azt a következtetést lehet levonni, hogy az igazi ellenség, a valódi gonosz maga a háború, a hangsúly viszont nem rajtuk van, hanem a jóságon, a szereteten.

A film társadalomkritikát és morális gondolatokat vet fel. A női egyenjogúságért való harc a mai korban is megfigyelhető szerte a világban, és itt, félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a nőknek kell(ene) irányítani a világ folyását, nem holmi kiforgatott feminizmusról, nem arról, hogy a nők férfiként viselkedjenek. Hanem arról, hogy a nő ne legyen bekorlátozva pusztán azért, mert a társadalom vezetése úgy gondolja, hogy nincs köze és/vagy joga szabad véleményt nyilvánítani vagy politikai választáson szavazni, mert nem olyan okos, mint egy férfi. Nem kiváltság kell a nőknek, hanem egyenjogúság, úgy mint egyenlő munkáért egyenlő fizetés.
Társadalomkritikát találhatunk a Steve köré szerveződött kis csapat tagjainak egyéni sztorijában is. Sameer (Saïd Taghmaoui) imádja a színjátszást, színész akart lenni, de "túl barna", arab származása miatt nem teljesíthette be az álmát. A Főnök (Eugene Brave Rock) arról mesél Diana-nak, hogy a hazájában már volt egy nagy háború, ami majdnem kipusztította a népét, az indiánokat, és ezt a háborút Steve népe folytatta ellenük. Charlie (Ewen Bremner) pedig azokat az embereket testesíti meg, akik a háború okozta poszt traumás stressztől szenvednek, akiknek életét megkeseríti maga az emberi gonoszság. Ez a három karakter nem viszi előre a történetet, jelenlétük a morális tartalmat képviseli a filmben akár a negatív hatást és mondanivalót, akár a bajtársi összefogás pozitív kicsengését tekintjük.

Mindezen mondanivaló azonban elsikkadhatott volna, ha nincs a két főszereplő és a közöttük működő összhang. Gal Gadot szépsége, bájos mosolya, a Diana számára új világra való rácsodálkozása elbűvölő. Azok, akik támadták a szerepre való kiválasztását, talán mára már megnyugodtak, látva, hogy jól működik és azonosul a karakterrel. Tévedés ne essék, nem gondolom, hogy Oscar díjas alakításról beszélhetünk vagy arról, hogy A SZÍNÉSZNŐ születésének lehetünk tanúi, de olyan természetességgel hozza a karaktert, mint aki Wonder Woman-nek született.

Amennyire Gal Gadot Wonder Woman, annyira Steve Trevor Chris Pine a filmben. Egyszerre magabiztos és érzékeny, erős és gyenge, vicces és komoly, hős és emberi. Egy (nem annyira) hétköznapi hős. Voltak, akik úgy gondolták, hogy James T. Kirk kapitányt fogják most is látni tőle, csak most az Enterprise nélkül, de akik így vélekedtek, azok talán nem ismerik eléggé Pine-t. Úgy éreztem, hogy a Diana és Steve közötti interakciók miatta működtek olyan jól, hiszen ő a tapasztaltabb, igaz, valódi színész kettejük közül. Ez több ponton is megmutatkozott, de leginkább a drámaibb jelenetekben, a Diana-val való veszekedések során. Ludendorff megölése után Diana kétségeit Steve érzésein és gondolatain keresztül érezhetjük át, a férfi, mint ember szinte összeomlik, segítségért könyörög az istennőhöz, de nem kapja meg. Szinte transzban van, amikor elköszön Diana-tól, mielőtt elköti a gyilkos rakománnyal megpakolt gépet, és talán abban a tudatban hal meg, hogy Diana csalódott benne és ő egy rossz ember, aki nem méltó arra, hogy ez a nő szeresse őt. Az utolsó jelenete nagyon hatásos, nagyon emberi, nagyon erős, az a hisztérikus nevetés, majd az arcán szétömlő nyugalom és gyengéd mosoly, mielőtt leadja a végzetes lövést a rakomány felé, túlmutat Diana bármelyik jelenetén, még azon is, amikor a lövészárokból kisétál a nyílt frontra a senki földjén. Számomra az igazi hős a filmben egy ember, Steve Trevor, aki nélkül Wonder Woman nem született volna meg.

