130 éve ezen a napon hunyt el Liszt Ferenc, minden idők (egyik) legnagyobb magyar zeneszerzője.
A kedvenc darabom tőle ez a remekmű, mert benne van minden érzés, ami kell. Minden...
*
Franz Liszt, one of the greatest Hungarian composers of all time died 130 years ago today. My personal favorite work from him has always been this masterpiece, because every feeling that I need are in it. Every one of them...
Aki követi a blogot, az már biztosan találkozott Josh Groban nevével, arcával és legfőképpen hangjával, ami nem véletlen... Ha mégsem, akkor ajánlom pótolni a hiányosságot, szerintem nem bánjátok meg, ha pedig mégis, akkor bocs!
Nos, egyik örök kedvenc énekesem régi álma megvalósítása előtt áll: novembertől a Broadway-n fog játszani a The Great Comet című musicalben. A darab Tolsztoj örökbecsű klasszikusa, a Háború és béke alapján készült.
Josh-t elsősorban énekesként és szépséges, telt baritonjáról, lírai, romantikus dalairól ismeri a közönség világszerte, de azt már lehet, hogy csak a rajongói tudják, hogy művészeti iskolában érettségizett: a Los Angeles County High School for the Arts-ot végezte el 1999-ben, majd felvételt nyert a Carnegie Mellon University-re, dráma szakra, vagyis (énekes)színésznek készült. Az első év után azonban otthagyta az egyetemet, mert lemezszerződést kapott a Warner Brothers-től, a legendás szerző, David Foster révén.
Üstökösként robbant be az amerikai köztudatba figyelemreméltó hangjával és komoly dalaival, ám csípős humorát sosem rejtette véka alá, és időről időre TV sorozatokban, illetve mozifilmekben tűnik fel hol önmaga furcsa mását alakítva, hol pedig vicces karakter bőrébe bújva.
Egy 2003-as jótékonysági előadással, mint előzménnyel a zsebében Josh 2008-ban Londonban, a Royal Albert Hall-ban két alkalommal ismét belebújt Anatoly Szergievszkij karakterébe a Sakk (Chess) című musical főszerepét énekelve, és azóta többször nyilatkozta, hogy vágyik arra, hogy egyszer kipróbálja magát a Broadway-n. Ennek pedig most jött el az ideje!
Drukkolok neki, hogy ki tudjon teljesedni Pierre Bezuhov szerepében, és drukkolok magamnak és persze sok-sok, nem USA-beli rajongójának, hogy készüljön dvd felvétel valamelyik előadásról, hogy mi is láthassuk a kritikusok által is elismert darabban.
George LucasStar Wars története(i) mellett a Gene Roddenberry által megálmodott Star Trek a legismertebb sci-fi folyam, ami több, egymással kronológiai kapcsolatban álló tévés filmsorozatot, majd mozifilmeket, illetve könyveket adott az űrkalandok szerelmeseinek. Időben megelőzi a Star Wars-ot, hiszen az 1960-as évektől van jelen, népszerűségben vetekszik vele, hiszen szintén rajongók légióit hozza lázba, de összességében (tekintetbe véve a bevételeket is) lemaradásban van.
Mivel sci-fi-ről van szó, természetesen vannak hasonlóságok a két franchise között, amik közül legnyilvánvalóbb az űrutazás és persze az űrhajók jelenléte, a fegyverek (sugárvető vs. fézer), és a galaxis-szerte megtalálható, intelligens, meglehetősen fura ábrázatú fajok által lakott bolygók tömkelege.
Különbségek is vannak, amik közül talán a legmarkánsabb az, hogy a Star Wars "réges-rég, egy messzi-messzi galaxisban" játszódik, a helyszínek és a szereplők kapcsolatba sem hozhatók a mi Földünkkel, míg a Star Trek az emberiség távoli jövőjében játszódik, és a Föld szerepet kap a történetben. Ezen túl a Star Wars a jó és a rossz örök harcáról szól, és a titokzatos, a Jedi lovagok által ismert és a jó cél érdekében használt szellemi Erő áll a középpontjában, természetesen a Jedik jeles képviselőivel egyetemben. A Star Trek ezzel szemben egyetlen űrhajó, az Enterprise csillaghajó és legénysége kalandjairól szól. Az űrhajó tudományos kutatások, különböző fajok felkutatása és - szükség szerint - megmentése érdekében szeli az űrt, és diplomáciai feladatokat is ellát a Föderáció zászlaja alatt hajózva; mindeközben a legénység időről-időre agresszív, erőszakos fajokba, illetve azok (magán)háborút kezdeményező egyedeibe fut bele, és ilyenkor természetesen harcba kell bocsátkozniuk.
Az Enterprise legénységének legismertebb tagjai az eredeti sorozatban, 1966 és 1969 között kerültek a képernyőre, név szerint: James T. Kirk kapitány (William Shatner) Spock parancsok (Leonard Nimoy), Uhura hadnagy (Nichelle Nichols), dr. Leonard McCoy hajóorvos (DeForest Kelley), Montgomery Scott, alias Scotty (James Doohan), Pavel Chekov zászlós (Walter Koenig) és Sulu kormányos (George Takei).
