Mindig öröm, ha az ember színházba megy. Jó, ha olyan darabot láthat, amit már régóta szeretne megnézni, és még nagyobb öröm, ha régi, gyerekkori emlékeket idézhet fel a testvérével egy előadás kapcsán. A hab a tortán, amikor olyan időpontban veszi meg a nagyon jó helyekre szóló jegyeket, amikor a napi szereposztás már kialakult. Nincs más hátra, mint hátradőlni, és várni a nagy napot!
Aztán a várakozás során felüti a fejét egy-két olyan tényező, amitől először a csokigomb esik le a habos torta tetejéről, majd szépen olvadozni kezd a hab is. Hogy mik ezek a tényezők? Először is a jegyvásárlót ledönti a lábáról az influenza, és csak a jó szerencséjében bízhat, hogy az előadás napjáig meggyógyul, de legalábbis olyan állapotba kerül, ami feljogosítja arra, hogy emberek közé menjen. Ne köhögjön úgy, mint egy öreg motor indításkor, ne harsogja túl a zenekari árokban ücsörgő fúvósokat az elkerülhetetlen orrfújás közepette, egyszóval legyen alkalmas az elvárt, kulturált magatartásra. És, nem elhanyagolható szempontként végre tűnjön el a gyulladás a hallójárataiból, hogy esetleg halljon is valamit abból, ami a színpadon (és alatta) történik. Álom, álom, édes álom ... ja, hogy ez egy másik történet régi dalszövege? Sebaj, a műfaj ugyanaz!
Szóval, ha mindezen túl lennénk (nem vagyunk), akkor részünkről mindent megtettünk a jó szórakozás érdekében, hiszen egészségesek vagyunk (majdnem), és a (számunkra) lehető legjobb szereposztásra vettünk jegyet. Na, ennél a faktornál nagy a lécrezgés. Hiszen előadásra veszünk jegyet, nem szereposztásra, még úgy sem színészekre. A gond az, hogy az ember gyarló, és el nem ítélhető módon igenis sokunknak vannak kedvencei. Egy, kettő, három, sok, kinek mennyi, és nagy a boldogság, ha a jegy vásárlásakor kínált szereplők meg is jelennek a színpadon. Hát, ez nem történt meg sajnos.
Két alkalommal voltam színházban a családdal hétvégén (még mindig betegen, de a jegyet csak nem hagyja az ember veszni, ha már eladni nem tudta, és a fent említett kulturált magatartásra már alkalmas), de a jegyek vásárlása és az előadások időpontja között eltelt hosszú hetek alatt a szereplőgárda átalakult. Ez főleg a Viktória esetében volt így, mert először Jantyik Csaba, majd Szendy Szilvi és Kerényi Miklós Máté tűnt el a listáról, és helyettük beállt Bardóczy Attila, Vágó Zsuzsi és Peller Karcsi. Félreértések elkerülése végett egyik beálló művésszel szemben sem volt és azóta sincs semmi problémám, sőt, hiszen szeretni valók és nagyszerűek egytől egyig!
Jantyik Csaba a Csókos asszonyból is kikerült, helyette beállt Balogh Bodor Attila. No, de hogy teljes legyen a kép- és zűrzavar, mikor máskor derüljön ki, hogy kedvenc bonvivánunk, Dolhai Attila megbetegedett, és nem játszik egyik előadáson sem, ha nem a Viktória napján? Kellemetlen? Az. Neki mindenképpen, mert betegnek lenni roooooooosssssssssz! Nekünk meg pláne, mert a szereplő- cserebere lavinája így maga alá temetett minket. Végül Vadász Zsolt lett Viktória Koltay kapitánya, és Homonnay Zsolt a Csókos asszony Dorozsmai Pistája. Biztosan ők is jobban örültek volna egy-egy szabad estének, de ha menni kell, akkor menni kell.
Mit volt mit tenni, az újratervezés gombot megtaláltuk, nem álszenteskedem, így elmondom, hogy kósza kísérletet tettünk a jegyeinken való túladás irányába, de felszaporodott a kínálat, így megtartottuk őket, és el is mentünk a színházba, hiszen a darabok jók, és más színészeket is meg kell nézni. Az eset amúgy a Csókos asszony miatt fájt talán jobban, mert gyermekkorom első színházi élménye fűződik a darabhoz. Nővéremet leptem meg a jeggyel szülinapi ajándékként. Általános iskolás korunkban láttuk anno a darabot a Vígszínházban, és jó volt nosztalgiázni, csajos napot tartani. És ízelítőt adni abból, hogy "mit eszünk összcsaládian annyira Dolhain". Hát, ez utóbbi nem jött be, mert az érintett, betegség okán, nem jött el.
Térjünk át a lényegre, vagyis a darabokra. A közel egy időben (1930-as évek) keletkezett Viktória és a Csókos asszony között van hasonlóság, több is. Mindkét operett középpontjában - a hagyományokhoz híven - a szerelem áll; a címszereplők pedig hölgyek. Természetesen találunk primadonnát és bonvivánt is mindkét esetben, és két-két szubrett-táncos komikus párt, ami újdonság volt anno, ma azonban annyira már nem, hiszen már a Bajadérban is megkettőződtek ezen karakterek. Fura módon a Viktória bonvivánja a dorozsmai illetőségű Koltay kapitány, míg a Csókos asszony Pistája is Dorozsmai, de ő a vezetékneve okán.
További hasonlóság, hogy a főhősnők különböző okokból egy fiatal és egy idős férfi között lavírozva jutnak el végül a boldogságig.
Ezen túl azonban markánsabb különbségek adódnak például a szerzők személyében (Ábrahám Pál jegyzi a Viktóriát, Zerkovitz Béla és Szilágyi László a Csókos asszonyt). Maga a történet is különbözik, és a helyszínek tekintetében is markáns az eltérés. A Viktória hősei háromországon keresztül vándorolva keresik a boldogságot, míg a Csókos asszonyban ki sem teszik a lábukat Budapestről, csupán a józsefvárosi Nagytemplom utca és a Bajza utca között ingáznak.
*
A Viktóriaaz I. világháború végén játszódik. A szibériai hadifogolytáborban éppen kivégzések zajlanak. Itt találkozunk Koltay kapitánnyal (Vadász Zsolt) - aki szerencsére tényleg három aranycsillaggal büszkélkedhet végre a korábbi őrmesteri rendfokozati jelzéshez képest, bár még mindig nem korhűen - és tisztiszolgájával, 67. Rácz János cigányprímással (Peller Károly), nem épp szerencsés körülmények között, hiszen éppen kivégezni készülnek őket. Azonban ágyútűz szakítja meg a vérengzést, és a szerencsés véletlennek köszönhetően megszöknek.
A következő helyszín Tokió, ahol az Amerikai Egyesült Államok japán nagykövetét, John Cunlight-ot (Bardóczy Attila) búcsúztatják, mert áthelyezték Oroszországba. Az idős nagykövet felesége, a fiatal, magyar Viktória grófnő (Fischl Mónika) hűen követi férjét kontinenseken át. A nagykövetségen egy nap megjelenik Koltay kapitány és tisztiszolgája. A nagykövet menedékjogot biztosít számukra, hiszen a háború időközben véget ért, a béketárgyalások pedig folyamatban vannak az Egyesült Államok - és az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával - Magyarország között.
Jancsi közelebbi ismeretségbe keveredik a cserfes szobalánnyal, Riquette-tel (Vágó Zsuzsi), míg Koltay döbbenten fedezi fel a nagykövet oldalán volt szerelmét, Viktóriát. A lebukástól félve Csáki főhadnagyként mutatkozik be a nagykövetnek, és hozzálát, hogy visszaszerezze volt kedvesét, Viktóriát, aki neki ígérte a kezét Dorozsmán. A nő elmondja neki, hogy halottnak hitte, mert a hivatalos értesítés szerint a kapitány elesett a háborúban, így Viktória, gyászát levetve, igent mondott az amerikai diplomata 18. házassági ajánlatára.
Viktória testvére, Feri (Csonka András), gyanakodik a két magyar láttán, felismeri Jancsit, és rájön, hogy kicsoda is Csáki igazából. De nem játssza ki a lapjait, inkább újdonsült házasként feleségével, a japán Lia San-nal (Kékkovács Mara) törődik.
A következő helyszín Szovjet-Oroszország, ahol a helyzet fokozódik. Koltay és Jancsi követik a nagykövetéket, aki diplomataként mutatja be őket új szolgálati helyén, és megszervezi a hazajuttatásukat. Riquette (Jancsi szerint csak Brikett) között szerelem szövődik, a Szibériát megjárt prímás egyre kétségbeesettebben vágyik Magyarországra, azonban Koltay csak akkor hajlandó hazamenni, ha Viktória beismeri, hogy szereti őt. Erre azonban nem kerül sor, így a kapitány bánatában halni vágyik, és feladja magát az oroszoknak, mint szökött hadifogoly.
A darab végén Magyarországra térünk vissza, Dorozsmára. Jancsival és Riquette-tel találkozunk, illetve Ferivel és Lia San-nal, akik mind önként jelentkeznek, hogy segítsenek benépesíteni a megcsonkított Magyarországot. Megjelenik Viktória is, aki elvált férjétől, hiszen a férfi ígéretet tett neki házasságkötésükkor, hogy csak addig lesznek együtt, amíg a nő boldog mellette. Viktória gyászolja Koltayt, de gyásza nem tart sokáig, mert megjelenik volt férje, aki közreműködésével fogolycserét hajtottak végre, és ő hazajuttatta a kapitányt. Vagyis, az operettek hagyományai szerint minden jó, ha jó a vége.
Az előadás szép volt, a történet mókázások és szomorkodások közepette vezeti végig a nézőket a történelmi kor szomorú időszakán, több kontinensen keresztül. A díszletek, jelmezek gyönyörűek voltak, hűen adták vissza az adott országra jellemző motívumokat. A tánckar és a kórus szintén a megszokott magas színvonalon teljesített. A zenekar szintén, akár klasszikus operetthangzásról, akár jazz-hatású zenéről volt szó.
De a szokásos varázslat számomra mégis elmaradt. Ez egyrészről köszönhető volt a meglehetősen passzív közönségnek. Hogy mi volt a passzivitás oka, azt találgathatjuk. Egyrészről azt kell mondjam, hogy a szereplők csereberéje sosem tesz jót. Aki a színházba belépve, a táblára tekintve szembesül azzal, hogy kedvencét ma este nem fogja látni, az csalódott lesz. Hiába mondja bárki el ezerszer, és hiába vagyon kiírva mindenhová, hogy a színház a műsor- és szereposztás változtatásának jogát fenntartja, az a csalódást nem fogja felülírni. Mi tudtuk, hogy Dolhai Attila nem lesz ott este, viszont azok, akik felháborodva, a szó szoros értelmében árral szemben, sietősen távoztak a színházból, azok valószínűleg nem. Egy biztos: betegségről nem a színház tehet, még csak nem is a színész. És amíg több szereposztással futnak a darabok, addig a megoldás a váltó beállása. Aki nem békélt meg a helyzettel, az vagy távozott (nem voltak olyan sokan), vagy még előadás előtt átadta a jegyét másnak.
Nem irigylem a helyettesítő színészeket, hiszen szembesülniük kell azzal, hogy ez nem az ő közönségük. A közönség energiája pedig hatással van a színészek teljesítményére. Lehetett volna az előadás fergeteges hangulatú, de számomra nem volt az. Valami hiányzott, nem sugárzott belőle az elcsépelt "szívét-lelkét beleadta", vagy "beleadott apait-anyait" érzés.
Fischl Mónika hangja gyönyörűen szólt, bár néha úgy tűnt, főleg a prózában, mint ha ő maga is náthával küzdene.
Vadász Zsolt hangja vitathatatlanul szép, de valamiért nem fogott meg az alakítása, mert magáról Koltay kapitány karakteréről nem tudtam meg semmit. Számomra üres maradt, nem éreztem benne a szenvedélyt a szeretett nő iránt, a szenvedést, amiért az újra és újra visszautasítja őt. Hiába mondta Jancsi, hogy az ő kapitánya, ha mulat, akkor tör-zúz poharakat, tükröket, sőt, beugrik a nagybőgőbe, én nem tudtam elhinni. Mónikával közös jeleneteikben sem éreztem a tüzet, a kémiát, főleg az elképesztő műcsók esetében nem.
Bardóczy Attila jól ábrázolta a kellemes modorú, feleségét gyengéd rajongással szerető diplomatát, aki kész elengedni a nőt, ha annak boldogsága nem mellette tud kiteljesedni.
Kékkovács Mara aranyos japán feleség volt, bár úgy tűnik, hogy maga a szerep nem állítja nagy kihívás elé. Ugyanígy éreztem Csonka Andrással kapcsolatban is.
Vágó Zsuzsi, mint csintalan szobalány, édes-bájos volt. A prózában erősebbnek éreztem, mint az énekes-táncos jelenetekben. A musicalekben otthonosabban mozog, a szubrettek már-már akrobatikus tánctudása azonban nem a fő erőssége.
Leginkább Peller Károly alakítása fogott meg, aki kedvesen, szerethetőn volt halálra rémült tisztiszolga, honvágytól szenvedő hazafi, esetlen szerelmes és leleményes "nép gyermeke". És nagyszerűen énekelt most is, mint mindig.
Hogy tetszett-e az előadás? Igen, de a varázslat ezen az estén elmaradt.
*
A Csókos asszony előnnyel indult a hétvégén, már csak azért is, mert maga a darab könnyedebb. A történetről bővebben egy korábbi bejegyzésben már írtam, itt: Csókos asszony a Budapesti Operettszínházban , így arról most nem ejtek szót, ezért javaslom a visszaolvasást.
Természetesen az idézett bejegyzésben is írtam a szereplőkről, ezt most is megteszem, bár csak ismételném magamat, ha méltatnám Huszti Péter Tarpataky báróját, Oszvald Marika Hunyadinéját, vagy Faragó András Kubanekét. Mindhárman tapasztalt, nagy múltra visszatekintő színészek, akik kisujjból hozzák a szerepüket.
Oszvald Marika bájosan ordenáré módon próbálta felhívni magára a báró figyelmét, és ugyanígy igyekezett rávenni Kubanek hentest a hőn áhított frigyre.
Faragó András hibrid magyar-német kifejezései, mondatai mindig hibátlanul ülnek, és újra és újra meglep, hogy ő maga nem zavarodik bele a mondandójába.
Huszti Péter, mint idős gavallér, telitalálat. Finom eleganciája, nemesen kimért hanglejtése meggyőző. A tovatűnt fiatalságot, a múltat felidéző, nosztalgikus dala (Hol vannak a régi csókos pesti éjszakák?) szerintem még a fiatalabbakat is szíven üti. A Katókát féltőn óvó, a lány tehetségét csodáló mecénás plátói, atyai vonzódása kedves, és úgy érzi az ember, hogy ilyen úriemberekre lenne szükség a mai világban is. Ugyanakkor most is, mint szerintem talán minden előadáson, a közönséggel együtt mulatott Oszvald Marika Éccaka című magánszámán.
Nagy előnye a mostani előadásnak az előző, általam látotthoz képest Szendy Szilvi személyéből fakad. A tőle megszokott energiával és lendülettel játszott, mind énekben, mind prózában, mind táncban magasan túlszárnyalva Kapócs Zsóka Rica Macáját, de ez végül is, mint a színház tapasztalt szubrettjétől, elvártnak is tekinthető. Minden megmozdulását szerettem, akár Ibolya Edével (Peller Károly), akár Dorozsmai Pistával (Homonnay Zsolt) évődött.
Peller Károly örökké éhes Edéje kedves volt. Mint odaadó barát, híven szolgálja Pista érdekeit, bár az ő szíve is Katóért dobog látszólag. Jelenléte a színpadon mindig biztosíték a jókedvre, megbízhatóan hozza a nagy szívű, néha teszetosza, néha csavaros eszű figurát. Közben remekül énekel, és szívvel-lélekkel veti bele magát a táncba, mulatságba.
Kékkovács Mara megint kedves, ártatlan kislány volt mint primadonna-álmokat kergető színinövendék, aki nem vágyik másra, mint a józsefvárosi Nagytemplom utcában, fogadott papuskája és mamuskája, és a ház összes lakója, mint családja mellett élni. És természetesen az ő komisz Pistájához feleségül menni. Ugyanakkor céltudatos nővé, igazi dívává változik, amikor Pista látszólag cserbenhagyja, és az első felvonásban felvázolt álomnak megfelelően módszeresen lát hozzá, hogy megkínozza az ő csibész majdnem-vőlegényének lelkét.
Hétvégi színházlátogatásom második beugrója, Homonnay Zsolt játszotta Dorozsmai Pistát. Ahogy a családdal emlegettük, alfától eljutottunk a dupla omegáig. De, mielőtt bárki csúnyán nézne, az ABC betűivel játszottunk csak el, hiszen Dolhai Attila helyett pénteken és vasárnap is egy-egy Zsolt játszott. Homonnay Zsolt, úgy érzem, könnyebb helyzetben volt Vadász Zsoltnál, mert vasárnap nem éreztem a közönség negatív energiáját úgy, mint pénteken. Talán ok erre az is, hogy maga az egész előadás viccesebb, pörgősebb, talán könnyedebb, mint a Viktória, több a vicces elem, a jókedv, kevesebb a drámai mélység.
Zsoltnak 4 napon belül ez volt a 6. előadása, ami nem csekély teljesítmény. Néha úgy tűnt, hogy ez hatással is van rá, nekem picit fáradtnak tűnt, és nem csak azért, mert Pista igazi álomkóros. De lehet, hogy azok, akik jobban ismerik őt nálam, megcáfolnának. Az énekhangja nagyszerű, kétség nem fér hozzá, de voltak hangi bizonytalanságok, egy-két fura megoldás, de az is lehet, hogy csak számomra tűnt így.
Nem szerencsés összehasonlításokat végezni, de mégis megteszem, azért, hogy érzékeltessem, miért érdemes több szereposztással megnézni egy darabot.
Zsolt Pistája nem volt igazán nagy csibész. Inkább csak csibészke. Finoman beszélt, halkan, nem volt benne igazi tűz, igazi nagy bohémság. Így hihető volt, hogy Katóka, a tapasztalatlan, naiv kislány beleszeret a zeneszerzőbe.
Attila Pistája nagy csibész. Harsányabb, tüzesebb, pattogósabb, olyan, mint egy zabolátlan kiscsikó. Aki szalad bele a világba, mert viszi a lendület. De akinek mindig kell egy biztos pont, nevezetesen Ede, hogy kihúzza a csávából, és egy biztos pont, akihez hazatérhet, aki a változást hozhatja az életébe, Katóka. És hihető volt, hogy pont az ellentmondásossága és a zabolátlansága vonzza a lányt.
Zsolt Pistája a báró palotájában is kevésbé volt energikus és vehemens. Így az, ahogyan beletörődik a dolgok alakulásába, egy úriember erősebb felháborodásának hatott.
Attila Pistája ugyanezekben a jelenetekben erőteljesebb, vehemensebb, már-már agresszívebb. Lendül a keze Katóka felé, mint aki meg akarja ütni, mikor a lány játszik az érzelmeivel, és úgy tűnik, épp csak vissza tudja magát fogni. Az ő felháborodása, majd feladása egy öntörvényű ember önmagára kényszerített, úriembereket idéző maszkja, ami mögött ordít a sértett, gyermeki hiúság és a fájdalom.
A részeg, április 27-től május 1-ig tartó bolyongás lezárása mindkettejük részéről egyedi és frenetikus. A részeg hablatyolás, a perlekedés Rica Macával mindkettőjük részéről más, és egyben nagyon mulatságos szöveget hozott. Persze ebben a partner is nagy szerepet játszik, hogy mennyire hagyja érvényesülni a jelenetben a másikat. Szendy Szilvi például vasárnap, mint humán gyári sziréna, jó értelemben az őrületbe kergette Zsoltot.
Az ének tekintetében nem végzek összehasonlítást. Mindketten csodásan énekelnek, hibákat keresni nincs értelme, én nem is hallottam egyiküknél sem, csak a fentebb már említett bizonytalanságot, vagy furcsa megoldást Zsolt részéről. Aki hibát akar keresni, az nem szórakozni jár színházba.
Az, hogy kinek melyikük hangja tetszik jobban, ízlés kérdése, az én ízlésem jócskán Attila felé billenti a mérleget.
Azért hasonlóság is felfedezhető a két művész között, ami nem feltétlen szakmai jellegű. Szeretnek nevetni, és ez a színpadon is megmutatkozik. Zsolt is jeleskedett ebben vasárnap, mert szinte nem volt olyan jelenet, amikor ne somolygott volna nem létező bajsza alatt. Peller Károllyal való közös jelenetüknél, mikor is Ede a ház udvarán elterülve találja Pistát, nyakán kötéllel, Ede mesterséges lélegeztetéssel próbál életet lehelni barátjába. Aki erre ijedtében inkább gyorsan felriad, és kábán kérdi, hogy már odafönt van-e, pufók angyalkák között. Zsolt, mikor ránézett Karcsira, valami olyasmit motyogott, hogy pufók van, angyal nincs, mire kitört belőlük a röhögés, és egy-két percet mulattak, hátukat mutatva a közönségnek.
Tetszett-e az előadás? Mindenképpen. Aki ott volt, tudja, hogy jó volt, és a közönség is végig jó partnernek bizonyult.
*
Így esett az én dupla Dolhais hétvégém Dolhai Attila nélkül, de összességében pozitív élményekkel. Javaslom másoknak is, hogy próbálják ki a kedvencük által játszott darabot más szereposztással is, ha úgy adódik. Túlságosan sokat nem érdemes mérgelődni, ha közbeszól az élet. És a végén lehet, hogy így is jól szórakozunk.
*
Végezetül egy-két dal a Viktóriából, nem feltétlenül a pénteki előadás színészei prezentálásában (a Csókos asszonyból a korábbi, belinkelt bejegyzésben találhatók dalok):
A Dal című verseny elkezdődött. A cél megtalálni a legjobb dalt, ami képviselni fogja Magyarországot a 2015. évi Eurovíziós dalfesztiválon Bécsben, Ausztriában.
Nos, ez a dal tetszik:
*
The contest, The Song has begun. The aim is finding the best song that is going to represent Hungary at the Eurovision 2015 in Vienna, Austria.
A sikeres, fiatal szerző, Marcus Goldman írói válsággal küzd. Hátrahagyva fényűző, ugyanakkor sekélyes, normális emberi kapcsolatokat nélkülöző életét, egy nyugodt kisvárosba, Auroraba menekül egy időre, hogy egykori tanára és örök barátja, Harry Quebert házában megtalálja végre a választ arra, miért nem képes új regénybe kezdeni. Az ihlet reményében érkezik öreg mentorához, de az ihlet helyett egészen mást talál: Harry 33 évvel korábban, 34 évesen szerelmes volt egy kamaszlányba. A nagy Harry Quebert, az ünnepelt írófejedelem, egyetemi tanár, mindenki kedvenc könyvének, A bajok eredetének írója pedofil lett volna?
Marcus visszatér New Yorkba, de még fel sem ocsúdik az első döbbenetből, amikor Harry kétségbeesve hívja fel telefonon, hogy egykori szerelme, Nola meghalt. Majd jön az újabb, minden eddiginél nagyobb ökölcsapás: a 33 éve eltűnt lány maradványai egy kertészeti munka során Harry kertjének földjéből kerülnek elő. Az idős írót letartóztatják gyilkosság vádjával, Marcus pedig, aki meg van győződve barátja ártatlanságáról, visszautazik Aurorába, beköltözik Harry házába, és nekilát, hogy saját maga göngyölítse fel a szálakat, amik szerinte elvezetnek a 15 éves Nola valódi gyilkosához. Az ügyben nyomozó Gahallowood őrmester - a kezdeti ellenszenv után - elfogadja alkalmi társául a kotnyeles írót, hogy együtt derítsék ki, ki és mi állt a kislány eltűnése és meggyilkolása hátterében.
A nyomozás során egyre több furcsaságra derül fény, a kisváros lakóiról sorra derül ki, hogy titkolnak valamit, és senki sem az, még Nola sem, akinek első látásra tűnik. Szinte nincs a városban olyan, akinek ne lett volna valamilyen kapcsolata a lánnyal, de egy kérdésre senki sem tudja, vagy nem akarja megadni a választ: ki ölte meg a lányt?
Marcus dolgát tovább nehezíti, hogy a kiadója perrel fenyegeti, amennyiben nem adja le időben a következő regényének kéziratát. Majd megszületik az ötlet: Marcus írja meg a Harry Quebert-ügy történetét, amivel nagyot kaszálhatnak, hiszen Amerikában minden sajtóorgánum ezzel a témával foglalkozik.
A nyomozás során - több idősík között ugrálva - követhetjük a kisváros lakóinak sorsát, jelenükre nagy hatással bíró múltbéli döntéseiket, tetteiket, megismerhetjük egy mentor és tanítványa barátságának történetét, és tanúi lehetünk egy új regény születésének is.
Az új regényben kibontakozó történet egy tragédiába torkolló szerelmi szálat követ végig, ami számtalan módon gubancolódik össze, ahogy újabb és újabb személyek lépnek be a 33 évvel korábbi események sodrába. A két nyomozó egyre furcsább és baljóslatúbb dolgokat fed fel, míg végül két hónap alatt megoldják az ügyet ... vagy mégsem? Mindenesetre az új regény megszületik, de mikor is van vége egy történetnek? Amikor az élet úgy hozza, mert mindig merülhet fel újabb kérdés, újabb tény.
Aki izgalmas, olvasmányos regényt keres, és közben bepillantást is szeretne nyerni az írók és a kiadók világának kulisszái mögé, annak szívből tudom ajánlani Az igazság a Harry Quebert ügyben című alkotást.
Szeretem Jodi Picoult regényeit. Olyan témákat és élethelyzeteket feszeget, amelyek körülöttünk is fel-felbukkannak, de amik soha nem egyszerűek vagy könnyedek, de mindig erős morális üzenetük van, bár soha nem a legegyértelműbb módon.
Picoult írt már Asperger-szindrómával született, gyilkossági ügybe keveredett fiúról; nővére életének megmentése céljából világra hozott, a donor-léttől menekülni akaró kislányról; boldog gyerekkort élt nőről, aki már anyaként tudja meg, hogy apja anno elrabolta, és az anyja nem halt meg; szívátültetés árán életben tartható kislányról, miközben az egyetlen donor a kislány testvérét meggyilkoló, saját szívét a gyereknek felajánló halálra ítélt; gyereket kihordani képtelen zeneterapeutáról, aki az újabb tragédia után férje helyett barátnője karjaiban talál vigaszt, és meg kell küzdeniük kapcsolatukért .... és sorolhatnám.
Nagyon nehéz témák, sorai tragédiákat tárnak fel. Viszont az írónő olyan olvasmányosan és remek történetvezetéssel formálja főhősei sorsát, hogy a regényeit nem lehet letenni. Mindig több szempontból mutatja be a történetet, általában egyes szám első személyben ír, de mindig más-más karakter áll a középpontban.
A Vezeklés című regény nem csak különböző karakterek szemével "láttatja" az eseményeket, hanem különböző korokba, sőt, világokba vezet el minket. Több regényt olvashatunk egy kötetben. Megismerkedünk Sage Singerrel, egy fiatal lánnyal, aki pékként dolgozik, éjszaka, a sütők és kemencék mellett. Teszi ezt nem csak azért, mert szereti a két kezével előállítani a péksüteményeket, családi recepteken kívül sajátokat is kitalálva, hanem azért, hogy el tudja kerülni az emberek társaságát, és az arcán lévő sebhelyeket kutató kíváncsi tekinteteket. Autóbalesetben sérült meg, amiben elveszítette édesanyját is. A lelkiismeret furdalás és a fájdalom miatt bezárkózik, egyedül az apácából pékbolt tulajdonossá vált főnöknőjének, egyben barátjának nyílik meg valamennyire. Eljár egy önsegélyező csoportba, ahol találkozik egy öregemberrel, egy köztiszteletben álló volt tanárral. Jozef Weber a barátjává válik, de egy nap szörnyű titkot tár fel Sage előtt, ami kihatással lesz a lány jövőjére, egyben feltárja előtte gyökereit és nagyanyja tragikus múltját.
Elbeszélések útján ismerjük meg az öregember és testvére gyerekkorát, hogyan sodródtak a hitleri Németországban a nácik seregébe, milyen rémtetteket vittek végbe. Megismerjük Sage zsidó származású nagymamájának tragédiáját, hatalmas életerejét és küzdeni tudását. És miközben Sage megismerkedik egy nácik felkutatására szakosodott nyomozóval, feltárul előttünk a nagymama által a haláltáborban írt fantasy történet, aminek hősei a nagyi életének tragikus és kegyetlen fordulatait mintázzák.
Mélyen eltemetett fájdalmak, bűnök, az élni akarás, a feladás, a sodródás és a feloldozás iránti vágy állnak a regény mondanivalójának középpontjában. És az a felvetés, hogy kérhetünk és adhatunk-e feloldást bárkinek is, ha a bűne sok-sok ember ellen irányult, és tehetett-e mást ez a bűnös, mint amit megtett.
Az írónő azonban mellőzi a pátoszt, és mellőzi a didaktikát. Nem szájbarágós, nem akarja irányítani a véleményünket, csupán gondolkodtatni akar. Mélyen. És sikerül neki. Mint minden regényével.
Meglepetések márpedig vannak. Tegnap délután belefutottam egy filmbe, aminek eddig még csak - szintén véletlenül - egyetlen részletét láttam. Viszont ez a pár percnyi ízelítő megmaradt bennem, mert vicces volt, még akkor is, ha egy szerencsétlen, kissé idegesítő kutya szomorú véget ért benne. Akkor úgy gondoltam, hogy vígjátékról van szó, de tévedtem.
A Könnyed erkölcsök kellemes, de nem felhőtlenül könnyed mondanivalót rejtő, első perctől az utolsóig szórakoztató film.
A történet a két világháború között játszódik. A végletekig konzervatív, angol nemesi család egyetlen fiú gyermeke, John (Ben Barnes) hazaviszi bemutatni újdonsült feleségét. A család nem lelkes, hiszen a fiúnak más feleséget szántak: a szomszéd birtok urának lányát, akit John egy éves kora óta ismer. Az érdekházasság kisegítené a családot a szorult helyzetből, ugyanis a csőd szélén tántorognak, amiről John nem tud. Anyja, a keménykezű Veronica (Kristin Scott Thomas) az első pillanattól ellenszenvvel fordul menye, az amerikai Larita (Jessica Biel) felé.
Larita felvilágosult, önálló teremtés, ráadásul autóversenyzésből tartja fent magát első férje halála óta. Anyósa laza erkölcsű, számító nőt lát benne, és próbálja megtörni, hogy beilleszkedjen az általa elfogadott, ám meglehetősen szürke kis világba. Larita azonban keményebb annál, minthogy hagyja magát betörni, bármilyen támadást is intézzen ellene Veronica vagy a lányai, akik némi hasonlóságot mutatnak Hamupipőke mostohájával és lányaival, legalábbis ami a modorukat illeti.
Vannak azonban a ház lakói között olyanok, akik máshogy viszonyulnak az új jövevényhez. Így például Jim, az após (Colin Firth), a háborús veterán, aki az egyedüli kapitány volt, aki egyetlen embert sem tudott hazavinni a falu besorozott katonái közül a frontról. Megkeseredett, tutyimutyinak tűnő férfi, aki megharcolta a maga háborúját, és teszi még ma is az emlékei között bolyongva. Talán az ő perifériára szorult mivolta az oka annak, hogy szimpátiával fordul a kirekesztett Larita felé. A személyzet tagjai, akikkel a ház lakói nem keverednek származásukból eredő fennhéjázásuk okán, szintén nyitottan fordulnak az új Mrs. Whittaker felé, sőt, cinkosává is válnak, amikor arra szükség van.
A nők összecsapása elgondolkodtató, néhol vicces, szórakoztató köntösben kerül bemutatásra, a történet pedig kisebb korrajzként is jól hat. Egy szép tangó pedig megmutatja, hogy a zenének és a táncnak sokszor nagyobb ereje van bármilyen szónál.
Ma 11 éve hódította meg a Budapesti Operettszínház közönségét a francia musical, a Rómeó és Júlia magyar változata. Azóta az előadás folyamatosan nagy sikerrel megy, de a szereposztás természetesen változott. Az első Rómeó Dolhai Attila volt, több mint 10 éven keresztül. De a múlt évad végén hozott egy döntést, és visszaadta nem csak Rómeó, hanem valamennyi musical szerepét.
Ma már csak operettekben játszik és fejleszti tudását a klasszikus éneklésben, hogy operaénekessé váljon.
***
It was 11 years ago today when the Hungarian version of the French musical, Romeo et Juliette ruled the audience of the Budapest Operetta and Musical Theatre. Since then this show's still running in the theatre with success, but the cast has changed of course. The first Romeo was Attila Dolhai for more than 10 years. But in the end of the last season he made a decision and left not only his role as Romeo but gave all of his role in musicals back.
Now he plays his roles in operettas and improves his skills in classical singing to become an opera singer.
Rómeó és Júlia - Miért fáj? * Romeo et Juliette - J'ai peur
Rómeó és Júlia - Lehetsz király * Romeo et Juliette - Les rois du monde
Rómeó és Júlia - Erkély * Romeo et Juliett - Le Balcon
Rómeó és Júlia - Szívből szeretni * Romeo et Juliette - Aimer
Rómeó és Júlia - Párbaj * Romeo et Juliette - Le Duel
Rómeó és Júlia - A két szerelmes halála * Mort de Romeo et mort de Juliette
Csárdáskirálynő - Én minden éjjel önnel és csak önről álmodom * The Gypsy Princess/Die Csárdásfürstin (Emmerich Kálmán's operetta)
Bajadér - Oh, Bajadérom * The Bayadere (Emmerich Kálmán's operetta)
Gyermekkorom első színházi élménye volt ez a darab, és azt hiszem, bátran mondhatom, hogy nagyon jó kezdés volt, mondhatni soha rosszabbat. A szereposztásra sem lehetett panasz, hiszen Benedek Miklós, Pápai Erika és Kaszás Attila voltak a főszereplők. Nővéremmel a minap vitattuk meg, hogy még arra is emlékszünk, milyen ruha volt rajtunk, hiszen nagyon készültünk az előadásra, és maradandó, szép élményben volt részünk.
Kedd este visszatértem a józsefvárosi Nagytemplom utcába, de most nem a Vígszínház, hanem a Budapesti Operettszínház berkein belül.
Kubanek hentesmester és háziúr (Faragó András) nevelt lánya, Pünkösdi Kató (Kékkovács Mara) ünneplésére készülnek a Nagytemplom utcában. Katóka színinövendék, aki sikeres előadáson van túl: a Csókos asszony címszerepét játszotta mint primadonna. A ház népe nagy csinnadrattával üdvözli a hazatérő lányt, aki nem is sejti, hogy szerelme, a bohém Dorozsmai Pista, zeneszerző-zongorista (Dolhai Attila) este meg fogja kérni a kezét. A hír gyorsan terjed, Katón kívül mindenki értesül róla, ám nem mindenki boldog. Pista barátjának, Ibolya Edének (Szabó Dávid) és Rica Macának (Kapócs Zsóka) - Kubanek önjelölt jövendőbeli felesége, özvegy Hunyadiné (Oszvald Marika) fogadott lányának - nem igazán tetszik. Ők ugyanis gyöngéd, ám viszonzatlan érzelmeket táplálnak a leendő jegyespár számukra kedves tagja iránt. S míg ők szerelemről és közös operettekről álmodoznak, Pista a csirkefogók igaz álmát alussza az udvaron álló szekrényben. Mit sem sejt Kubanek eljegyzési vacsorájáról, ahol majd Katóka ujjára húzhatja az arany karikagyűrűt. Még arról sem igazán van sejtése, hogy hol is vannak a gyűrűk, hiszen átmulatta az éjszakát egyik mulatóból a másikba vándorolva, és közben elzálogosította a gyűrűket is. (Gyűrű)mentőakcióra van szükség, ahhoz pedig pénz kell! Miután Pista másnapos fejéből gyorsan elillan az öngyilkosság gondolata, Rica Maca oldalán elmenekül a házból, hiszen jegygyűrű nélkül nagy szégyenbe kerülne, és inkább egy privát orfeumi fellépésre vállalkozik, amiből pénzt szerezhet, és visszavásárolhatja a gyűrűket.
Közben Katókát nagy megtiszteltetés éri. Felkelti a híres mecénás és udvari tanácsos, báró Tarpataky (Huszti Péter) figyelmét a tehetségével. Bár az előadás után visszautasította a báró által küldött ékszert, az idős urat nem tudja elkerülni, mert az meglátogatja őt otthonában. A mecénás meghívja a lányt Bajza utcai palotájába, de Kató elutasítja, mert boldog a Nagytemplom utcában, fogadott családja körében, és Pista iránti szerelme elég neki, nem kíván mást vagy többet. Így a báró által neki vásárolt, a Csókos asszonyhoz jobban illő drága ruhát sem fogadja el.
Ám hamar vihar kerekedik Kató boldogságának egén. Örömében majd' kiugrik a bőréből, mikor fogadott apja elárulja neki, hogy Pista megkérte a kezét, de annál nagyobb a szomorúsága, mikor az eljegyzésen mindenki jelen van, csak a vőlegény marad távol, akit Rica Macával láttak távozni azzal, hogy csak reggel jönnek haza. Kató bánatában megkeresi a báró névjegyét, és elrohan a házból.
A második felvonás elején Kató megérkezik a báró palotájába, bár maga sem tudja, miért ment oda. Nem akarja elmondani, hogy mekkora csalódás érte, azt sem szeretné, hogy a báró azt gondolja, ő egy "rossz nő", ezért inkább azt mondja, hogy a mecénás által neki vásárolt ruháért jött.
A lány után rövidesen felbukkan a Nagytemplom utcai ház szinte minden lakója.
Pista és Rica Maca az Orfeum privát fellépésére érkeznek, Kubanek, Hunyadiné és Ede pedig Katókát akarják megmenteni a bárótól, de Kubanek fejében megfordul a házasság gondolata is.
A majdnem jegyespár, Kató és Pista szembetalálkozik a palotában. A lánynak a Csókos asszony előadásán már megfordult a fejében, hogy szívesen megkínozná az ő bohém Pistáját, és most, a Csókos asszony méltó ruhájában végre élesben is bosszulhat. Énekel a báró estélyén, ami végül a fiatalok veszekedésébe torkollik. A báró fellép Pista ellen, és Katót a palota úrnőjének nevezi ki.
Bár Hunyadiné jóvoltából a gyűrűk visszakerültek Pistához, az önérzetében sértett fiú azt hiszi, hogy Kató a palota úrnőjeként a báró szeretője lett, és elrohan a palotából. Több napos kóborlás után Rica Macával tér vissza a Nagytemplom utcába, részegen, a lányt talicskán tolva. Gyötri a féltékenység, de nem akar megalázkodni Kató előtt, és nem akarja visszakönyörögni magát hozzá, az immár híres primadonnához. Bánatában iszik még egyet, majd úgy dönt, hogy felakasztja magát, de szerencsére ez az öngyilkossági "kísérlet" is fuccsba megy. Ede, a felmentősereg, felkanalazza a részeg álmát hortyogó barátját az udvar kövéről, majd hamarosan lovagias tettre készül Kubanek és Hunyadiné közreműködésével: kihívja párbajra báró Tarpatakyt ... ám van esze, és a levelet Pista nevében írja, aki álmában persze nem ellenkezik.
Az álmából saját nagy boldogtalanságára ébredő Pista épp a kezébe nyomott puskával ismerkedik, amikor betoppan Kató. A fiatalok suta udvariaskodás után végre színt vallanak, és megbocsátják egymásnak a vélt vagy valós hűtlenkedést. Az idillbe betoppan Tarpataky és inasa, Salvatore (Jantyik Csaba), és biztosítják Pistát, hogy nem érdemes párbajra hívni a bárót, mert az mindig az ellenfele halálával szokott végződni. Pista természetesen nem nagyon ragaszkodik az elégtételhez, ám Kubanek sürgeti az úri esküvőt, hiszen már képzeletben a hentesüzlete feliratába is becsempészte a bárói címet. Tarpataky azonban nem ért egyet azzal a mondással, hogy "Jó az öreg a háznál", és elmeséli, hogy a gyengéd érzelmek, amik Katókához kötik, atyaiak. Szeretett egy asszonyt, aki egy lányt szült neki, de ő nem vette feleségül a nőt, és elveszítette szem elől gyermekével együtt. Az asszony meghalt, a lányát pedig hiába keresi azóta is. Katókában vélte őt megtalálni, ám kiderül, hogy nem a lánya, mert nincs rajta a gyermek ismertetőjegye, egy anyajegy.
Minden jó, ha jó a vége: Kató és Pista egybe kelhetnek, a báró pedig nekik adja a Bajza utcai palotáját, ahol boldogan élhetnek. És a másik két, korábban reménytelenül, rossz alanyba szerelmes fiatal, Ede és Maca is megtalálja a boldogságot, egymás oldalán.
Az előadás jó hangulatú volt, ami egy vidám darabtól elvárható. Az első felvonás történései talán nem olyan lendületesek, mint a másodiké. A történet kibontakozása és a bonyodalomig való eljutás, illetve a karakterek jellemének bemutatása nem ad minden szereplőnek egyenlő arányú játéklehetőséget. Így például Pista, vagyis Dolhai Attila számára nincs lehetőség kibontakozásra vagy nagy éneklésre az első felvonásban, de a folytatás kárpótolja őt és a nézőket is.
Különös bája van annak, amikor egy idősebb, nagy színész belép a színpadra. Huszti Péternem eljátszotta a bárót, ő maga volt Tarpataky. Amikor komótosan bevonult, taps köszöntötte. Ez nem a "jár vagy nem jár" kérdésköre, egyszerűen úgy érzi az ember, hogy ez így helyes. Kedves volt, mint a tovatűnt ifjúsága felett elmélázó idős úr, az ifjú színinövendéket felkaroló mecénás. És önkéntelenül lestem az arcát, amikor Oszvald Marika "elkápráztatta" a bárót tehetségével, és cseppet sem kecses tánccal kísérve elharsogta neki az Éjszaka című nótát. Lestem Huszti Péter arcát, mert láttam már az Operettszínház 2008-as, Thália Színházban felvett előadását, és tudtam, hogy nem fogja kibírni nevetés nélkül. Nem is csalódtam, nagyokat kacagott Marikán, alig bírta abbahagyni!
Nem is tudom, mi lenne a színházzal Oszvald Marika nélkül. Jelenség, utánozhatatlan, megismételhetetlen. Ha bejön a színpadra, garantált a jókedv, és persze a siker. Már nem tartozik a fiatalok közé, de fékezhetetlen energiájával felveszi velük a versenyt. Tündéri, ahogy kelleti magát a bárónak, vagy Kubaneknek, ahogy az Éjszakát énekli, vagy ahogy eltáncolja-balettozza Deborah, a "töltött" hattyú halálát és feltámadását. Szem nem marad szárazon, azt garantálom!
Faragó András, Topi, mint Kubanek, szintén sok-sok színt képes a színpadra varázsolni. Lubickol a szerepben, a némettel kevert beszéde és habitusa magával ragadó. Nem is értem, hogy képes egy ember ennyi zagyva, mégis értelemmel bíró szöveget megtanulni, és nem belezavarodni.
Szabó Dávid Ibolya Edéje kedves volt, jópofa, bár nem éreztem átütő erőt benne. Pedig illik hozzá Ede karaktere, aki (szobáját, nadrágját, nyakkendőjét, gallérját) odaadó barátja Pistának, és mindig segítségére siet, ameddig az nem feszíti túl a húrt. Sőt, még azon túl is. Talán nem az ő hibája, hogy ez az érzés alakult ki bennem az alakítása miatt, hanem a partnerében keresendő az ok. Kapócs Zsóka volt Rica Maca, de - bár nem szándékom rosszat mondani róla - be kell látni, hogy közel sem áll azon a szinten, mint a színház igazi szubrettjei. Hangi kvalitásaiból talán azt tudnám kiemelni, hogy izgató és szexi a mély hangja, de énektudása messze nem áll azon a szinten, hogy elbűvöljön. Ezt a hiányosságot fergeteges játékkal kompenzálhatta volna, de sajnos ez is elmaradt, bár voltak jelenetek, amikben kifejezetten tetszett, például a Pistával való veszekedés, amikor visszatérnek a Nagytemplom utcába.
A primadonna és a bonviván karaktere a Csókos asszonyban más, mint pl. A Csárdáskirálynőben vagy A Bajadérban. A különbség a bonviván, Pista esetében nagyobb, mert nem főúri család sarja, hanem a nép egyszerű fia, sőt, csak egy "csóró" zenész. Aki azonban, mint az előbb említett két másik műben, egy énekes színésznőbe szerelmes. Kató szerepe egy fiatal lány, aki még nem járatos a szerelemben, és kislányos hévvel veti bele magát az érzelmei megélésébe, és aki még nem csalódott mindaddig, amíg Pista meg nem szökik az eljegyzésük elől.
Kékkovács Mara más karakternek tűnik, mint a színház többi primadonnája, virgoncabb, lendületesebb. Kerényi Miklós Gábor úgy fogalmazott róla, hogy primadonna hang szubrett testben, bár talán nem szó szerint idézem. És ez valahogy tényleg így van. Mara karakterábrázolása jól mutatja be a fiatal, ártatlan lány kiscsikó természetét, amitől távol áll a primadonnák dívasága. A báró palotájában azonban megmutatja Pistának, hogy tud ő hideg lenni, sőt, ha kell, kegyetlen is, de akkor is áthatja a fiatal lány tapasztalatlansága. Magam részéről azonban nem tudom Marát elképzelni olyan klasszikus primadonna szerepben, mint pl. a Bajadér Odette-je (ahol Mara ténylegesen szubrett szerepet, Simone-t játszik). Kedves, szép jelenség szép hanggal, és külön aranyos volt, ahogy láthatóan megijedt, mikor Dolhai Attila majdnem bebiciklizett vele a zenekari árokba, bár azt nem tudtam eldönteni, hogy célzatos ijesztés volt-e vagy baki.
Dolhai Attila esetében bevallom, hogy picit tudathasadásos állapotban vagyok. Ha A Bajadér Radjami vagy A Csárdáskirálynő Edvin hercege jut eszembe, akkor azt mondom, hogy nagyon illik hozzá mindkét szerep, mert kellően arisztokratikus jelenség. Azonban, ha a Csókos asszony Dorozsmai Pistájára gondolok, akkor erre is azt kell mondjam, hogy nagyon illik hozzá a szerep, mert kellően csibészes, játékos és bohém. Ha hozzáteszem, hogy hangilag is nagyon passzol hozzá mindegyik karakter, és teljesen érthetően énekel, amit más bonvivánok esetében nem mindig érzek, akkor meg kell állapítanom, hogy engem tökéletesen meggyőzött e szerepkörben.
Plusz adalék, hogy Pista jelleméből adódóan ez a karakter talán jobban hasonlít a musicalbeli hősszerelmesekhez, akiket Attila korábban olyan nagy sikerrel alakított. A nincstelen, folyton kölcsönkérő és szinte állandóan másnapos, és cseppet álomkóros, kissé kerge habitusú Dorozsmai színesebb egyéniségét jól ábrázolja. Jókat mulattam részeg hablatyolásán vagy Kapócs Zsókával való veszekedésén. Vicces volt, ahogy veszekedve nógatta a maga után húzott talicskát, hogy méltóztasson már felfelé is gurulni a lépcsőn. A kellékek azonban van, hogy megviccelik a színészeket, így például a kötél, amire fel akarta akasztani magát a Mi muzsikus lelkek eléneklése után, egy nagyobb rántás miatt korábban leesett a helyéről, mint kellett volna. De a dal csodás volt, Dolhai egy személyben is uralta a színpadot, járt a vastaps. Azt olvastam anno más tollából Attiláról, és talán én is említettem már korábban, hogy ha a színpadon van, akkor vonzza az ember figyelmét, ha viszont nincs, akkor az ember hiányolja. És ezzel most is egyet kell értenem. A hangja egyedi, szépen, erősen szól, a játéka meggyőző, a prózája is jó, és külön élvezem, hogy egy-két pillanat erejéig mindig ki tud esni a szerepéből, hogy jót vigyorogjon. Kapócs Zsóka nyelve összeakadt, amikor ecsetelte, hogy néz ki Kató új, bárótól kapott ruhája, és a halandzsázást Attila nevetéssel jutalmazta. Lehet, hogy mást zavar, ha a színészek bakiznak, vagy jókedvűen veszik a másik poénját, tévesztését, azonban én az ő és Huszti Péter esetében is külön díjaztam a nevetésüket.
(Egy kis adalék. Bár nem igazán szoktam említeni, most nem tudok elmenni szó nélkül a közönség némely tagjának "alakítása" mellett.
Én elhiszem, hogy az ember késztetést érez, hogy az ismert dalokat - mint pl. a Most, amikor minden virág nyílik, Éjjel az omnibusz tetején, Mi muzsikus lelkek vagy a Csókos asszony - énekelje, de könyörgöm, a színészek azért állnak a színpadon, hogy ezt ők tegyék meg! Köszönöm, hogy a hátunk mögött ülő hölgy mindenkivel tudatta, hogy ő is tudja a szöveget, de ha magában akart énekelgetni, akkor ezúton közlöm, hogy kihallatszott! A mellette ülő, mély hangú úriember folyamatos dörmögése nem tudom, mi akart lenni, talán dúdolt, de szintén kikezdte az idegeimet.
A hárommal mellettem ülő hölgy gondolkodjon el a mobiltelefon használata felől, és nyissa ki a fülét, mikor az előadás kezdete előtt nyomatékosan felhívják a közönség figyelmét, hogy kéretik kikapcsolni a telefonokat! Ha valaki olyan béna vagy tulok, hogy elfelejti legalább levenni a hangot, ám legyen. De azt, hogy felveszi a telefont, és többször elismétli, hogy "színházban vagyok", már nem tudom tolerálni. Kérem, hogy legközelebb hagyja otthon a telefonját, vagy, ha ez nem megy, akkor saját magát!
Azon a tényen túlestünk múltkor A Csárdáskirálynő alatt, hogy - szerencsére - tele volt a színház gyerekekkel, de közülük sokan túl kicsik voltak, és nem tudtak nyugton maradni, fel-le ugráltak és beszéltek. De felnőtt emberek talán elég érettek ahhoz, hogy felmérjék, mit szabad és mit nem. Gyerekből most is jutott, a mögöttünk ülő sorban, aki sűrűn csörgött valamilyen zacskóval-papírral, és nem tudott szabadulni az Éjszakacímű dal bűvöletéből, és még sokáig emlegette.)
Összességében - a zavaró körülményeket félretéve - az előadás lélekbalzsam volt, örülök, hogy családommal együtt láthattam.
A 2008-as, dvd-n kiadott (és egyéb) előadásból pár részlet:
Gyerekkoromban A Csárdáskirálynő volt az a darab, amit talán a legtöbbször láttam a Csókos asszony és A Montmarte- ibolya mellett. De ez csak az én kis világom. A statisztikák szerint a széles nagyvilágban A Csárdáskirálynő az egyik leghíresebb operett, és dalai a legtöbbször játszott operett dalok a planétán.
Az viszont ízlés dolga, hogy kinek melyik darab tetszik a legjobban az összes - nem csak az előbb sorolt három - közül. Tény azonban, hogy a legtöbb ismert dal, mint például a Húzzad csak kivilágos virradatig, a Táncolnék a boldogságtól (avagy Százezernyi angyal zengi), Jaj, cica ..., A lányok, a lányok ..., Az asszony összetör, Te rongyos élet, Hajmási Péter, Hajmási Pál, vagy a gyönyörű duett, az Emlékszel még, A Csárdáskirálynőből való.
Pénteken végre élőben hallottam ezeket a dalokat egy fergeteges előadáson, a Budapesti Operettszínházban.
Miről is szól A Csárdáskirálynő?
A szerelemről, az élet örök mozgatórugójáról. A darab az első világháború idején játszódik, így a háborús légkör átlengi a történetet nem csak a fronton harcoló katonák hányadtatását bemutató nyitójelenettel, hanem az időnként felbukkanó isonzói hős, Schulteis Arnold tartalékos főhadnagy (Peller Károly) soha el nem mesélt kalandja révén is. És a szívek csatája sem nélkülözi a puskaporos hangulatot.
Egy reménytelennek tűnő szerelem áll a középpontban, amire a bécsi Lippert-Weilersheim-ház fiatal hercege, Edvin (Dolhai Attila) lobban a budapesti Orfeum sanzonettje, Vereczky Szilvia (Fischl Mónika) iránt. Ennek a szerelemnek nem jósol sok jövőt senki, hiszen Edvin szülei mereven elzárkóznak a gondolattól, hogy fiuk ne rangjának megfelelően nősüljön.
Az Orfeum búcsúztatóra készül. Szilviát búcsúztatják, aki New York-ba indul, ahová több előadásra szóló szerződést kapott. Nem a becsvágy hajtja, hanem így akar eltávolodni Edvintől, és keménységet színlelve így akarja rábírni, hogy a herceg hazamenjen Bécsbe, és végre kibéküljön a szüleivel. A férfi azonban ellenez mindenféle utazást: ő nem akar Bécsbe menni, és hallani sem akar arról, hogy Szilvia Amerikába hajózzon. Edvin barátja, a fiatal, csélcsap gróf, Bóni (Kerényi Miklós Máté), aki a maga módján szintén Szilvia bűvkörében táncol , úgy dönt, hogy elkíséri a nőt az úton.
Ebbe a helyzetbe toppan be Rohnsdorf ezredes (Dézsy Szabó Gábor), és behívót ad át Edvinnek. A herceg minden idegszálával tiltakozik a parancs ellen, és arra gyanakszik, hogy a szülei állnak a háttérben, hogy így szakítsák el Szilviától. Bóni gróf sem érti a helyzetet, de meginogni látszik, mikor az ezredestől megtudja, hogy Edvinnek jegyese van gyerekkori pajtása, Stázi kontesz (Dancs Annamari) személyében, és hogy Szilvia New York-i fellépéseit Edvin szülei fizetik.
A szerelmes herceg merész lépésre szánja el magát: jegyzőt hívat, és az Orfeumban kötelezvényt ír alá, amiben vállalja, hogy nyolc héten belül elveszi feleségül Szilviát. Mindenki boldog, az Orfeum személyzete és közönsége is, hiszen Szilvia így nem utazik Amerikába. Ám Edvin távozása után Bóni révén röpke időn belül kiderül, hogy a hercegnek jegyese van Bécsben. Szilvia elárulva érzi magát, úgy gondolja, hogy Edvin csak a hatalmát akarta fitogtatni előtte, és arra ment ki a játék, hogy az ő akarata győzzön. A nő úgy dönt, hogy mégis elhajózik Amerikába, Bónival az oldalán.
A szerelemért és e furcsa betegségben szenvedők boldogságáért érdemes szövetkezni, hiszen erre valók a jó barátok. Így teszi ezt a hóbortos Bóni gróf, az Orfeum főpincére, Miska és ikertestvére, Alfonz (Faragó András), aki Edvin szüleinek főkomornyikja Bécsben, és Feri bácsi (Szolnoki Tibor), az Orfeum törzstagja, aki átérzi a herceg helyzetét. Történt ugyanis, hogy fiatal korában ő maga is szerelembe esett egy sanzonettel, Vörös Hildával, és nemesember létére el akarta venni feleségül, de a nő mást választott.
A szövetségesek álházasságot kreálnak, amit a meggyűrűzéstől irtózó Bóni kénytelen elszenvedni Szilvia oldalán, hiába érvel szegény gróf, hogy már csak azért sem működhetne ez a házasság, mert ő alacsonyabb a nőnél! De aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni, a "házaspárnak" pedig Bécsbe kell utazni, hiszen meghívójuk van a Lippert-Weilersheim-ház báljára, ahol végre be akarják jelenteni Edvin és Stázi házasságkötésének időpontját. A herceg azonban folyton húzza az időt, és minden adandó alkalommal táviratot küld Szilviának, de az sosem talál célba, így csak saját üzenetei érkeznek vissza. Már-már feladja a reményt és meghajolni készül a szülői akarat előtt, mikor betoppan Bóni és újdonsült felesége. Edvint megrázza a hír, de mi ez ahhoz képest, ahogy ő megrázza Bónit? Bond-ék James nevű fia is elirigyelné a rázási technikát kedvenc martinija mellé. Bóni szívesen menekülne nem csak a helyzetből, hanem akár Bécsből is, ehelyett azonban csapdába kerül. A csapda neve: Stázi. A lány épp azt mesélte Edvinnek, hogy ha egy olyan férfival találkozik, akiért odavan, akkor csuklani szokott. Fura módon jegyese, a herceg esetében nem jelentkezik nála ez a tünet, de ígéretet tesz rá, hogy ha a férfi feleségül veszi, akkor éjjel-nappal csuklani fog. Ám a csuklási roham hamarabb rátör. Okozója Bóni.
Edvin szülei, Anhilte (Kállay Bori) és Leopold Maria (Jantyik Csaba) kissé gyanakvóak a szeretett Bóni feleségével szemben, főleg, mikor kiderül, hogy a nő feltűnően hasonlít Vereczky Szilviára, akitől - tudta nélkül - nem csekély számú és értékű New York-i fellépés árán sikerült megszabadulniuk. Anhilte, aki szeret hallgatózni, pezsgőzni és mulatni, hallani sem akar holmi sanzonettről. Férjével sürgetik fiuk és Stázi házasságkötési időpontjának bejelentését. Ámde a fiatalok - Edvin, Szilvia, Bóni és Stázi - addig keverik a lapokat a háttérben, míg Edvin a bejelentés helyett színt vall, és arra kéri Bónit, váljon el a feleségétől, mert szerelmes a nőbe és el akarja venni. Ám hiába, mert a boldog vég még várat magára, hiszen ismét kommunikációs hiba támad: Szilvia nehezményezi, hogy Edvin azzal állt a szülei elé, hogy Kaucsiánó Bonifác gróf elvált feleségét akarja elvenni, nem azzal, hogy Vereczky Szilvia sanzonettet. Önérzetében sértetten faképnél hagyja az úri társaságot, és nyomában Bónival, Edvinnel, Alfonzzal és Leopold Mariaval, meg sem áll a hotelig, ahonnan Feri bácsi mozgatja a szálakat.
Mire Edvin utoléri a szökevényeket, Szilvia, Feri bácsi és Bóni nyakára hág pár üveg pezsgőnek. Csak Bóni van talpon, aki részegségében törleszt egy kicsit a rázogatásból, és beolvas barátjának azért, hogy az összevissza házasodik és jegyzi el magát az ő rovására, hiszen Szilvia most az ő, Bóni felesége akar lenni, Stázi viszont, akit Bóni szeret, Edvin menyasszonya!
Mielőtt az összerázott és összezavarodott herceg kettőt nyikkanhatna, betoppan az apja. Edvin a portáspult mögé bújva hallgathatja végig, ahogy az idős hercegtől Bóni megkéri Stázi kezét. A lány telefonon keresztül igent mond a lánykérésre, de azzal a kikötéssel, hogy csak akkor megy hozzá a grófhoz, ha Edvin és Szilvia is egybekelnek. Edvin ezután kihallgathatja Feri bácsi és az apja beszélgetését, miszerint Feri bácsi szerelmes volt egy sanzonettbe, Vörös Hildába, aki azonban egy másik nemesemberhez ment férjhez, és miután megözvegyült, elvette egy herceg, bizonyos Lippert-Weilersheim. Edvin lelkiállapotán anyja megérkezése és múltjával való szembesítése sem sokat segít, így a pult mögött lapultában először egy pohár pezsgőt csen el, majd az egész üveget. Családi vonásnak tűnik, miként szegény Bóni rázogatása is, amit Edvin - bizonyítottan - az apjától örökölt. Az idős herceg, Leopold Maria kénytelen tudomásul venni, hogy Anhilte azért iszik annyi pezsgőt, mert Hildaként is az volt a kedvence. És már a fiát is megérti, amiért egy sanzonettet szeret, hiszen ezek szerint már az anyatejjel szívta magába az Orfeumot.
Edvin a pezsgőtől és a hallgatózás mellékhatásaitól erősen megroggyanva bújik elő a pult mögül. Szemlátomást letaglózta a hír, hogy az anyja nem más, mint egy volt sanzonett. A letaglózásnak Bóni sem örül, de összekanalazza a karjába ájuló herceget, hiszen gyengeségre nincs idő, az új tények ismeretében ki kell békíteni Szilviát. Bóni a fejfájós, jégért kutató Szilvia jelenlétében ismét telefonos segítséget kér, és beszélgetést mímel az éppen képzeletbeli öngyilkosságra készülő Edvinnel. A nő, nem sejtve, hogy a herceg az ajtó mögött áll, felül a ravasz tréfának. Mire a telefonbeszélgetésnek Bóni tolmácsolásával vége szakad, Edvin is előkerül, és bekövetkezhet a boldog vég. Végül is akár egy hercegi családban is elférhet két sanzonett, avagy csárdáskirálynő.
Ilyen egyszerű lenne?
Igen, és mégsem. Amíg eljutottunk a happy end-ig, a színészek fergeteges előadást produkáltak, amit sok-sok vastaps kísért végig. Amikor felcsendültek a jól ismert dalok, bár némelyik kissé új szöveggel (vagyis az eredetivel), az ember rácsodálkozott a színház és a zene erejére. A felhőtlen szórakozás és a felhőtlen szórakoztatás örömére. A Csárdáskirálynő visszakapta régi báját, az arisztokraták maximum kedvesen, szeretni valóan lükének, nem pedig debilnek hatnak. Pénteken nyoma sem volt ez utóbbi jelenségnek, csak jókedvű, tehetséges színészeknek, akik nagyokat énekeltek, táncoltak, mulattattak. Mi, nézők pedig mulattunk.
A nap hőse, aki ellopta a show-t, számomra egyértelműen Kerényi Miklós Máté. Az energiája fékezhetetlen volt, és szerencsére nem is akarta megfékezni senki a darab leghálásabb szerepében. Dancs Annamarival kedves, hóbortos párt alkottak, összeszokottan, aranyosan játszottak, vérpezsdítően táncoltak. Máté egy-két akciója a Lili bárónőben tapasztaltakhoz hasonlóan most sem hagyta hidegen Dolhai Attilát, aki nem tudta elrejteni jókedvű vigyorát. Jól kiegészítik egymást, jó együtt látni őket a színpadon. Dolhai Attila Edvinje szerethető, esendő herceg volt, aki ellenállva szülei akaratának, kisebb-nagyobb bakikat elkövetve, némi külső segítséggel kitartott Szilvia mellett, és végül el is nyerte a kezét. Szép hangjának egyedi színe van, és fel lehet ismerni akár csukott szemmel is, és nem csak az ember füléhez, hanem a lelkéhez is szól, még akkor is, ha egyszer-egyszer enyhén megbicsaklott a picit még új terepen. De nem csak a torkával énekel, hanem a szívével is, és játékából átjön az a herceg, akinek a bőrét hét órától tízig magára öltötte. Mint a többi bonviván-szerepénél is. Fischl Mónikával jó párost alkottak, szépen szólt együtt a hangjuk, érezni közöttük, hogy nem egyetlen közös előadáson vannak túl. Mónika szép primadonna, szépséges hanggal, bár az első felvonásban számomra picit erőtlennek hatott néha, de ez nem von le semmit a pozitív összhatásból. Kállay Bori elbűvölő, gyönyörű díva, az energiája, a pajkossága, érett, szépséges hangja csodálatraméltó. Talán a bajai Elisabeth kapcsán ugyanezeket írtam le róla. Szolnoki Tibor, Faragó András, Jantyik Csaba és Peller Károly szerepe inkább dramaturgiailag jelentős, sajnos nagyon sok lehetőségük nincs a kibontakozásra, de szeretni valók egytől egyig, és öröm látni-hallani őket.
Most sem tudok és nem is akarok elmenni szó nélkül a zenészek teljesítménye mellett, akik Balassa Krisztián irányításával keltették életre Kálmán Imre nagyszerű zenéjét. A táncosok és a kórus, és nem utolsó sorban a rendezés szintén dicséretet érdemel.
Pár dal A Csárdáskirálynőből, nem feltétlenül a bejegyzésben név szerint említett színészektől, és egy hosszabb videó:
Itt van a nyakunkon a Karácsony. Olyannyira, hogy mikor tegnap munka után (köszönet a cserebere napok miatti szombati munkalehetőségért, de ígérem, hogy december 24-én is elrebegem .... hogy miért is nem lehet kiadni csere nélkül szabadnapnak a Szentestét?) .... szóval, mikor munka után beugrottam az egyik útba eső bevásárlóközpontba egy célzott és gyors ajándékbeszerzésre, valahogy nem tudott meghatni az ünnepi forgatag. Mondhatni úgy lapítottam, mint nyúl a bokorban. Zavart a hangoskodás, a tolakodás, és úgy éreztem, mintha a felém közeledő, hömpölygő embertömeg magába akarna olvasztani. Köszöntem, de nem kértem, bár meleg volt, nem kívántam olvadni. Inkább gyorsan felmarkoltam, amit kerestem, fizettem és távoztam.
Pedig én imádom a nyüzsgést, a pezsgést, szeretem gyerek módjára, bamba vigyorral bámulni a kirakatokat, a fényeket, a sok-sok szépet. Most valahogy nem ment. Sok minden kavarog a fejemben, a lelkemben, a szívemben. Félek és féltek .... nagyon. Mikor az ember családjában a mindennapokat átszövi az elkerülhetetlentől való rettegés, a lassú elengedés csaknem másfél éve tartó agóniája, akkor nagyon nehéz ráhangolódni az ünneplésre. Már tavaly is nagyon keserédes volt, és nem a boldogság vagy a meghatottság könnyeit morzsolgattuk el lopva, hanem hálát adtunk azért, hogy Ő még velünk lehet. Talán akkor nem mertük elhinni, hogy lesz még egy Karácsonyunk Vele. Tíz nap van még Szentestéig, és Ő még itt van velünk. És ezért boldog vagyok, de a boldogságom nagyon törékeny, mert ez a boldogság rettegő ...
Nem tudtam ráhangolódni az ajándékvásárlásra. Nem tudtam vagy nem akartam hagyni, hogy magával ragadjon az ünnepi forgatag. A hat napos munkahét sem segített, főleg úgy nem, hogy kitehettük volna a táblát minden iroda ajtajára, a szarkazmus jegyében: "Nyugi, ez nem a bolondok háza, mi így szeretünk dolgozni: számunkra nincs teljesíthetetlen határidő vagy feladat!" És mikor az ember hirtelen rádöbben, hogy ebben az őrületben még a nyakába szakad az osztály vezetésének a feladata is a főnök távollétében, akkor robotpilótára kapcsol, és azt teszi, amit lehet ebben a helyzetben: túlél.
Jelzem, siker van, túléltem! Olyannyira, hogy ma végre megszületett az elhatározás: díszítünk! Na nem karácsonyfát, hanem a lakást.
Mi ilyenkor a teendő? A férjet megkérni szépen, hogy ugyan, menjen már fel a padlásra. Na, nem azért, mert nem kívánjuk a látványát, hanem hogy hozza le a díszelemeket. A férj nem kéreti magát, nekiindul, majd kisvártatva közli, hogy hozná, de nincs mit. Eltűntek a díszek! Nomármosthogylehetez?! Nézd jobban, megy a jó tanács, mire a dísz nem, csak egy morcos férj jön le a padlásról, felajánlva, hogy másszak fel én, ha én jobban nézek. Viszonozom az ajánlást, ne csak nézz, hanem láss is! Mert hogy ő volt, aki felvitte a szépen bedobozolt díszeket, égősorokat, girlandokat a padlásra, ő pakolta fel őket, hozza is le mindet szépen. Férj morgásra vált, elmormolja az orra alatt, hogy "Na, kezdődik már". Visszakérdezek, hogy ugyan mi kezdődik? Hát a Karácsony, jön a mérges válasz. Békítőleg rákérdezek, hogy ugye nem akarja azt mondani, hogy a boldogságos szeretet ünnepén fog morogni? Belátja, amit kell, befogja, amit kell, és visszavonul keresni. És láss csodát! Előkerülnek a dobozok!
Vagyis Halleluja van! Van? Naná, hogy van!
És útjára indul a gyönyör ... helyett a gyönyörű, karácsonyi feeling elérését célzó díszítés. Amiben végül egyedül maradok, mert a kisebb csemete kóruspróbára indul, hiszen holnap a Bazilikában fognak énekelni. Párom és a nagyobb csemete elindul anyósékhoz, mert a csemete soron következő portfóliójához családtagokat kell fotózni, majd photoshoppal átvarázsolni őket. Így jár az ember, ha művészpalántákat nevelget: ott találja magát egyedül a díszíteni való kellős közepén, a családtagjai pedig megvonják a vállukat, és csak ennyit mondanak: Elnézést kérek!
Van ilyen? Persze, hogy van! (Bár én inkább így hallom: Elnézészt kérek! Még mondják, hogy a férfiak nem szoktak aranyosak lenni ...)
Mit csinál az ember lánya dolga végeztével? Készít egy csésze Trüffel teát (köszönet a csodáért a Darlington teaboltnak), szigorúan két kortynyi tejjel, és átadja magát a jól megérdemelt pihenésnek.