SPOILER vége!

A filmek szerves részét képezi a zene, egy-egy jelenetet kivételessé tud tenni, kiemeli a mondanivalóját. Meg kell mondjam, hogy Wonder Woman fő témáján kívül jelenetekhez kapcsolva szinte semmire nem emlékszem a soundtrack-ből, amit Rupert Gregson-Williams jegyez. Hogy ez a film látványvilágának, a jelenetek hatásának és persze a színészeknek köszönhető-e, és így pozitívumként mondható el, hogy annyira jó volt mind, hogy nem emlékszem a zenére, avagy esetleg jellegtelenebb volt, nem adva hozzá nagyon sokat a vásznon látottakhoz, azt nem tudom megmondani, legalábbis egyetlen megtekintés után. Van az úgy, hogy a soundtrack csak később kristályosodik ki valami oknál fogva, vagy örökre elsikkad a néző számára. (A film megnézése után, belehallgatva a soundtrack-be, immár világos, hogy nagyon jó a zenei anyag, jól szolgálja  a képi világot, vagyis úgy tűnik, hogy a hiba az én készülékemben van.)
Amit viszont biztos, az az, hogy a film végén a stáblista alatt futó Sia-Labrinth duett, a To Be Human számomra egyfajta kakukktojás, az én ízlésem szerint stílusában nem támogatja a film látványvilágát, sem azt a korszakot, amiben játszódik, nem érzem szerves egésznek a kettőt együtt a szövegén kívül.

A látványvilágát tekintve a film jó, Themüszkira gyönyörű, éles kontrasztot alkot a háború által szabdalt Európával. A CGI néha kicsit gyengébbnek tűnik egy-egy pillanat erejéig, de összességében a film látványa tetszetős.

Én a magam részéről nem szeretek osztályozni vagy százalékos arányban értékelni filmet. Amit tudok, az az, hogy a Wonder Woman-ben vannak itt-ott hibák, nem tökéletes film minden ízében, de nagyon tetszett, és nagyobb nézettségre érdemes a magyar mozikban is! A bemutató hetében a Karib-tenger kalózai 5 megelőzte, de jól tudjuk, hogy egy úgymond jól bevált recept szerint dolgozó film a magyaroknál jobban be szokott jönni, és ha vicces vígjátékról van szó, akkor az is jöhet bármikor. Én a Karib-tengerrel a harmadik résszel leszámoltam, nem adok rá pénzt moziban, a ripacskodást nagyon nehezen viselem. Természetesen nem bántom az új részt, hiszen nem láttam, majd megejtem itthoni keretek között annak idején. Talán a Wonder Woman forgalmazója tehetett volna picit többet a reklám területén, én magam összesen két TV spot-ot láttam egy hét alatt, míg a Karib-tenger reklámjával naponta többször találkoztam. Elgondolkodtató...
Hiányolom továbbá a feliratos kópiákat! Nem tudok annál jobbat, mint eredeti nyelven nézni egy filmet, ahol a színészek saját hangját hallhatom. Szerintem nagyobb igény van a feliratos verziókra, mint azt a forgalmazók gondolnák.

Kinek ajánlom a filmet? Ha képregényből készült szuperhős filmre vágysz, go a moziba! Ha kicsit már beleuntál a műfajba, akkor is adhatsz egy esélyt, mert nem teljesen ugyanolyan ez a film, mint társai. Ha DC rajongó vagy, de elveszítetted a hitedet a Warner-DC házasságból született alkotásokban, ki ne hagyd a Wonder Woman-t, mert nem olyan komor, mint elődei, humoros, romantikus és színes, szó szerint!
Ha nem érdekelnek a szuperhősök, akkor azért adj egy esélyt ennek a filmnek, mert felidézi a régi hollywood-i filmeket, mint pl. a Casablanca-t, tiszteleg a Christopher Reeve-féle Superman előtt, és picit megidézi az Indiana Jones filmek hangulatát. Nem, nem utánozza őket, hanem hangulatot idéz, ami nem ugyanaz!
Gyerekeket sem kell távol tartani a filmtől a korhatári besorolást figyelembe véve, mert nem folyik a vér a filmben, és nincs benne ágyjelenet.

Kinek nem ajánlom a filmet? Ha Marvel fan vagy, ne azért menj el erre a filmre, hogy azt keresd, mennyire hasonlít mondjuk az Amerika kapitány első részére, amit sokan felemlegetnek. Igen, itt is van világháború, repülő, pajzs, de ez nem a film alkotóstábjának az ötlete, hanem a képregény írójáé. Ezek mellett a film más, mint az Amerika kapitány, szóval akár tehetsz is egy próbát. Külön felemelő, hogy a Marvel filmek sztárjai gratuláltak a Wonder Woman-nek, ők pedig a Black Phanter trailerét dicsérték 😉
Ha a művészfilmeket szereted, akkor a Wonder Woman nem a te filmed. És akkor sem, ha a címe mögött szexista mondanivalót sejtesz, és arra volnál kíváncsi 😊

Hell or High Water - A préri urai (review)

2016 egyik legnagyobb filmes meglepetését egy alacsony költségvetésű független film, egy modern western okozta. Az alkotás mind a kritikusokból, mind a nézőkből nagy elismerést váltott ki, és bezsebelt négy Oscar jelöltést is, bár végül sajnos egyet sem kapott meg. De a film érdemeit mutatja, hogy a legjobb film, a legjobb eredeti forgatókönyv (Taylor Sheridan), a legjobb férfi mellékszereplő (Jeff Bridges) és a legjobb vágás (Jake Roberts) kategóriában ott volt a végelszámolásban.

Aki hallott a filmről, de nem látta, abban felmerülhet a kérdés, hogy tényleg ennyire jó-e, és ha igen, akkor mitől? 

Az én egyszerű válaszom az, hogy igen, tényleg ennyire jó, mert

1:  jó forgatókönyv alapján erős a rendezés

2:  remek operatőri meglátásokkal dolgozik, nem szabdalja szét a jeleneteket gyors vágásokkal

3:  húsba vágó gazdasági és fejbe vágó morális problémákat feszeget

+1: négy színész fantasztikus, letisztult, tiszta játéka magával ragadja az embert.

A film a Howard testvérek, Toby (Chris Pine) és Tanner (Ben Foster) rövid, de mélyreható történetét meséli el. A poros texasi vidéken a szegénység, a bankoknak való eladósodás uralkodik, a legtöbb ember helyzete kilátástalannak tűnik. Elköltözhetnének, de nem igazán akarnak máshová menni, hiszen ez a hely a szülőföldjük, és nem igazán tudnának odébb állni, mert itt sincs semmijük, csak az adósságuk. Kiutat jelenthet, ha a kiszipolyozott vidéken valami csoda folytán felüti a fejét az olaj az ember földjén. Ez történik Toby-val is, aki megörökli anyja birtokát, ám azt pár nap múlva el fogja vinni a bank, mert jelzálog terheli. Toby a börtönből frissen szabadult bátyjához fordul, hogy segítsen neki pénzt szerezni és a birtokot megmenteni a fiai számára. A segítség házhoz megy, a terv pedig egyszerű: bankrablás! A testvérek Toby tervei szerint rajtaütnek a birtokot veszélyeztető Texas Midland Bank fiókjain nyitás előtt, nem bántva senkit, kis címletű bankjegyeket zsákmányolva; a rabláshoz használt kocsit elássák a birtokon, a pénzt elviszik a kaszinóba, zsetonra váltják, tisztára mossák, pár nap múlva visszaváltják, és ha megvan az elegendő összeg, akkor visszavásárolják a birtokot a banktól, a saját pénzén.
A séma addig működik, amíg két tényező meg nem jelenik: Tanner erőszakra hajló viselkedése, és a két ranger, Marcus Hamilton (Jeff Bridges) és Alberto Parker (Gil Birmingham).

A továbbiak SPOILER-t tartalmaznak!

A történet egyszerű, ténylegesen a régi western filmeket idézi: a bankrablók bankot rabolnak, a rangerek üldözik őket. Ami azonban különösen hatásossá teszi a Hell or High Water-t, az nem a modern környezetbe helyezés, nem az, hogy lovak helyett kocsikkal szelik Texas poros útjait, még csak nem is az, hogy a hatlövetű helyett automata fegyvereket használnak. Hanem a felismerés, hogy nem változott semmi, csak áthelyeződik egy modernebb környezetbe, de ettől a gondok még ugyanazok, mint régen. Mintha valami örök érvényű elrendelés kárhoztatná a szegény embert arra, hogy az is maradjon egész életében, mint ahogy a filmben el is hangzik Toby szájából, amikor azt mondja, hogy a szegénység, mint egy betegség, generációról generációra kíséri a családját, de ahogy a szülei továbbörökítették rá, ő nem hagyja, hogy az ő fiai is erre a sorsra jussanak. Felmerül a kérdés, hogy azt sugallja- e a film, hogy egyszer az asztalra kell csapni és ki kell mondani, elég volt, tenni kell valamit! Ha itt megállunk a kérdéssel, akkor azt mondom, hogy igen, tenni kell, jó a film üzenete! De ha továbbmegyünk, akkor azt mondom, hogy az viszont már nem az üzenet része, hogy úgy tegyünk a szegénységünk ellen, hogy elindulunk bankot rabolni.
Adott egy tisztességes, becsületes, családjáról gondoskodni akaró férfi, aki hónapokon keresztül ápolja otthon haldokló édesanyját, miközben a jelzáloggal terhelt birtok darabokra hullik körülöttük, de még arra sincs pénz, hogy a teheneknek enni adjanak. Munka nincs, megtakarítás nincs. Mindezen túl Toby két fiúgyermeket és egy exfeleséget tud felmutatni.
És adott egy idősebb testvér, aki ellentéte Tobynak. Erőszakos, vibrál körülötte a levegő, nyughatatlan, az a típus, aki szinte várja, hogy belekössenek, de ha nem, akkor megteszi ő az első lépést a balhé felé. Nyilván nem ilyennek született, hanem a körülmények tették ilyenné. Halk szavú öccsének az ellentettje, mert Toby elfojtja az érzéseit, erős kontroll alatt tartja őket, szűkszavú, Tanner azonban nem megalkuvó, mondja és teszi, amit és amikor akar. Apjuk erőszakos természete köszön vissza benne, aki verte a családját, de aminek Tanner véget vetett.
A testvéri kötelék nagyon erős a két fiúban, szeretik egymást, véd és dacszövetségük sérthetetlen.

A bankrablók nyomába eredő ranger páros a törvény jó oldalán áll, mégis hasonlítanak a testvérekre. Marcus nagy hangú, sokat beszél, magabiztos, míg az indián származású Alfredo szűkszavú, és megadóan tűri társa folyamatos rasszista vicceit. Tűri, mert a bajtársi érzések erősek a duóban, és Marcus szereti a társát a maga bumfordi módján.
Mondhatjuk, hogy a két páros idősebb tagjai, Tanner és Marcus nyughatatlanok, és igazi játékosok, akik szeretik irányítani a történéseket, míg a fiatalabb Toby és Alfredo szintén  egymáshoz hasonló jellemek, megadóan tűrnek, erős önkontrollal, ami egy-egy ponton azonban megszűnik. Így Alfredo egy ponton, mintegy fricskaként Marcus rasszista vicceire, a szegény embereket kisemmiző bankokat az indiánokat rezervátumba záró, földjüket kisajátító fehér telepesekhez hasonlítja, a szelíd Toby pedig pár ütéssel elintézi a bátyját pisztollyal fenyegető "nagymenőt", esélyt sem adva neki.
Ahogy halad előre a történet és szorul a hurok a testvérek nyaka körül, érezhető, hogy a kezdeti "békésnek" gondolt megvalósításnak nem lesz jó vége. A kérdés nem az, hogy otthagyja-e a fogát a két páros valamelyik tagja, hanem az,hogy melyik tag és mikor? Itt szűnik meg a látszólagos hasonlóság a párosok között, mert Marcus és Toby marad állva az összecsapás végén, ők vívják a film végén a végső párbajt, még ha csak  szóban is (talán csupán időlegesen).

Az utolsó jelenetben két férfi áll egymással szemben. Egy hosszú pályafutás után nyugdíjba vonult ranger, akinek az utolsó ügye társa életébe került;  a másik oldalon pedig egy tisztességes, becsületes férfi, aki pár nap alatt bűnözővé vált, emberek vére, közöttük a bátyjáé és a rangeré tapad a kezéhez, még akkor is, ha nem ő lőtte le őket.  Két külön világot képviselnek: a bosszúért lihegő Marcus a törvényt, a tagadásba menekülő Toby a törvényen kívülieket. Nem rossz emberek ők, kötelességből tették, amit kellett: Marcus a közt szolgálta, Toby pedig a fiai jövője miatti apai kötelességét teljesítette. Ahogy a film egészében nem igazán lehet állást foglalni, hogy a két páros közül kinek drukkoljon az ember, úgy a végén is elmosódnak a rosszfiú és a jófiú közötti határok, és ezt leginkább a két férfi  megjelenése példázza a  zárójelenetben. Más okból háborgó belsőjüket szinte egyforma külső takarja: két frissen borotvált, bajszos, megnyerő arc, farmer, csizma, sötét ing, világos cowboy kalap. A különbség kettejük között az, hogy Marcus egyedül áll a világban, nyugdíjba vonult, a felesége már meghalt, nincs mit és miért tennie. Toby elvált, de van két fia, akiknek most már a nevén van az immár működő fúrótornyokkal tűzdelt birtok, odaköltöztek az anyjukkal, de Toby csak dolgozik a házon, nem él velük. De míg Marcus lelkiismerete tiszta, addig Toby-é nem lehet az, mert több ember halt meg az ő terve miatt, és ez megbélyegzi a makulátlan múltját is, mint a sötét ingét a festékpöttyök. És hiába zárták le az ügyet, egyikük sem lelt békét, azt talán csak a másik hozhatja el számukra.

SPOILER vége!

A film nem foglal állást, nem is akar, de megmutatja, hogy a kétségbeesés hová vezethet. Tekinthetjük a bankokat kizsákmányoló, szükséges rossznak, de ha a saját kezünkbe vesszük az irányítást, saját vagy a gyerekünk boldogulása miatt, súlyos következményekkel járhat, ha a rossz utat választjuk. Teljesen érthető és támogatható a Toby-t hajtó akarat, de a megvalósítás nem, mert nem akarhatjuk úgy támogatni a gyerekünket, hogy mások életét veszélyeztetjük vele.

A jól megírt karaktereket elsőrangú színészi alakítások keltik életre, csak dicsérni lehet bárkit, akinek akár egy mondat is jutott a filmben. Természetesen a négy fő karakteren áll vagy bukik minden, de itt bukásról semmilyen értelemben sem beszélhetünk. Azonosultak a színészek a szerepükkel, hitelesen, hibátlanul hozzák mindazt, ami ahhoz kell, hogy ez a lassabb folyású, élvezetes és elgondolkodtató párbeszédekkel tűzdelt, értőn narrált film igazán jól működjön. Az ember drukkol Toby-nak, hogy végig tudja vinni a tervét és a végén szúrjon oda még egyet a banknak, mint ahogy minden őrültsége ellenére szeretni tudja az erőszakos Tanner-t, aki bármit megtenne az öccséért, és annak ügyéért; rasszista viccei ellenére elismeréssel figyeli Marcus-t, a vén rókát, aki fiatal hévvel rakja össze a kirakós darabjait, míg össze nem áll a kép a rablásokról, és elismeréssel adózik Alberto-nak, hogy ennyi év után is hűségesen követi társát és biztos benne, hogy egyszer sem vágta fejbe bosszantó beszólásai miatt.

Megérdemeltnek tartom mind a négy Oscar jelölést, bár a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában akár Ben Foster neve is állhatott volna Jeff Bridges neve helyett vagy akár mellett, és az egyöntetű kritikai elismerések és méltatások alapján Chris Pine esetében is el tudtam volna képzelni egy-egy jelölést akár Oscar-on, akár Golden Globe-on is, remélem, hamarosan eljön ennek is az ideje Chris és Ben esetében is.
Az alkotás összességében 156 jelölést és 38 díjat tudhat magának, a lista itt található: http://www.imdb.com/title/tt2582782/awards?ref_=tt_awd 

A filmmel kapcsolatban nem tudok negatívumot megjelölni, DE a magyar forgalmazással kapcsolatban igen:

1. Nem került be a hazai mozikba! Igen, nyilvánvaló, hogy nem egy "agyatlan" vígjátékról vagy olyan blockbusterről beszélünk, ami popcorn mozi mivoltában vonzza a nézők apraját-nagyját, de azért jó lett volna a nagy vásznon látni. Viszont az HBO szerencsére műsorra tűzte, ámbár még ezáltal is csak kisebb nézőréteg részére vált elérhetővé (a net segítsége nélkül). 
2. A film magyar címe egy filmben elhangzó kijelentésre utal (We are the lords of the prairie - Mi vagyunk a préri urai), így nem adja vissza igazán az eredeti cím, a Hell or High Water jelentését, ami azt takarja, hogy bármi is jön/ha törik, ha szakad. Mint egy szerződés záradékában, ami kötelezi az adóst, hogy akárhogy is, de kifizeti a tartozását... Így a magyar cím kicsit ellép az eredeti jelentéstől. 
3. De ami leginkább ellép az eredetitől, az a magyar szinkron. Egy szóval jellemezném: szörnyű!!! Aki jót akar magának, eredeti nyelven nézi meg, és tesz rá feliratot, ami a színészek felvett texasi akcentusa miatt egy nem annyira erős angolosnál jól jön.

Kinek ajánlom a filmet? Annak, aki szereti a western műfaját új köntösben is, és elfogadja, hogy a bankrablók lovak helyett kocsival menekülnek, a hatlövetű helyett pedig automata fegyverek ropognak. Aki szereti a morális tartalommal bíró alkotásokat, ahol nem fekete-fehér, vagyis csak jó vagy csak rossz karakterekkel találkozunk, hanem sokkal árnyaltabb figurákkal, annak szintén be fog jönni a film. És persze ajánlom mindazoknak, akik nagyszerű színészi alakításokat akarnak látni, és szeretik bármelyik színészt, vagy akár mindet. Itt felhívnám azok figyelmét, akik szerint Chris Pine "csak" James T. Kirk az új Star Trek-ből, vagy akik szerint "csak" egy felkapott hollywood-i "szépfiúnak" kikiáltott helyes pofi és világító kék szem, hogy talán itt az ideje, hogy más szemmel nézzék őt és a játékát, hátha változik a véleményük. (Azt hiszem, hogy ez a Chris Pine-téma megér egy külön bejegyzést 😉)

Kinek nem ajánlom a filmet? Aki nem szereti a western és/vagy a bankrablós-üldözős filmeket, az lehet, hogy nem ebben az alkotásban találja meg a kedvenc filmjét, bár sosem lehet tudni, egy próbát mindig érdemes tenni! Aki a gyorsan pörgő, CGI csodákkal teletűzdelt filmekért rajong, annak a Hell or High Water lassú lesz és képileg túlságosan életszerű. És aki esetleg romantikusabb lélek és arra gondol, hogy a film végén a cowboy belelovagol a kedvesével a naplementébe, na, az nagyot fog csalódni, mert ezen a filmben bemutatott kietlen texasi vidéken sok egyéb mellett romantika sem terem.

A film adatlapja IMDb-n: http://www.imdb.com/title/tt2582782/?ref_=nv_sr_1

Előzetes

Magyar feliratos, rövid előzetes

Wonder Woman (2017. június)

Szeretem a képregényből készült szuperhős filmeket? Igen! Marvelt? Igen! DC-t? Igen! Minden Marvel és minden DC filmet láttam? Nem. Amit láttam, mind tetszett? Nem! 

A véleményem az, hogy egyik képregény-hős univerzum sem lehet tökéletes, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy minkét csapat összes hősének a történetében jártas vagyok. Batman-t és Superman-t már kicsi gyerekkorom óta ismerem, míg Marvel részről Spiderman volt, akiről először hallottam, viszont soha nem sikerült megszeretnem.

Az MCU és DCEU, a mögöttük álló filmstúdiók és velük a tévésorozatok és mozifilmek ellátják a rajongókat újabb és újabb történetekkel, így szerencsére mindenki megtalálhatja a számára legkedvesebb hőst és csapatot. 

Van valami, amit nem szeretek a két univerzumban, és ez a két rajongótábor üzekedése. Ki a jobb, miért jobb, ki hozott több bevételt, melyik film és melyik csapat vonz több nézőt, kit szeretnek és kit utálnak a kritikusok, és így tovább. Méltatlan vita, de öröknek tűnik, sajnos... Én a magam részéről örülök, ha egy jó filmet látok, és mindegy, hogy ki gyártotta és kinek az ötlete alapján. Az sem érdekel, hogy egyre több a szuperhős film, mert szerencsére ez csak egy műfaj a sok egyéb mellett, és aki nem szereti, nem nézi meg őket, keres helyettük mást. Azt viszont el kell ismerni, hogy ami jó, az jó! És most itt van egy olyan film, ami igazán jónak ígérkezik, a DCEU Wonder Woman című szuperhős filmje. Bocsánat, szuperhősNŐs eredet filmje, ami az új érában az első ilyen alkotás, beleértve a Marvel filmjeit is, vagyis megannyi férfi után most egy nő uralja majd a vásznat. 

A történet szerint az 1. világháborúban járunk, amikor egy angoloknak dolgozó amerikai kém, Steve Trevor (Chris Pine - Star Trek; Hell or High Water) repülőgépe belezuhan a tengerbe, Themüszkira szigete mellett. A szigetet amazonok lakják, akik közül a legkiválóbb harcos, Diana hercegnő (Gal Gadot - Halálos iramban; Batman vs. Superman) kimenti a katonát a tengerből. Trevor a külvilágtól elzártan élő amazonoknak pusztító háborúról beszél, ami emberek millióinak életét veszélyezteti. Diana segíteni akar mindazoknak, akik nem képesek megvédeni magukat, ezért Steve mellé szegődik, elmegy vele a férfi világába, hogy megállítsa az öldöklést. Mindeközben a félisten Diana hercegnőből az emberek világában megszületik Wonder Woman...

A film az előzetesek, a rövid, egyperces részleteket megmutató videók alapján humorral, érzelemmel, romantikával dúsított, igencsak látványos akciómozinak ígérkezik, amit Magyarországon június 1-jén mutatnak be, egy nappal korábban, mint az USA-ban. 

A tesztvetítésekről szóló hírek alapján mind az átlag nézők, mind a kritikusok egyöntetűen pozitívan nyilatkoztak, de azért nyugtával dicsérjük a napot... Ámbár mindezek után nem hiszem, hogy a film csalódást fog okozni a rajongóknak, és talán végre ezúttal a kritikusok sem meszelik el a DCEU-t 😉

A film adatlapja: http://www.imdb.com/title/tt0451279/

A legutolsó előzetes, magyar felirat bekapcsolható: 

Eurovízió 2017, a győztes... - Eurovision 2017, the winner is...

Több év óta az idei Eurovíziós dalfesztivál volt az első, amikor nem hallgattam meg előre a dalokat. Nem a meglepetés erejét vártam, egyszerűen idő és kedve hiányában nem foglalkoztam most nagyon a történettel, csak a magyar dal külföldi fogadtatására kerestem rá itt-ott. Így teljes elfogultság nélkül hallgattam a döntőben a dalokat, és meg kell mondjam, hogy nem voltam lenyűgözve. 

A verseny idei mottója az Ünnepeljük a sokszínűséget volt, egy teljesen átlagos szlogen, ami lehet totál üres, de meg lehet tölteni számtalan tartalommal is akár. Nekem leginkább azt jelentené egy össze-európai dalversenyen, hogy minden ország hozza a saját zenei tradícióit és kultúráját, saját anyanyelvét, és mutassa meg, hogy mennyi szépséget rejt magában a zene világa, ami sokszínűsége mellett mégis egyetemleges nyelve az emberiségnek. Őszintén szólva ez nem igazán sikerült szerintem az idei döntőben, kevés kivételtől eltekintve. Minden elfogultság nélkül mondom, hogy Pápai Joci Origo című dala volt a kevés kivétel egyike, amelyik szerintem megfelelt a mottónak, ha a saját gondolatmenetemet követem 😃 

De persze elég, ha csak azzal támogatjuk meg a mottó rejtett mondanivalóját, hogy a zene nyelvén fejezik ki a dalok az emberi lélek számtalan rétegét, örömöt, bánatot, lelkesedést és életszeretetre való buzdítását. Szóval, ne legyek elégedetlen!

Több erős és/vagy szép hangú női versenyző volt a döntőben, akinek a hangjára felkaptam a fejemet, így például az Egyesült Királyság vagy Belgium küldötte nagyon tetszett, de jó volt a fiatal ausztrál fiú dala és hangja is. De csak egy dal volt, amire az első hangoktól oda kellett figyelnem, mert elvarázsolt, és amit üdült vigyorral az arcommal hallgattam végig, és ez a portugál dal (Amar Pelos Dois) volt. Melankolikus, megnyugtató, puha, meleg érzéssel töltött el a dal, az előadó, Salvador Sobral egyedi, egyszerű, de kifejező előadásmódja pedig erősítette ezeket az érzéseket. Más volt, mint a többi dal, egyedi, mint Pápai Joci magyar-roma dala, vagy a román jódlizós versenydal, illetve a horvát pop vs. klasszikus dal kombója. Salvador, aki a hírek szerint szívátültetésre vár, egy dolgot egészen biztosan elmondhat: a szíve tele van zenével.

Számomra nem okozott meglepetést, hogy Portugália lett a győztes és jövőre ő rendezheti a versenyt. Talán azért, mert most, valami véletlen folytán a saját ízlésvilágom találkozott Európa akaratával, ami az Euróvízió történetében egyedülálló 😃 Gratulálok Salvadornak és természetesen Pápai Jocinak a nyolcadik helyhez!

This year was the one for years, when I didn't listen to the contestants' songs. I didn't looking for surprise; actually I had no time or mood for it. I just searched opinions about the Hungarian song here and there. So I listened to all of the songs in the grand finale, and I have to say I was not impressed...I am still not impressed at all.

This year the slogan of the Eurovision has been "Celebrate Diversity", which is totally mediocre, it can actually be empty, but at the same time it can be filled with numerous contents. 

For me it would mean in a pan-European song contest, that all of the countries bring their own musical traditions and cultures and own native languages, and they actually show the many beauty of the music that is universal language of the humankind. In my opinion it didn't succeed this time apart from few exceptions. Without prejudice Pápai Joci's Origo was one of the rare exceptions last night that has been complied with the slogan, if I follow my contexture 😃

But of course it is enough if we think of the meaning of the slogan as the songs represent the layers of the human soul, the joy, sadness, enthusiasm and exhilaration. So, no need to be displeased, right? 

There were many strong and/or beautiful female voices in the finale, for example I liked the contestant of UK or Belgium, and the young Australian boy's song and voice has been good as well. But there was one song only that I had to listen to eagerly from its very first notes with a big smile on my face, because it enchanted me totally. This Portuguese song (Amar Pelos Dois) filled me melancholic, calming, warm feelings, and the performer, Salvador Sobral's unique, simple but expressive delivery kind of intensified all of these feelings. It has differed from the other songs, it has been unique like Pápai Joci's Hungarian-Romany song, or the Romanian yodel, or the Croatian pop vs classical combo. They say that Salvador who has been waiting for heart transplantation, but he can state one thing for sure: his heart is full of music.  

For me it is not surprise that Portugal has been the winner this year and will organize the Eurovision in 2018. Maybe because once in the history of the Eurovision song contest my own taste matches with the will of Europe and this is standalone 😃 Congratulations to Salvador, and of course to Pápai Joci for place 8th!

Eurovízió 2017 - Eurovision 2017

Pápai Joci megcsinálta! Az Origo, a magyar versenydal a döntőbe jutott. Gratulálok neki és sok sikert a döntőben! 

***

He did it! The Hungarian song, Joci Pápai's Origo is in the grand final of the song contest! Congratulations and good luck in the final!