A tévésorozatból több mozifilm is készült, de igazán átütő, a Star Wars őrülettel egalizáló sikert nem tudtak elérni. Ám 2009-ben - talán mondhatjuk így - új időszámítás kezdődött a Star Trek univerzumban, amikor leporolták a régi, kissé túl tudományos, néha túlzottan szájbarágós-nevelő célzatú, párbeszédeiben és akciójeleneteiben és látványvilágában néha megmosolyogtató (mondjuk ki: főleg a mai szem és ízlésvilág számára zavarba ejtően ügyefogyott jelenetekkel tarkított) filmeket, és útjára indították az új Enterprise-t a régi, jól ismert karakterekkel, de teljesen más, fiatal szereplőgárdával, egyszerűen Star Trek címmel.
Most mondja valaki, hogy nem jól válogattak és nincs némi hasonlóság a "régi" és "új" színészek között!
Az új mozifilmet J.J. Abrams rendezte és az Enterprise legénységének felállásáról és összekovácsolódásáról szól, amikor is szembetalálják magukat egy jövőből érkezett, bolygókat elpusztító hadúrral, Nero-val (Eric Bana). A történet felvezetőként is funkcionál, bemutatja, hogyan lesz az egymást ki nem álló Kirk kadétból (Chris Pine), aki vagány, nagyszájú és nagy egóval megáldott, ösztönei által vezérelt zseni, és a félig ember, félig vulkáni, az objektivitás talaján álló, érzelmeket elutasító, szuperintelligens, mindenben a logikát kereső Spock-ból (Zachary Quinto) szövetséges. Természetesen az Enterprise csillaghajó fedélzetén ott találjuk a jól ismert csapat többi tagját is (Nyota Uhura - Zoe Saldana, Hikaru Sulu hadnagy - John Cho, Pavel Chekov zászlós - az idén nyáron tragikusan fiatalon elhunyt Anton Yelchin, Scotty - Simon Pegg, Dr. "Bones" McCoy - Karl Urban).
A film új lendülettel és felfogással készült, nem igazán őrizte meg az elődök jellemvonásait a karaktereken, a hajón és az egyes, a korábban megismert fajok szerepeltetésén túl, ugyanakkor vicces jeleneteket tartalmaz, és persze látványos, ami egy mai korban készült sci-fitől elvárható. Kérdés ugyanakkor, hogy le kell-e másolni az elődöket, hogy a régi rajongó úgy érezze, mintha csak leporolták volna a korábbi részek egy-egy darabját, avagy új idők-új felfogás jelszóval a mai kor igényeire kell szabni a filmet arra alapozva, hogy a mai kor moziközönsége már nem ugyanaz, mint aki a régi sorozaton nőtt fel?
Bárhogy is csűrjük-csavarjuk, a nézők egy része nyilván odavan a filmért, egy másik része viszont fanyalog, mert mást kapott, mint amit megszokott vagy amit várt, bármi is volt az elvárása. Vagyis az emberi faj ugyanúgy reagál, mint ahogy mindig is teszi...
Én a magam részéről úgy érzem, hogy az alkotók jól kapták el a fonalat az új széria első részével. A karakterek jó kezekben vannak, szerethetőek, csapatként jól működnek, jól illeszkednek a Gene Roddenberry által megálmodott világba.
Több évet kellett várni az új részre, ami végül 2013-ban érkezett meg Star Trek - Sötétségben (Star Trek - Into the Darkness) címmel, az első rész rendezőjétől, a már megismert szereplőkkel és egy új gonosszal, akit a tévé és a mozi világában is egyre elismertebb Benedict Cumberbatch alakított. Az Enterprise legénysége egy tömeggyilkos nyomába ered, aki csapást mért a Föderáció főhadiszállásán tanácskozó vezetőkre, de még nagyobb és sötétebb tervei vannak. Ez a rész, nevéhez hasonlóan kicsit sötétebb, mint az első, a könnyedség, vagányság háttérbe szorul, a korábbiakban kialakult szövetségek barátsággá mélyülnek, a felelősség a vállakon egyre nagyobb, és életről vagy halálról kell dönteni.
2016. júliusban érkezett a mozikba a harmadik rész Star Trek - Mindenen túl (Star Trek - Beyond) címmel, a rendezői székben Justin Lin-nel, mert J.J. Abrams direktorként átigazolt az ellenlábashoz, a Star Wars-hoz, de mint producer, az Enterprise fedélzetén maradt...
Az Enterprise legénysége ötéves tudományos-felfedező útja harmadik évében jár és kissé megfáradt, belefásult a munkájába, az örökös repülésbe. Legfőképp igaz ez a két vezetőre, Kirk kapitányra és Spock parancsnokra, aminek eredményeként Kirk beadja jelentkezését egy "űrbázis", Yorktown altengernagyi posztjára, Spock pedig magányos zarándokmunkát akar folytatni elhunyt "barátja" nyomdokain. Mielőtt egymás elé tudnák tárni terveiket, a Kirk által választott jövőbeli űrállomáson kötnek ki ellátmányért, amikor segélykérés érkezik egy hajóját elvesztő utazótól. Az Enterprise elindul, hogy felkutassa a megtámadott és egy távoli, az űr még ismeretlen pontján lévő bolygóra lezuhant hajó legénységét, ám az expedíció kudarcba fullad, amikor ismeretlen, darázsraj módjára szerveződő és pusztító hajókkal találja szemben magát. A mentőexpedíció az Enterprise pusztulásához vezet, és a cél immár a csillaghajó legénységének megmentése Krall (Idris Elba) karmaiból, és ez csak a kezdet...
Aki az első két részben esetleg nem kapta meg azt az akció mennyiséget, amit várt, az az új rész láttán elégedetten dőlhet hátra. Justin Lin ugyanis hű maradt önmagához, és nem felejtette el, hogy milyen teljesítményt nyújtott a Halálos iramban általa rendezett részei során, így hozta a tőle megszokott lendületet, és egy 125 percen keresztül tartó akciófolyamot tár a nézők elé. Szépen megkoreografált jelenetek sora váltogatja egymást, túl sok elmélkedésre nincs idő, a rendező űzi-hajtja a sztorit és a szereplőket a végkifejlet felé. A Star Trek világában megszokott lassú, gondolkodós részek ezúttal hiányoznak, a jelenetek és így a vásznon töltött időtartam is kiegyenlítettebb a karakterek között a film nagyobb részében. Természetesen megmaradnak a karakterek fő jellemvonásai, vicces, dinamikus párbeszédek és jelenetek alakulnak ki pl. Bones doki és Spock, illetve Scotty és egy új női karakter, Jaylah (Sofia Boutella) között. Kirk pedig tovább veszít az ifjonti hévből, felelős, a legénységéért mindenért kész, ám az ötéves küldetésben kiégni látszó kapitány, aki azonban megrázza magát, amikor kell, és megmutatja, hogy miért is az a sokak által elismert vezető, akivé érett (és szerencsére Chris "Kirk" Pine kék szemei sem veszítettek semmit a szépségükből :) ...).
Aki teheti, nézze meg az új részt (is)! A nyári hőségben egy kellemesen légkondicionált moziteremben, például a legjobb látványt nyújtó IMAX-ben, tökéletes két órányi kikapcsolódást nyújt.
Elnézést a zavarásért, de van egy kérdésem, ha nem bánod. Szóval...
Megkérdezhetem, hogy mi a gond veled? Egyszer azt mondták nekem, hogy a Világ és benne a Föld egy csodálatos hely, ahol békében és boldogságban élhetünk, és ahol szeretnünk kell és elfogadnunk egymást. De ehelyett csak gyűlöletet, fájdalmat, dühöt és félelmet látok jó ideje, és nem tudom, mi, mikor és hol lesz ennek a vége.
Ezért kérlek, légy óvatosabb és tegyél meg mindent, hogy jobb és boldogabb legyél, mert csak EGY életünk van...
Köszönöm, hogy meghallgattál!
Üdvözlettel,
az Emberiség egy gyermeke
*
Dear World,
Sorry to bother you, but I have a question for you, if you don't mind. So...
May I ask you what the problem with you is? Once I was told that the World and the Earth in it is a wonderful place, where we can live in peace and happiness and we have to love and accept each other. But instead of these things I only see hatred, pain, anger and fear for a long time, and I don't know what, when and where will be the end of it.
So please, be more careful and try your best to be better and happier, because we only have ONE life...
Ma már szinte történelem, hogy húsz évvel ezelőtt megtámadták a Földet a földönkívüliek. Jöttek a nagy ufóikkal, a kis ufóikkal, a csápjaikkal, a telepatikus úton zajló kommunikációjukkal, hogy kirabolják a mi kék bolygónkat, lecsapolják és elrabolják az erőforrásait, és mindezek után dolgát jól végzett sáskarajként, továbbálljanak újabb bolygók felé, amelyekkel szintén nem barátkozni akarnak. Nem számoltak azonban az emberiség túlélési ösztönével, az emberi elme nagyságával, az emberi szív és lélek akaratával, és a jóért, a nemes célért való összefogással...no meg némi atombombával (végül is nem lehet minden tökéletes). És persze a hős amerikaiakkal sem számoltak, akik (ki tudja, hányadszor?) nekigyürkőztek a Föld-mentőakciónak.
Hogy mit csináltam én ekkor? Néztem, ahogy Jeff Goldblum, Will Smith, Bill Pullman és Randy Quaid elpáholják a földönkívülieket, miközben Judd Hirsch humorral felszerelkezve támogatta a hátul maradottakat.
Igen, természetesen filmről beszélek, a valóságban nem jöttek semmiféle ufók. (Legalábbis nem tudok róla, de ha véletlenül jönnének, akkor ezúton kérem őket, hogy ne ilyen módon tegyék! Köszönöm!) Nagyon jó, látványos mozi volt ez akkor, ami jól játszotta ki az érzelmes-lelkesítő-megható lapokat, a Goldblum-Hirsch-Smith triumvirátus pedig vicces beszólásokat szállított.
A végén természetesen győzött az emberiség, július 4-én, az amerikaiak ünnepnapján, a Függetlenség Napján. A földönkívüliek megkapták a magukét, Steven Hiller kapitány (Smith) végre vadászrepülő helyett űrhajót vezethetett, David Levinsonról (Goldblum) végre az apja is elhitte, hogy nem kábeltévé szerelő, az elnök sem nézett rá végre rossz szemmel, slusszpoénként pedig a volt feleségét is visszahódította, még ha ezért az űrbe is kellett utaznia, holott még az elnöki különgépen is hányingert kapott.
Szerettem és a mai napig szeretem A függetlenség napja-t, aki nem látta, pótolja! (És ha pótolja, akkor elnézést, ha ellőttem a poént!)
Idén júniusban visszatértek a földönkívüliek, hogy még az eddiginél is nagyobb erővel támadjanak a Földre és befejezzék, amit elkezdtek: megcsapolják a bolygó magját. Az emberek időközben hatalmas veszteségeik romjaiból új világot teremtettek erőt merítve az összetartásból, és felhasználva a földönkívüli technológiát a Föld védelme, a fegyverek és járművek fejlesztése céljából. Nem tudják azonban elengedni a múltat, mert az ott van a jelenükben: Afrikában az itt ragadt űrhajók legénységével folytatott földfelszíni csaták még hosszú évekig folytatódtak, mások a családi kötelékek vagy hivatásuk révén kapcsolódnak ezer szállal a húsz évvel ezelőtt történtekhez.
A történelem pedig megismétli önmagát, amikor újabb támadás éri a Földet, amit az amerikaiak elhárítanak, ám hamar kiderül, hogy nem az volt az ellenség, akit lelőttek. Az igazi ellenség csak az ő nyomában érkezik, illetve visszaérkezik akkora anyahajóval, ami az Atlanti-óceán egészére száll le, elpusztítva mindent, ami az útjába kerül. Az emberek nem tehetnek mást, minthogy szembeszállnak az idegenekkel, ha fenn akarnak maradni. A függetlenség napja 2 - Feltámadás szintén jó alkotás lett, de szerintem nem éri el az első színvonalát. Természetesen a látvány, az effektek, a CGI messze az első rész előtt jár, ebben veri a nagy elődöt, de azon túl kiszámítható, más szereplőkkel megismétel kis epizódokat, kevesebb a jó poén, talán azért, mert Will Smith nem játszik az új részben (nincs is esély rá, hogy visszatérjen egy esetleges harmadik részben sem, mert a karakterére már csak hősi halottként emlékezik a többi szereplő). Visszatér viszont Bill Pullman, az exvadászpilótából lett Whitmore exelnök és a közben felnőtt nővé cseperedett lánya, aki a jelenlegi elnökasszony mellett dolgozik, mellesleg vadászpilóta; viszontlátjuk szerencsére Jeff Goldblumot, a "kábeltévé szerelőből" lett tudóst, és az apját, Julius Levinsont, vagyis Judd Hirsch-t, aki mit sem változott a húsz év alatt, maximum picit őszebb lett. (Pullman és Golblum azért többet öregedtek, az szemmel látható.) Hirsch-nél kevesebbet talán csak a dr. Okunt játszó Brent Spiner változott, komolyan, mintha megállt volna az idő a karaktere felett az alatt a húsz év alatt, amit kómában töltött...
Találkozunk ősei harcmodorát a földönkívüliek ellen kamatoztató afrikai hadúrral, kétbalkezes hivatalnokból harcossá váló, tipikus két lábon járó szerencsétlenséggel, a fizikai létezéssel évezredekkel korábban felhagyó civilizáció küldöttével, valamint tesztoszterontól hajtott ifjú vadászpilótákkal, akik egyike Hiller kapitány fia, akit az általam nem ismert Jessie T. Usher alakít, a másik pedig az egyik új hollywoodi ifjú titánnak aposztrofált Liam Hemsworth.
A történet semmi újat nem hoz, ugyanazt nyújtja, mint elődje: az emberiség léte a tét, amiért meg kell harcolni újra, a földönkívüliek "humorától" hajtva ismét a Függetlenség Napján. És a film működik, kisebb-nagyobb hibáktól eltekintve (több teljesen felesleges jelenetet én kihajítanék belőle, mert szájbarágóssá teszi saját magát). Viszont egy hibát nem követ el: érezhetően nem veszi komolyan önmagát. Szórakoztatni akar szerethető karakterekkel, és látványorgiát akar. És ezt mind meg is kapja a néző. A lezárásból pedig arra lehet következtetni, hogy az ufóvadászatnak még mindig nincs vége...
Kinek ajánlom a filmet?
Aki szereti a látványos, gyorsan pörgő, akciódús, humorral fűszerezett filmeket, annak nyári (és persze egyéb) kikapcsolódáshoz tökéletes.
Kinek nem ajánlom a filmet?
Aki a lassan építkező és csordogáló, elgondolkodtató, mély mondanivalót tartalmazó, esetleg didaktikus történetek és az Oscar gyanús alakítások híve, az más filmet válasszon, de persze egy próbát minden megér...
Pedig nem sokon múlott! Ha nem szórják a pénzt és odafigyelnek az (ordító) intő jelekre; ha a felkelés kitörését követően hamarabb szöknek meg; ha nem küldik el idő előtt a segítőjüket; ha... akkor talán a királyi pár életben marad.
Ha a musical librettója több helyen nem erőltetett; ha a zene érdekesebb és fülbemászóbb; ha a karakterek és a jellemábrázolások jobbak; ha... akkor talán el lennék bűvölve.
De ez már mind történelem.
Hogy mi is történt? A Budapesti Operettszínház műsorra tűzte a teátrum "házi szerzője", Lévay SzilveszterMarie Antoinette című musicaljét. Lévay korábbi művei, az Elisabeth, a Mozart! vagy épp a Rebecca az Operettszínház legnagyobb sikerdarabjai közé tartoznak, és nem egy színésznek hozták meg a kitörési lehetőséget és a népszerűséget. A nézők imádják ezeket az előadásokat, mert értékesek, a történetszövésük és zeneiségük magával ragadóak, és színészek nevével forrt össze egy-egy általuk alakított karakter. Janza Kata Elisabeth-je, Szabó. P. Szilveszter mint Halál, Dolhai Attila vagy épp Mészáros Árpád Zsolt Mozartja sok-sok nézőt vonzott be a színházba az évek alatt. Sokan várták tehát izgatottan a szerző új darabját, ami idén márciusban érkezett meg.
A felvezetésből érződik, hogy van mihez viszonyítani, és az ember akarva-akaratlan bizonyos elvárásokkal viseltetik egy olyan új darabbal kapcsolatban, ami a színház és a szerző közös "sikersztorijának" a folytatása lehet. A néző szemszögéből kiindulva arra jutottam, hogy több nézőtípus van, és mindegyik hordoz magában érdekességet akár a jegyvásárlás miértjét, akár a nézőtéren tapasztalt viselkedést vizsgáljuk. Ez utóbbit most nem piszkálnám, inkább arra térek ki, hgy milyen előzmények után ül(het)ünk be egy történelmi kort középpontjába helyező darabra, vagyis milyenek is vagyunk mi, nézők, ha új darabbal, jelen esetben a Marie Antoinette-tel találkozunk.
A búvár. Ő az, aki utánajár a darab keletkezésének, érdekli, hogy ki, mikor és kivel követte azt el, hol mutatták már be, milyen volt a fogadtatása. Elolvassa az ismertetőt, rákeres a kritikákra, előre megismerkedik a karakterekkel, ütközteti őket a történelmi tényekkel, és elkülöníti a darab karaktereit valódi történelmi személyiségekre és a szerző fantáziájából kipattant hősökre. Nem bíz semmit a véletlenre, a történetet és a darab hátterét illetően felkészülten ül be a színházba.
A saját fejét követő. Megelégszik azzal a történelmi ténykupaccal, ami az elméjében van tanulmányainak és az évek során ráragadt tudásanyagnak köszönhetően. Ismeri viszont a szerzőt és a színházat, látta, így jól ismeri a korábbi közös produkciókat, és az azokról szőtt saját vélemény neki elég ahhoz, hogy el tudja dönteni, kíváncsi-e az újabb közös munkára vagy sem. Őt nem érdeklik nagy mélységben a darab előzményei, a pillanatnyi történésekkel akar csak táplálkozni, és önmaga megítélni, hogy amit lát és hall, az tetszik-e neki, vagyis nincs szüksége befolyásolásra.
A kalandor. Ad hoc jelleggel vásárol színházjegyet, mert a promóció során valamilyen formában eljutott hozzá a darab címe, vagy ismerőse ajánlotta neki. Nem ismeri a darabot, csak a műfaját, a címe alapján következtet a történetre. Nem érdekli a szereposztás, mert nem ismeri igazán a társulatot, esetleg pár ember neve és/vagy arca mond neki valamit, ezért mindegy, melyik előadásra vesz jegyet. Jelszava: "Lepjetek meg!" Ha szerencséje van, akkor a meglepetés kellemes lesz, és a színház más darabjára is fog jegyet venni, és előbb-utóbb átléphet másik típusba.
A bérletmegújító... Nem szorul magyarázatra, azt néz, amit kap, bár ez nem zárja ki az első két típus ismérveit.
A rajongó. Rajongása tárgya lehet a darab műfaja vagy szerzője, illetve – ami a leggyakoribb talán – az előadásban szerepet játszó valamelyik színész. Teljességgel érthető, a kedvencek mindenkor megérdemlik a támogatást, egy próbát pedig minden darab megér.
(Természetesen előfordulhat átjárás egyes típusok között, és nem is kell egyetérteni velem, hiszen ez az én listám, amit bárki felállíthat maga is.)
A jegyvásárláskor én vegyes típusképet alkottam, de van olyan csoport, aminek az ismérvei egyáltalán nem illenek rám, így pl. a 4. csoport kiesik, mert bérletet csak a BKV kevésbé színes és még kevésbé művészi szolgáltatásaira szoktam váltani, bár el kell ismerni, hogy holmi népszínházi jeleneteknek kénytelen-kelletlen utazás közben is szemtanújává avagy szenvedő alanyává válhat az ember. A 3. csoport sem jön számításba, nem vagyok kalandor, sosem ülök be színházba "csak úgy", teljesen ismeretlenül. És a szereposztás is számít. Nem elítélendő ugyanis, ha az ember úgy költ pénzt – a jegyárakat tekintve nem is keveset –, hogy lehetőség szerint az általa preferált színészeket lássa. Ez mellettük és a néző komfortérzete mellett szól, nem a többi színész ellen, legalábbis az én esetemben.
Kevert nézőtípusként elmondhatom, hogy ismerem a színházat, a társulatot, a szerzőt és előző, a színházzal közös munkáit. Szeretem a Mozart!-ot és az Elisabeth-et, amik a Marie Antoinette-hez hasonlóan történelmi korokba viszik el a nézőt és történelmi személyiségeket helyeznek a darab középpontjába, ami Mozart esetében zenetörténetet (is) jelent, illetve az irodalomtörténetből ismert Rebecca-t is kedvelem, ami Daphne du Maurier A Manderley-ház asszonya című regényének adaptációja.
Ismerem a Marie Antoinette történelmi hátterét, de a darab előzményeibe nem ástam bele magam túlságosan, annyit azonban megtudtam, hogy a sikerei messze elmaradnak a többi Lévay darab sikerétől. Továbbá szeretem a musical műfaját, és sikerült a számomra legideálisabb szereposztásra jegyet venni.
Ilyen előzmények után ültem be június 20-án az Operettszínházba. Vártam már, szeretem a színház miliőjét, az ember egy idő után úgy érzi a belépéskor, amikor gyors pillantást vet a táblán kitett napi szereposztásra, mintha haza érkezne. Vagyis minden adott volt a tökéletes estéhez...
A musical Endo Shusaku Queen Marie Antoinette című regényének adaptációja. A történet középpontjában az osztrák udvarból származó szépséges királyné áll. Ő Mária Terézia lánya,Habsburg–Lotaringiai Mária Antónia főhercegnő, aki éli a királyi sorsra szánt gyereklányból lett uralkodóné fényűző életét. (A kíváncsi történelemkutató tudhatja, hogy 15 évesen adták hozzá a francia trónörököshöz, de csak évekkel később lett királyné és ténylegesen feleség, amikor férjét XVI. Lajos néven megkoronázták. Két fiú és két lány gyermekükből kettő korán meghalt.). A királyi pár alkalmatlannak bizonyul az ország vezetésére: Lajos a kísérleteivel foglalkozik, Marie pedig bálokat rendez, kegyeltjeivel veszi körül magát, a divat, a ruhák és ékszerek megszállottja. És míg ők élik világukat, addig a államkincstár tartalékai egyre jobban fogyatkoznak, a nép pedig éhezik. Marie-t kikezdi a sajtó, amire nem csak fényűző életmódja, hanem a svéd Hans Axel von Fersen gróffal nyilvánosságra kerülő hitvesi hűtlensége is okot szolgáltat.
Orléans hercege, aki meg akarja szerezni a trónt, szövetkezik a nép egyszerű tagjaival, a külvárosi "csőcselékkel". Vezérük és szószólójuk egy fiatal nő, Margrid, aki zsigeri gyűlölettel fordul a pazarló királyné ellen. Röplapok, újságok adják hírül a királyné újabb és újabb pénzügyi kilengéseit és éneklik meg Fersen gróffal való kapcsolatát.
A királyné sorsát egy összeesküvés pecsételi meg, az az bizonyos nyakék ügy. Orléans hercege, Margrid, a szennylapíró Hébert és Jeanne de la Motte grófnő kihasználják a királyné kegyeit kereső Rohan hercegérseket, és megvásároltatnak vele a királyné nevében egy 1.600.000 livre-t érő nyakéket, aminek megvételét Marie korábban már elutasította az udvar rossz anyagi körülményeire hivatkozva. A nyakék a királyné bálján cserél gazdát, az Orléans közreműködésével Marie-nak öltöztetett – és a királynéra többek szerint nagyon hasonlító – Margrid veszi azt át. Az ékszerész természetesen nem kapja meg a járandóságát, a nyakéknek nyoma vész, a királynét pedig megvádolják annak eltulajdonításával. Marie a hercegérseket helyezteti vád alá, akit végül a törvényszék ártatlannak talál.
A nép egyre jobban forrong, elkerülhetetlen a felkelés. A királyi családot túszul ejtik a palotában, ahonnan Fersen jóvoltából sikerül elmenekülniük, ám az öntudatos Lajos, összeszedve maradék királyi tekintélyét, elküldi a grófot, mielőtt elérnének az uralkodóhoz hű fegyveresekig. Kíséret nélkül folytatják az útjukat, de amikor beleszaladnak a felkelők egy csoportjába, továbbengedésük fejében Lajos arannyal akarják őket lefizetni. A király pénzérmébe vésett arcmása lebuktatja őket, és a sorsuk megpecsételődik. Ismét rabság vár rájuk és "tárgyalás", majd az ítélet. Marie bátyjához, az osztrák uralkodóhoz írt leveleket juttat ki a börtönből, kérve a katonai beavatkozást. Margridot mellérendelik megfigyelésre, és hogy akadályozza meg a királyné fondorkodását, szervezkedését.
A lány közben maga is kettős játékot űz, mert találkozik Fersennel, aki arra kéri, juttassa be őt Marie-hoz. Margrid tartozik a grófnak, aki a felkelés hajnalán megmentette őt a király fegyvereseitől, amikor az utcán lázított az uralkodópár ellen. A lány nem tud ugyanolyan szemmel tekintetni a svéd grófra, mint saját uralkodó osztálya tagjaira, és a szerzetesnek öltözött Fersent bejuttatja Marie-hoz. A férfi meg akarja szöktetni a királynét, de az akció nem sikerül.
Marie és Margrid a sors kegyetlen tréfája által kreált titokra bukkan: kiderül, hogy féltestvérek közös apjuk, I. Lotaringiai Ferenc német-római császár révén. Míg Marie, az uralkodó törvényes gyermeke fényűző életet élhetett, bár boldog nem volt, hiszen ő nem akart királyné lenni, addig Margridot kidobták a líceumból, amikor apja halála után nem fizette senki utána a tandíjat. Így a lány egyedül nőtt fel az utcán, mert az anyja korábban öngyilkos lett. A testvéri kötelékről egy mindkettőjük által apjuk révén ismert altatódal rántja le a leplet, amit Marie énekel halálra rémült gyerekeinek. Marie kihasználja az alkalmat és megkéri féltestvérét, hogy vigyen el egy szerelmeslevelet Fersennek.
Lajost a forradalmi törvényszék halálra ítéli. A sors morbid játékot űz vele, mert az ő bábáskodása mellett megalkotott guillotine-nal végzik ki. Marie-tól utolsó csapásként elveszik a gyermekeit, így várja saját tárgyalását. Népellenes összeesküvéssel vádolják, fő vádpont azonban nem ez, hanem a saját kisfiával elkövetett vérfertőzés. A vád ütőkártyája Margrid, és a Marie által neki átadott, az árulását bizonyító levél. Bár a levél valójában nem Fersennek szólt, hanem II. Lipót német-római császárnak, Margrid nem árulja el féltestvérét, ám így sem tudja megmenteni a guillotine-tól.
A történelmi háttér olyan alapot nyújt, amiből nagyszabású előadás születhet, amit erős, változatos zenével, szép, kifejező dalszövegekkel és jól megírt és még jobban eljátszott karakterekkel lehet még színesebbé tenni. Mindezt tovább tudja támogatni a kort idéző, változatos díszlet.
A darab megtekintése után azonban hiányérzet maradt bennem. Maga a színre vitt történet nem ölel fel túl nagy időszakot, mégis kapkodónak tűnik, mintha túl sok, röpke epizódot akart volna a szerző belezsúfolni a kb. három órába, ezért az előzőekben hosszabban leírt történet lecsupaszodik: a nyitóképben Orléans hercege énekli meg, hogy mennyire gyűlöli a királynét, aki elutasító volt vele szemben, és hogy ő akar a trónra kerülni; majd egy bálba csöppenünk, amit a herceg ad Marie Antoinette tiszteletére, és ahová meghívást nyert a királyné szeretője, az amerikai függetlenségi háborúból visszatért Fersen gróf is; az este váratlan "vendégeként" betoppan a koldus Margrid (életszerű? nem, de ez egy színdarab), a királynét pocskondiázva és számon kéri rajta az éhező nép szenvedését, a neki kínált pezsgővel leönti Marie-t – aki szerint ha nincs a népnek kenyere, akkor egyen kalácsot –, azonban ő megbocsát neki, így szabadon távozhat, hogy aztán az utcán pocskondiázza tovább a királynét bandájával; felbukkan egy elvetélt költő, Hébert, akinek gúnyversét Margrid énekelni kezdi a sleppjével; innen egyenes út vezet Orléans-hoz, aki pénzeli a lázító röplapok és újságok kiadását; közben betekintést nyerünk Marie ruhatárába a divathóbortját tápláló "divatdiktátorai", Léonard Autié és Rose Bertin jóvoltából; Marie szembesül a nép lesújtó véleményével és a kincstár még rosszabb állapotával, és Fersen karjaiban vigasztalódik; a szerelmi légyottot megszellőzteti a sajtó (a bulvármédia előfutára), Margrid egyik társának halála egyenesen a nyakék ügyhöz vezet, majd bekövetkezik a palota elfoglalása, a királyi család szökése, bebörtönzése és halála; mindehhez agresszív és hőbörgő "tömeg" asszisztál a Lévay-tól megszokott minőségtől kissé elmaradó zenével, amiből egy-két dal emelkedik ki.
Ahogy korábban említettem, sikerült a számomra ideális szereposztást megtalálni, aminek nagyon örültem.
A költőből lett jakobinus, Hébert (Kocsis Dénes) sok jelenetet nem kapott, bár maga a karakter jelentősebb lehetne, hiszen ő indítja el a gúnyverseket, szerepet vállal a nyakék ügyletben, és vádolja Marie-t a bíróság előtt. Ám mégsem éreztem a jelentőségét, nem jött le, hogy mik az indítékai, nem tudtam állást foglalni, hogy a viselkedésén kívül miért kellene ellenszenvesnek éreznem vagy miért kellene megértenem őt. Egy időként felbukkanó, hőbörgő mitugrászra silányul a karakter, ami nem hiszem, hogy Dénes hibája lenne, egyszerűen olybá tűnik, hogy nincsen szinte semmi a karakterben, amit el lehetne játszani.
Orléans hercege (Szabó P. Szilveszter) mozgatja a szálakat, mert gyűlöli a királynét, és végül az ő segédletével robban ki a felkelés. Utálja a jelenlegi hatalmat, az uralkodót, látszólag a nép mellé áll, pedig nem akar mást, csak ő maga a király trónjára ülni. Szilveszter nagyszerű kvalitásai ismertek a színházban, most azonban már-már elveszni tűnt a darab rohanásában, nem éreztem a súlyát, pedig "örök intrikusként" már számos hasonló szerepet eljátszott. Nem érződött az a mindenáron akarás, az a körmönfontság, ami a herceg céljai felé mutat, aminek oka lehet a színészi teljesítmény is, de jelen esetben én a karakter színtelenségét okolnám, amin a nyitóképben énekelt dala sem tudott emelni, mert jellegtelen, és azon túl, hogy "én gyűlölöm ezt a nőt, mert ő is gyűlöl engem", nem is tudok belőle felidézni mást sem a szövegét, sem a dallamát tekintve.
XVI. Lajos szerepében Mészáros Árpád Zsolt jól ábrázolta az erélytelen, nem éppen uralkodásra termett királyt, aki nem képes felmérni a nép igényeit, későn ébred rá az államkassza tragikus állapotára, és többet foglalkozik találmányaival, mint akár a családjával és az uralkodással. Amikor azonban ráébred a valóságra, már késő. Hibái ellenére együtt éreztem a népe által meggyűlölt, felesége által megcsalt erélytelen uralkodóval, ami MÁZS-nak köszönhető. A pozitívum ellenére az ő karakteréhez fűződik a leggyengébb dal az egész darabban, amit zeneiségében egysíkúnak, szövegében pedig nonszensznek éreztem. A dalból megtudjuk, hogy Lajos akkor lett volna boldog, ha sosem lesz király, hanem a nép egyszerű fiaként, mesteremberként keresné a kenyerét és tartaná el a családját. De a dal szövege annyira nem illik a szituációhoz, hogy a szemöldököm sosem látott magasságokba szaladt a homlokom. Egy levitézlett, bűnvádtól gyötört király drámai dala ne arról szóljon, hogy miért nem lett kovács, mert megöli a pillanatot! Legalábbis szerintem.
Axel von Fersen szerepében Horváth Dánielt láttuk. Sajnos számomra két dolog nem érződött az alakításán: a hősszerelmes és tűzön-vízen átgázoló ereje. Marie Antoinette, a kor legszebbnek tartott nője a szeretője, de nem éreztem a perzselő szenvedélyt iránta. Nem érződött a katona vagy a férfi nyers ereje sem, amikor arra került sor, hogy megmutassa azt. Fiatal, szimpatikus, csinos, magas színészről beszélünk, de a kiállása, a kisugárzása nem hozta meg azt a "hűha" érzést. Nagy reményekkel ültem be a színházba, hogy végre láthatom őt, de sajnos csalódtam. Nem az a karakter, aki egyből magára vonzaná a néző tekintetét, aki kiállásával mintegy kikövetelné ezt, és sajnos hangi kvalitásai sem pótolták mindezen hiányosságot. Pontatlan volt, gyenge mind a mélyebb, mind a magasabb hangoknál, nem csak a kórus, de duettpartnerei is elnyomták a hangját. Sok ideje van még fejlődni, a közönség szimpátiáját érezhetően bírja, a (fiatal hangú) nézők egy csoportjának ovációja legalábbis ezt sejteti. Szeretném, ha mind színészi, mind énekesi kvalitásaiban erősödne, hogy egy olyan hősszerelmest lássak, aki ellentmondást nem tűrően lesöpri a lábáról nem csak szerelme tárgyát, hanem a nézőt is, mert jelen pillanatban még gyenge volt számomra Marie szerelmeseként és az intrikus Orléans herceggel való dulakodása során is. