Amikor egy új dalt hall az ember, kell, hogy legyen benne valami olyan faktor, ami nem csak felkelti a figyelmet, hanem fent is tartja az érdeklődést: dallam, ami megtapad, remek hangszerelés, ami ezt támogatja, olyan énekhang, ami képes megborzongatni. Különösen fontos ez, ha olyan nyelven szól a dal, amit nem beszélünk, és amin ritkán vagy egyáltalán nem hallgatunk zenét.
Dimash esetében teljesen mindegy, hogy épp kazahul, oroszul, angolul, franciául, olaszul, mandarinul stb. énekel, minden egyes új dalánál van olyan tényező, ami miatt be tud szippantani. Az ő hangjával és előadásmódjával nincs épp nehéz dolga, de azért ez sem garantálja, hogy ugyanannyiszor térjek vissza minden dalhoz, mivel sok "masterpiece" van a tarsolyában, amiből lehet meríteni.
A kazah nyelvű Kieli Meken szerelem első hallásra típusú dal, már az intro alatt beégett, amikor Dimash még el sem kezdett énekelni. A 2021. január 16-i Digital Show-ban hallhattuk először, és szerencsére elérhetővé tették Dimash YouTube csatornáján.
A tradicionális kazah hangszer, a dombra hangja azonnal egyértelművé teszi, hogy hamisítatlan kazah érzelmű dalt hallunk. Ezt erősítik a ledfalon megjelenő képek, a táncosok mozdulatai, és a szöveg ismerete nélkül is világos, hogy a szülőföldről, az ősökről szól, az erős kazah népről. Ezt az erőt a rockos hangszerelés fel is erősíti. A rajongók, vagyis a Dear-ek most sem tétlenkedtek sokáig, és gyorsan megjelent pár angol nyelvű fordítás, ráerősítve arra, hogy igen, ez a dal tényleg ilyen.
A dal szövegét Dimash édesapja, Kanat Aitbaiev írta, a zenét Erbolat Kudaibergen komponálta. A magyar szöveget a videón lévő angol nyelvű fordításból készítettem, ami a Dimash Qudaibergen Eurasian Fan Club munkája.
Számomra van valami időtlen bája Dimash kínai dalainak. Egyszerre jut szembe róluk az "old school" és a modern jelző. És szép, tartalmas szöveggel bírnak, valódi mondanivalóval, megható, szomorkás történettel.
A Restart My Love az egyik ilyen, kevesebb figyelmet kapott dal, már régóta terveztem lefordítani. A videó után található az angol szöveg.
*
For me there is a timeless charm of Dimash's Chinese songs. What comes to my mind is that they are old school and modern at the same time. And they have lovely lyrics with real message and moving, heartbroken feelings in them.
Restart My Love is one of these lass appreciated song of Dimash, I have planned to translate it into Hungarian for a while. After the video you can find the lyrics in English.
Életre keltett szerelem
„Köszönöm”, mondtad
S én nem tudok továbblépni.
Egyetlen esélyért, hogy újra lássalak,
Kész vagyok mindent feladni.
A fájdalom oly erős,
Egy érzés, mi sosem kínzott azelőtt.
Talán fogok még újra szeretni,
De sosem leszek többé veled.
A fájdalom, amit okoztál, nem múlik.
A továbblépés rémképe elviselhetetlen.
Ez az egyetlen esélyem az életben
S én neked adnám mindenem.
Ölelj szorosan, ne engedj el!
Hagyj kapaszkodni a szerelmedbe!
Színlelni, hogy elérem az elérhetetlent,
És, mint még soha, elviselni minden kétséget.
A tanúm az idő legyen,
Hogy ez a makacsság képes életre kelteni a szerelmem.
Talán fogok még újra ölelni,
De sosem leszek többé veled.
A fájdalom, amit okoztál, nem múlik
A továbblépés rémképe elviselhetetlen.
Az egyetlen esélyem az életben
Az emlékekbe kapaszkodni egész lényemmel.
Ölelj szorosan, ne engedj el!
Hagyj kapaszkodni a szerelmedbe!
Dédelgetni a rögeszméket
Büszkén állni a bánattengerben.
A tanúm az idő legyen,
Esküszöm, hogy melletted leszek!
Kérlek, ne kételkedj,
Ne higgy a pletykáknak és szóbeszédnek!
Egymást választottuk, s én nem futok el.
Nem hagylak újra sírni, volt az esküm,
De a valóságban a lelkifurdalás nyert végül.
Ölelj szorosan, ne engedj el!
Hagyj kapaszkodni a szerelmedbe!
Dédelgetni a rögeszméket
Büszkén állni a bánattengerben.
A tanúm az idő legyen,
Hogy ez a makacsság képes életre kelteni a szerelmem.
Ha jól belegondolok, a tévésorozatok, mióta az eszemet tudom, kísérnek. És néha kísértenek, ha horrorra akad az ember lánya! Gyerekkoromból, a nyolcvanas évekből emlékszem a Négy páncélos és a kutya című lengyel háborús sorozatra, a Tavasz tizenhét pillanata című szovjet alkotásra, a Kórház a város szélén című csehszlovák szériára, a Nem kell mindig kaviárra, amit a németek forgattak, majd jött a Klinika, szintén tőlük. És persze voltak magyar művek is, számomra első a Kántor volt, majd a Szomszédok teleregény, amit az Angyalbőrben követett. Persze olyan amerikai szériákba is belekóstoltam anno, mint a Minden lében két kanál, a Petrocelli, a Columbo, T.J. Hooker, Star Trek. Aztán jött a Dallas. a Twin Peaks, majd a Vészhelyzet.
Mára sokkal egyszerűbb dolgunk van, ha tévés kikapcsolódásra vágyunk, mint a nyolcvanas vagy kilencvenes években, mert annyi sorozatot (és természetesen filmet) lehet elérni a legtágabb műfaji besorolással, amennyit csak akar az ember, csak győzze idővel, mert némelyik széria nagyon fertőző tud lenni, természetesen jó értelemben. És, hogy még jobb legyen, a sorozatok elérése is egyre könnyebb, elég hozzá egy HBO vagy Netflix előfizetés, ami most, a pandémia miatt egy éve tartó korlátozó intézkedések okozta kényszerű otthon ülésben nagyon is jól jön.
Legújabb kalandom a Netflixen elérhető My Country - The New Age / Egy új kor hajnala című koreai történelmi dráma volt, csak hogy tágítsam a hazai, európai és amerikai sorozatokból álló repertoáromat, természetesen. Nem, dehogy, nem ez volt a cél, egyszerűen csak kíváncsi voltam, milyen egy koreai sorozat. Először a The King - Eternal Monarch-ba kóstoltam bele, és tetszett, de csak az első részig jutottam, mert lányom ajánlott kettő másik koreai szériát: Arthdal Chronicles-t és a My Country - The New Age-et. Végül mindegyik első részét megnéztem, és ott álltam, vagyis inkább ültem, azon tanakodva, melyiket is válasszam, melyik legyen az első. Végül szerintem jól döntöttem, és jó magasra is raktam a lécet... vagyis lehet, hogy annyira még sem jó a döntés...
A My Country - The New Age egy történelmi tényeken alapuló fiktív történet, ami az 1300-as évek végén játszódik, a királyi dinasztia váltás idején. Középpontjában két fiú története áll, akik egyaránt alakítják a történelmet, és áldozatai is annak. Az egyik fiú, Hwi, az egykor nagy tiszteletben álló, közkedvelt, de árulás vádjával kivégzett tábornok fia, így, apja miatt megvetett "szellemként" él húgával, és próbálja fenntartani magukat kovácsként. A másik fiú Seon-ho, a magas rangú hivatalnok törvénytelen fia, aki egy szolgától született, ezért mindenki megveti, még a saját apja is, aki csak gyerekkorában meghalt törvényes fiának gyenge, jogtalanul életben maradt árnyát látja benne.
A két fiú gyerekként, rövid életük tragikus periódusában találkozik először, és fiatal felnőtt korukig tartó barátság alakul ki közöttük. Mindketten rendes életre vágynak, megbecsült emberként akarnak élni, ezért jelentkeznek a hivatalnoki vizsgára, ami egy komoly harci viadal. Életükben most először élesben kerülnek szembe egymással, ami nem játék és nem edzés, mint ahogy eddig volt, hanem igazi élet-halál harcot. Csak egyetlen győztes lehet, ami megpecsételi mindkettejük sorsát. Az egyikük végül hivatalnok lesz, a másikat elviszik katonának a harctérre, és mindketten úgy élnek tovább, mint eddig: naponta vívják meg a csatákat a fennmaradásért, és néznek szembe a feléjük irányuló megvetéssel.
A barátokból ellenfelekké, majd ellenségekké vált Hwi és Seon-ho évekig küzdenek a fennmaradásért, sosem veszítve el a másik emlékét. De a sorsuk összeforrt, így újra és újra találkoznak, hogy hol ellenségként, hol szövetségesként nézzenek szembe egymással, miközben körülöttük új világrend bontakozik ki a királyi trónért folyó öldöklésben. Ők pedig a királyok, hercegek és magas rangú hivatalnokok játékszereként egyszerű kavicsok a go-táblán. akik bármikor feláldozhatók a jó ügy érdekében, vagy a rossz fordulatok miatti büntetés jegyében.
A sorozat első perctől az utolsóig fenntartja az érdeklődést és a figyelmet. Természetesen, mivel háborús helyzetben játszódik, nincs híján a harci jeleneteknek, de a harc nem csak fizikálisan van jelen. Cselszövés cselszövés hátán, oda kell figyelni, mert minden mondatnak jelentősége van, hiszen mindenki ugyanazt a háborút vívja, csak mindenki más okból, és mindenki mást akar a végén győztesként látni. Egy jobb élet, boldogabb ország érdekében küzd egymással az uralkodóház, a politikusok, tisztviselők, a bordélyház lakói és látogatói, az állami és a magánhadseregek katonái.
A karakterek komplexek, egyik sem üres, mindegyiknek külön életútja, története van, amit néha megmutatnak, néha csak utalnak rá. De senki sem küzd indíték nélkül. A két főszereplő története tragikus, csapást csapásra mér rájuk az élet és a hatalmasok, akik dróton rángatják őket, miközben ők próbálnak emberek maradni, és hűek azokért, akiért és amiért harcolnak, még ha ez nem is mindig sikerül.
Yang-se Yong (Hwi) és Woo Do-Hwan (Seon-ho) két nagyszerű fiatal színész, erős jelenléttel, magával ragadó karakterábrázolással. Hwi karaktere egy árnyalattal lineárisabb (bár nem egysíkú), mert, bár az életútja olyan, mint egy hullámvasutazás, ahol leginkább lefelé száguld, miközben menti önmagát vagy szeretteit, ő maga nem igazán változik. Viszont sok barátra lel, és megtalálja a szerelem is. Ezzel szemben Seon-ho érzelmei, indítékai és ezáltal tettei olyanok, mint egy folyamatos bungee jumpingozás, aminek időnként kötél nélkül fut neki, hogy mentse a barátját és annak húgát, miközben magányos harcosként küzd, dacolva mindenki megvetésével, barátok és támogatók nélkül. (A játéka és karizmája miatt máris várom, hogy az elsőként megkezdett The King - Eternal Monarch-ot folytassam, mivel abban is játszik.)
Jól megírt, összetett, ezért érdekes karakterekkel és remek játékkal találkozunk szinte valamennyi szereplő esetében, különösen a trónra törő Yi Bang-Won herceg (Jang Hyuk), Seon-ho ördögi apja, Nam Jeon (Ahn Nae-Sang) és a tábornokból lett király, Yi Seung-Gye (Kim Young-Chul) esetében, vagyis nem kell a két fiúnak a hátán cipelnie a sorozatot.
Aki szereti a történelmi, háborús sorozatokat, a folyamatos cselszövéseket, politikai játszmákat, ugyanakkor odavan a lélekbe és szívbe markoló egyéni sorsokért, feltétlenül tegyen egy próbát, szerintem nem fogja megbánni! Mind a 16 rész nagyszerű, sok izgalommal és szívfájdalommal.
Aki nem szereti a véres jeleneteket, annak nem feltétlenül ajánlom, de talán egy próbát annak is megér, mert a színészek játéka, a szép helyszínek és a megkapó zene kárpótolni fogja a keményebb jelenetekért.
Nehéz úgy írni egy dalról, hogy magát a dalt nem lehet megmutatni, mert nem érhető el, és csak azok ismerhetik, akik látták Dimash 2021. január 16-án bemutatott digitális show-ját, ami még ma nézhető, utána pedig már csak egyetlen alkalommal, január 31-én.
De muszáj írnom erről a kazah dalról, amit a Gaissin-Aringaly szerzőpáros alkotott, mert gyönyörű, és gyönyörűségében is felkavart, amikor először hallottam, pedig a szövegét akkor még nem is ismertem. Hogy miről szól? Az én lelkem úgy olvassa a dalt, hogy arról, amivel nap nap után szembenézünk: a rohanó életben megvalósítottuk-e az álmunkat, úgy éltünk-e, ahogyan szerettünk volna, van-e, marad-e mellettünk társ, aki végigkísér minket az úton. És elsősorban arról, amire igyekszünk nem gondolni, és amiben mindig egyedül vagyunk: az elmúlásról.
Furcsa lehet, hogy egy 26 éves, ereje teljében lévő fiatalember ilyen mély, komor témáról énekeljen, de aki ismeri Dimash Qudaibergent, az nem csodálkozik, mert jól tudja, hogy ő az a művész, aki bátran énekel a hazaszeretetről, a békevágyról, a megosztottságról, a tiszteletről, az ember zsigeri félelmeiről, fájdalmáról, csakúgy mint a szeretetről, szerelemről, vagy azok elmúlásáról, a megvalósult vagy elhalt álmokról. Vagyis az életről magáról.
Dimash halkan, nyugodtan, mélyebb tónusú énekléssel nyitja a dalt, ám mire elringatna a hangjával, a zene megváltozik, és hangosabb, erősebb lesz. A kezdeti mélyebb, lágyabb énekhang is erőteljesebbé, magasabbá és élesebbé válik, majd Dimash modulálással tovább fokozza a feszültséget, hogy aztán hirtelen visszahalkulva, szinte suttogva, töprengőn, fájdalmat sugározva énekeljen tovább, végül elnémuljon. Ahogy a hangszerek átveszik a főszerepet, felerősödik a dob és a kobyz hangja, majd bekapcsolódnak a gitárok, rock stílusba rántva a dalt. Minden mozgásba lendül, a fények villódzva követik a hangszerek zaklatott játékát, csak Dimash áll a színpad közepén mozdulatlanul, széttárt karokkal, ég felé fordított arccal, lehunyt szemmel. Egy ember, aki elfogadja a megmásíthatatlant, és megbékél. Ekkor hirtelen megszakad a zene, majd a beállt csendbe halkan visszakúszik a kobyz zongorával kísért, síró hangja, hogy aztán belehulljon a csendbe.
Dimash Kudaibergen (nyugati névhasználattal Qudaibergen) nagy szerencsénkre nem tunyult el a hosszúra nyúló Covid járványhelyzetben. A decemberi új dal, az I Miss You és a hozzá készült videó után (bővebben itt: Dimash Kudaibergen I Miss You (magyar fordítás) ma új kislemezzel jelentkezett.
A Golden egy régebbi dal új köntösben. Dimash számtalan alkalommal adta már elő, része a koncertjeinek, sőt, az Arnau turné nyitódala volt. Az új verziót hallgatva mégis az az érzésem, hogy most picit máshogy szól, és nem a hangszerelés miatt, hanem más a felütés, más a mögöttes érzelem.
A koncertek nyitódalaként hallgatva eddig mindig úgy éreztem, hogy a közönségnek szól, Dimash rajongóinak, a Dear-eknek, és nem másról, mint a Dear-ekről, akik különbözhetnek egymástól, mégis családtagként tekint rájuk és egyforma gyönyörűen fénylenek a szemében. Vagyis számomra a dal egyfajta közös himnusz, köszöntés volt. Eddig.
Most, a kislemezt meghallgatva máshogy érzem a dalt. Talán csak azért, mert pont a Dear-ek hiányoznak az egyenletből, hiszen ez most "csak" egy kislemez, itt nincs interakció, nincs egymásnak örülés, itt csak a dal van, ezért nagyobb hangsúlyt kap a szöveg. Az a szöveg, ami természetesen nem változott, viszont változott Dimash éneklési módja. Máshogyan énekli most a dalt, keményebbnek, eltökéltebbnek, ha tetszik, dühösebbnek hat. Talán csak azért, mert picit rockosabb ízzel énekli. Talán azért, mert reflektálni akar a világ történéseire. Talán az angol szövegű dalt a nyugati(bb) piacra szánták, ahol ez a hangzás kelendőbb lehet, mint a lágyabban, légiesebben énekelt dalai. Talán Dimash a 26 évével jelezni akarja, hogy tud ő kemény is lenni, hiszen nem kölyök már, erős, határozott férfivá érett, aki kimondja, amit ki kell mondani, és hiába próbálták eltántorítani a saját művészi irányától, továbbra sem fog beállni azok közé, akik be akarják rántani az általuk preferált egyformaságba. És, bár lehet, hogy a tehetsége révén más, mint az átlagember, korántsem angyal, hiába tartják sokan annak, súlyos terhet rakva a vállára.
A dal szerzői A. Wrethov, M. Widesater, D. Straaf, a szöveg általam készített fordítása a következő:
Arany
Bámulnak folyton rád
Tán azt mondják, az a csodabogár
Jobb lenne, ha eltűnne már.
Azt hiszik, nem hallod őket
De mi minden szóval, amit hallunk tőled
Kristálytisztán látjuk, amit te.
Így, mikor a csend kezd szűnni
És a hamu fentről hullni
Akkor a képmutatás mögött, tudd
Aranyból vagyunk.
Mondhatnak, amit akarnak
De mi még mindig nem változunk
Mert aranyból vagyunk
Aranyból vagyunk.
Aranyból vagyunk
Aranyból vagyunk
Minden letört darabért
Az összes hitetlenségért
S mikor megmondták neked, hogyan élj
Higgyék csak, hogy ítélhetnek felettünk
Ahogy megjelöljük a bőrünk
Ők nem tudják, hogyan találják meg a kincset bennünk.
Így, mikor a csend kezd szűnni
És a hamu fentről hullni
Akkor a képmutatás mögött látod
Aranyból vagyunk.
Mondhatnak, amit akarnak,
De mi nem változunk.
Mert aranyból vagyunk,
Aranyból vagyunk.
Aranyból vagyunk,
Aranyból vagyunk.
Mert aranyból vagyunk,
Mi aranyból vagyunk.
Talán csak az én fülem, lelkem hall most máshogy, és nem kell jelentést keresnem egy-két "rekesztés" vagy "rock sikoly" mögött, sem pedig összefüggést a dal szövege és Dimash éneklése, érzései között.
Döntse el mindenki maga, hogy van-e különbség a két dal előadásmódja között, és ha igen, akkor mi az, és mi állhat mögötte. A lényeg, hogy a dal szövegével könnyű azonosulni, hiszen sokan mások, mint az ítélkező külvilág, de jó másnak lenni, jó egyedinek lenni, jó aranyként fényleni a szürkévé tett világban.
Egy fiatal férfi menetel Oroszország kietlen táján. Maga mögött hagyta szülőföldjét, a friss szellőtől édes levegőjű, gyönyörű Szamal-hegyet, a hatalmas tavat, és idős szüleit. Nem önszántából megy, elhurcolták, hogy az orosz cárt szolgálja. És nem tudja, látja-e még valaha szeretteit, és a hazáját...
Mintegy 49 millió hektárnyi termőföldet sajátított ki a cári Oroszország erőszakkal a kazah néptől a Nagy Háború idején. A kazahokat a terméketlen földekre űzték, javaikat elvették, és az őket sújtó adókat többszörösére emelték, éhínséget és tömeges halált hozva rájuk. De ez még mindig nem volt elég, a cár 1916-ban elrendelte, hogy az "idegen" férfiaknak be kell állnia az ő szolgálatába.
A fiatal katona kétségbeesett segélykiáltása ez a dal. A hangszerelés, az ősi kobyz fájó sírása vagy a természet hangjait utánzó játéka felerősíti a katona fájdalmát. De ez a fájdalom nem csak az övé, hanem az egész kazah népé, aki függetlenségével, földjével és népessége nagy részével fizetett a cári, majd a szovjet önkénynek. Dimash hangja Kazahsztán hangja, érzései, fájdalma a kazah népé.
A dal magyar fordítása a saját tollamból:
Drága szülőföldem a hatalmas Shalkar-tóval,
Hogyan telnek majd napjaim katonaként, ó, jaj!
Te jársz újra és újra az eszemben
Én drága földem, ahol születtem, s felnőttem.
Nem lovon, hanem lábon haladva,
Nem is lépve, vonszolva magamat.
Tizenöt napja vánszorgok,
Lassan közelítek, lásd, Omszk!
Huszonöt évemmel
1891-ben itt születtem.
Most a sors akaratából messzi föld vár rám,
Ég veled, Szamal-hegy, én drága hazám!
Magam mögött hagylak
Mint eltévedt lovak, elveszett horda.
Ottmaradt Apám, s Anyám,
Kiket megőszített a kor már.
Mi késztetett fakadni e dalra?
A gyász és a szívfájdalom éve, 1916…
Szamal-hegy, drága szülőföldem a hatalmas Shalkar-tóval,
A világjárvány mindent átírt, így az előadóművészek naptárát is. Dimash turnéja is félbeszakadt, így nem láthattuk őt 2020-ban a németországi helyszíneken vagy Prágában. Év végén azonban kaptunk egy ajándékot, mert bejelentették, hogy január 16-án online koncertet ad Dimash!
A koncert a Tixr.com nevű amerikai platformon lesz elérhető jegyvásárlás után. Az árak nem magasak, 10-15-25 USD-t kell fizetni értük, attól függően, hogy mikor történik a jegyvásárlás.
Aki teheti, ragadja meg az alkalmat, mert a 2021. márciusra átszervezett düsseldorfi és prágai koncertek esélye sajnos még mindig elég halvány. De mindenképp megéri a befektetés, mert Dimash-t látni és hallani mindig öröm. Emellett a jegyek árának egy része jótékonysági célokra megy a nonprofit szervezet a Project C.U.R.E részére, aminek Dimash a nagykövete. A szervezet egészségügyi segítséget nyújt az arra rászoruló országok családjai részére.
Az igazi művészek olyanok, mint a varázslók: suhintanak egyet a képzeletbeli varázspálcájukkal, és már meg is van a csoda. Ehhez a varázslathoz egy énekes esetében hosszú éveken keresztül tartó hangképzésre, tanulásra és gyakorlásra van szükség, aminek gyümölcsével végül elbűvöli a hallgatóságot.
Dimash (bővebb tartalom a Dimash cimke alatt) az első ámulatba esést és döbbenetet az SOS és az Opera 2 című dalokkal okozta nálam. Azt hiszem, sőt, tudom, hogy ezzel messze nem vagyok egyedül, hiszen az internetnek köszönhetően ezzel a két dallal ismerhettük meg az egyedülálló hangi adottságait és képességeit szerte a világon. Kis időnek azonban el kellett telnie, míg a döbbenetet felváltotta bennem a csodálat, a hangja és előadásmódja pedig a fülemen és az agyamon túl elérte a szívemet és a lelkemet is. A dal, amivel ezt elérte a Love is Like a Dream volt.
A jogok Dimash Kudaibergen hivatalos Youtube csatornájához tartoznak.
Korábban már próbálkoztam átültetni a dal szövegét magyarra, de akkor leginkább csak lefordítottam, nem törekedtem arra, hogy valódi vers legyen belőle. De Dimash a maga perfekcionizmusával fejlődésre sarkallja az embert, így csiszoltam egy picit a szövegen. Íme, az eredmény:
Álomszerű szerelem
Szemedbe mint tükörbe tekintve
Félek, hogy önmagam elveszítem benne.
Nem akarom, hogy múló pillanat légy az éj sötétjében
és a végzetemben.
Szeretlek, mint csak egyszer lehet az életben,
Mint ha előttünk nem lett volna a Napnak fénye sem.
Elsodortad a gondot és a vitát,
Meglelted a boldogságom kulcsát.
Nekem lelted meg.
Ez a szerelem, ez az álomszerű szerelem szívünk kristály zenéje.
Lágyan ismétlem majd, ahogy csodásan súgod „Szeretlek téged”.
Ez a szerelem, ez az álomszerű szerelem boldogsággal tölt el.
Ez a szerelem, melynek vége az álmokkal dacolva sosem jön el.
Megbocsátom a magányt és a bút, azt mondtad, vissza sosem térnek,
Hiszen csak az édes álmokban élnek.
De a mi szerelmünk itt és most létezhet,
Remélem, nem veszítem el magam a fényedben.
Remélem, hogy nem válik a szerelmünk magánnyá,
Csodás jutalom ez az öröm, és az álom mi valósággá vált.
Melletted lehetek.
Megérdemlem az örömöt, hogy örökké veled legyek.
Örökké veled legyek.
Ez a szerelem, ez az álomszerű szerelem szívünk kristály zenéje.
Lágyan ismétlem majd, ahogy csodásan súgod „Szeretlek téged”.
Ez a szerelem, ez az álomszerű szerelem boldogsággal tölt el.
Ez a szerelem, melynek vége az álmokkal dacolva sosem jön el.
Ave Maria!
Ave Amor!
Ez a szerelem, ez az álomszerű szerelem boldogsággal tölt el.
Ez a szerelem, melynek vége az álmokkal dacolva sosem jön el.
Advent utolsó vasárnapján már itt az ideje a hangolódásnak. Bár mi hetekkel ezelőtt elkezdtük a ház díszítésével, és két napja már a karácsonyfa, becses nevén Kálmán is felöltötte az ünnepi ruháját. És persze nem tudjuk megunni a karácsonyi dalokat sem 🎄
Van annak egyfajta bája, amikor az ember rábukkan egy olyan énekesre, aki első hallásra letaglózza. A hangja, a kisugárzása, a stílusa, a színpadi jelenléte. Az ilyen előadóra szoktuk mondani, hogy komplett egész, egy csodásan összeállított csomag. Az első döbbenet és rácsodálkozás után jön az ismerkedés időszaka, amikor a legrövidebb időn belül a legtöbbet akarunk megtudni a munkásságáról. Először csak magányosan kutatunk, majd a kutatás eredményeként felfedezzük, hogy rengeteg rajongó közé csöppentünk, és csatlakozunk egy-két, na, jó, kinek akarunk hazudni, szóval SOK csoporthoz a világ minden tájáról. És szívjuk magunkba az információt új kedvencünkről, míg lassan kirajzolódik előttünk nem csak a művész, hanem maga a hétköznapi ember képe is.
És akkor jön a döbbenet: Az odáig rendben, hogy én ismerem őt, és a világon rengetegen, több millióan, de a honfitársaim közül miért csak kevesen? És elindul a misszió: szerezzünk új rajongókat! És jön a kérdés: Miért néznek rám úgy az emberek, mint akinek még egy orra nőtt, ha megemlítem a kedvencem nevét? Talán azért, mert nem amerikai, nem angolszász, akinek a neve ismerősen cseng? Jellemzően nem az általunk megszokott nyelveken, vagyis nem angolul, olaszul, spanyolul és esetleg franciául énekel, hanem legtöbbször kazahul, oroszul és mandarinul? Nincs pontosan behatárolható stílusa, mert több műfajban mozog otthonosan, és a neoklasszikus műfaj idegenül cseng? És, mi történik, ha ízelítőként megmutatsz egy-két dalt? Akkor jön a meglepődés, mert messze nem a megszokott az énekhang, a zenei hangzás, a stílus, és főként a hangterjedelem. És, sajnos sok esetben nincs nyitottság, jön a burkolt, de annál határozottabb elutasítás, miszerint jó-jó, sőt, szuper, és nagyon tud, de ez a stílus idegen, nem tetszik, túl sok... Persze elismerik, hogy nagy művész, hiszen ekkora rajongótábor nem tévedhet, de hallgassák csak a rajongók, hallgassam én, ha engem boldoggá tesz, de őket hagyjam békén. Szerencsére van, akinek megtetszik, meghallgat egy dalt, kettőt, és mire kettőt pislant, már nyakig elmerült a jóban.
És mi van ezután? Az ember koncertre vágyik, jegyet vesz külföldre, aztán jön a pandémia, és a koncertet egy évvel elhalasztják. Legalábbis eddig... Azután jön a gondolat, hogy Magyarországon is kell koncert! Majd a lesújtó gondolat, hogy jó-jó, de ha abból indulunk ki, hogy kb. ezer fő a magyar rajongóbázis, és a rádiók sem játsszák kedvencünk dalait, akkor mennyi az esélye egy hazai show-nak? És ezt az ezer főt is fenntartással kell fogadni, mert sokan csak becsatlakoznak a rajongók kérésére, hogy növekedjen egy social media csoport létszáma. És gondolkodunk, gondolkodunk, hogyan lehetne népszerűsíteni a szívünknek, lelkünknek oly kedves művészt. Van, aki egyedi rendszámtáblát csináltat az ő nevével, van, aki, mint én, blogbejegyzéseket ír, sokan megosztják a videóit a social media fiókjukban. És van, aki cikksorozatot ír hivatalos zenei portálon!
Igen, megjelent egy cikksorozat a zene.hu-n, sokunk kedvenc énekesének, a fiatal kazah művésznek, Dimash Kudaibergennek szentelve, őt, mint embert és mint művészt bemutatva! Végre valami elindult, és talán olyan zenekedvelők is elolvassák, akik valami újra, valami szépre, valami lehengerlőre vágynak a valljuk be, egyre sematikusabbá, egyre lebutítottabbá váló egyetemes zenei palettán.
Reméljük, minden abba az irányba mutat, hogy hamarosan hazánkban köszönthetjük Dimash-t! Ha sikerül a misszió, ha nem, az biztos, hogy a lelkes magyar rajongók továbbra is szeretni fogják ezt a nagyszerű, nagylelkű, óriásszívű és óriáshangú ifjú művészt!
Copyright belongs to the Creative Center "DimashAli
Pár nap alatt elveszítette a magyar zenei élet három legendás alakját.
Benkő László és Mihály Tamás az Omega együttes alapító tagjai voltak billentyűsként és basszusgitárosként. Jóval fiatalabb vagyok náluk, fiatalabb, mint mióta ők zenéltek, de a legendás Omegát mindenki ismeri, hiszen a 60-as évek óta rengeteg dalt adtak nekünk. Az én kedvenceim a Gyöngyhajú lány, Petróleum lámpa, Hajnali óceán, Ha én szél lehetnék, Fekete pillangó, Nyári éjek asszonya, és az örök Léna.
Benkő László, Mihály Tamás! Köszönjük! Nyugodjanak békében!
Omega - Léna
És, mert az élet kegyetlen, egy másik legendát is elvett tőlünk, Balázs Fecót! Ő sem az én korosztályom, de szerettem a dalait. Évszakok, A csönd éve, Hazafelé, Érints meg még egyszer, Homok a szélben. És a személyes kedvencem, a Maradj velem. Így kezdődik a szövege: "Amikor vége az utolsó dalnak is" Most tényleg vége van az utolsó dalnak is, a Covid elvitte...
- Állj! - emelte fel a kezét figyelmeztetőleg Mister Ketyegi. - Nincs puszi! Másfél méter!!! - harsogta, mire Monsieur Kanóc azonnal visszakozott.
Ez az apró kis jelenet máskor belesimult volna a Budapesti Operettszínház előadásába, és a zsúfolásig megtelt nézőtér mind a 901 nézője egyként mosolygott volna a két bohókás karakter újabb vicces szóváltásán. De a 2020. november 06-ai, 19:00 órás előadás mintegy 300 nézője nevetéssel és tapssal reagált a szürreálisan valóságos, így ironikus képet rajzoló poénra. Hiszen ugyanúgy hadakozunk a pandémia okozta új élethelyzettel, mint Belle és a Szörnyeteg egymással és saját magával, a környezetével, a múlt valóságával, a jelen árnyaival, a jövő reményével. Keressük a megoldásokat, a kibúvókat, a jót a rosszban, a rosszat a jóban, bár nem mindig sikerül. És persze keressük, hogy kit és mit lehet vádolni, szapulni és kérdőre vonni a folyton romló helyzetért, amibe belecsöppentünk, és ebben persze mindig sikeresek tudunk lenni. Pedig ez nem vezet jóra. Inkább üdvözölnünk kellene az olyan örömöket, amit egy színházi előadás okoz, amin még ott lehetünk, még ha nem is telt házzal.
A kormány november 03-án bejelentett, színházakat is érintő korlátozó intézkedései hallatán fogalmunk sem volt, hogyan alakul majd a pénteki programunk, mi lesz A Szépség és Szörnyetegre megvásárolt jegyeinkkel. De a Budapesti Operettszínház előállt egy megoldással, ennek köszönhetően november 06-án 18:10-kor a Mozsár utcai bejárat előtt álltunk a járdán, elfoglalva a helyünket a hosszúra nyúlt sorban. Mindenki türelmesen, maszkban várakozott, nem volt tülekedés, hangos szó, elégedetlenkedés. Kiss B. Atilla, a színház igazgatója kijött az épületből, köszöntött és arra kért minket, hogy picit álljunk szellősebben, végigsétált a sor mellett az úttesten, tartva a másfél méter távolságot, és megköszönte, hogy ott vagyunk, hogy eljöttünk és kitartunk a színház mellett. Szép gesztus volt, és természetesen köszönet jár a színház minden dolgozójának, hogy gyorsan alkalmazkodtak az új szabályokhoz, átszervezték az előadásokat és a nézőteret.
Na, igen, a nézőtér... Minden második, harmadik, esetenként a negyedik szék is le volt ragasztva sárga-fekete ragasztócsíkkal. Lehangoló volt, szürreális, de kevésbé rossz, mint ahogy először gondoltam, hiszen ott voltunk, mert ott lehettünk maszkban, fegyelmezetten, átesve a bejáratnál a hőmérséklet ellenőrzésen, és vártuk, hogy meséljenek nekünk a szép Belle-ről, a bűneiért rút szörnnyé varázsolt hercegről, a tárgyakká váló emberekről, öntelt, izompacsirta fajankóról, hóbortos feltaláló apáról, és manipulálható, könnyűszerrel akár pusztításra is fogható népről.
Minden Disney mese rajongója ismeri a herceg történetét, aki mindenkit a külseje alapján ítél meg, és akinek nincs a szívében szeretet és könyörület, ezért egy varázslat szörnyeteggé változtatja. És vele együtt a kastély valamennyi, ártatlan lakója alakot vált. Az egyetlen esélyük arra, hogy visszanyerjék emberi alakjukat az, ha a Szörnyeteg megtanul szeretni, és szerelme tárgya viszontszereti őt.
Szép és tanulságos mese gyereknek és felnőttnek egyaránt. Manapság különösen időszerű is, amikor a külsőségeknek, a szépészeti beavatkozásoknak, a márkás ruháknak, a drága okostelefonoknak, hatalmas okostévéknek és a gyönyörű autóknak, na és persze a futószalagon "gyártott" világsztároknak éljük a fénykorát. Könnyű eltévelyedni a valódi értékek keresésében, a befolyásolható gyerekeket pedig még könnyebb megtéveszteni. Emlékszem, amikor sok évvel ezelőtt az akkor még óvodás lányom a jó és a szép, a rossz és a csúnya szavakat furcsa módon társítani kezdte. Ha meglátott egy szép embert, akkor azt mondta rá, hogy jó, a csúnyára pedig rávágta, hogy rossz. Talán A Szépség és a Szörnyeteg gyerek nézői között is vannak, akik még vagy már rosszul értelmezik a fogalmakat, de a mesék és a színház segíthetnek a helyükre billenteni a dolgokat. Bevallom hogy a felnőttek esetében picit szkeptikusabb vagyok...
Péntek este a nézőtér-harmadolása mellett örömteli debütálás is volt, mert új Szörnyeteg állt be a hosszú évek óta futó darabba Cseh Dávid Péter személyében. Két hete még egy - nem Operettszínházas - búcsúelőadásról írtam és méltattam Dávidot (ITT olvasható), most pedig egy premierjéről. Úgy tűnik, mintha kísérnék őt az elváltozott vagy torz testben élő, vagy épp egészséges testben élő torz lelkű és elméjű karakterek a színpadon. A szép lelkű, csúnya Quasimodo, az őrült Néró, vagy az imént említett, két hete látott Izgass fel! pszichopata Richardja után most ő a Szörnyeteg. És remek Szörnyeteg! Mivel szinte végig hatalmas maszkban és jelmezben játszik, nem lehet látni az arcát, így, mimika, és könnyed mozdulatok hiányában minden érzést csakis a hangjával tud közvetíteni, amit tökéletesen meg is valósított. Intelligensen játszik, semmiféle manírosság nem fedezhető fel nála, a prózája tisztán érthető, természetes, nincs nyelvbotlás, az énekhangja pedig telt, erős, szépséges, érzelmekkel telt. A Notre Dame-i toronyőr óta folyamatosan drukkolok neki a vezető szerepekért, és öröm azt látni, hogy az Operettszínház is bízik benne nagyon fiatal kora ellenére. Én pedig abban bízom, hogy egyre több főszerepet kap majd, olyat is, ahol nem kell nehéz jelmezt cipelnie, és szabadon játszhat, szárnyalhat. Elgondolkodtam azon, hogy az Operettszínház korábbi hatalmas sikerű darabjaiban tökéletes címszereplő lehetne a Mozart és a Rudolf musicalekben. A jelennél maradva a hatalmas sikerrel játszott István a király-ban is könnyűszerrel el tudom képzelni a címszerepben, de természetesen a színház szakértőinek szereplőválogatásával nem lehet vitába szállni, ők tudják, hogy ki mikor áll készen egy szerepre. Ami biztos, az az, hogy Cseh Dávid előtt nagyon szép jövő áll.
Belle-t JenesKitti játszotta, akinek szép arca, törékeny termete tökéletesen ellenpontozta a Szörnyeteg hatalmas termetét, lágy hangja pedig annak torzított, erőszakos morgásait, ordítását. Kislányos volt és érett, sebezhető és erős, bizonytalan és eltökélt. Bájos, finom jelenség, akiről tényleg könnyen jut az ember eszébe egy Disney hősnő. A Maurice-t játszó Magócs Ottóval aranyos apa-lánya párost alkottak.
Az önimádó Gaston szerepébe Szentmártoni Norman bújt, aki hosszú évek óta alakítja a Szörnyeteget is. Le sem tudná tagadni sportemberi mivoltát, nagy termetű, erős férfi. Fényes, fekete parókájával, testre simuló ruhájával, na és persze önimádatával pontosan olyan volt, mint ha az 1991-es rajzfilmből lépett volna elő. Férjem nem hasonlítgatott, szerinte "Ezt az embert rajzolták".
A kastély komor, sötét világát a személyzet hivatott színessé és élettelivé tenni a darabban. Angler Balázs Monsieur Kanócként és Peller Károly Mister Ketyegiként folyton perlekedő, vicces kettőst alkottak. Polyák Lilla Kannamamaként terelgette szeleburdi társait és kisfiát, Csészikét, vagyis Maszlag Bálintot, a feledékeny Madame de la Nagy Böhömöt, Váradi Mónikát, és Babette-t, vagyis Füredi Nikolettet. Fontos szerepük van az előadásban: ők jelképezik a jövőbe vetett hitet, a reményt. Ők mutatják be a közösség szerepének fontosságát az egyén életében, döntéseiben, legyen a hatásuk jó, avagy rossz. Mert a közösségnek személyiségformáló hatása van, és terelni tudja az embert bármelyik véglet felé. De azért a legjobb az arany középút.
Nem tudni, meddig tudják fenntartani az előadásokat ebben a jelenlegi formában a színházak, meddig maradnak nyitva, esetleg átállnak-e online közvetítésre. Ami biztos, az az, hogy szükség van a kultúrára, a művészetek valamennyi formájára, a pandémia idején talán még jobban, mint bármikor máskor. A színházaknak azért, mert ez a feladatuk, a színészeknek pedig azért, mert játszani akarnak. Mi, nézők pedig azt szeretnénk, hogy arra a három órára, amíg tart az előadás, elvarázsoljanak minket, elrepítsenek olyan helyekre és történetekbe, amikről Belle olvasott a könyveiben. Mert addig jól vagyunk, elszállnak a gondjaink és gyógyul a lelkünk.
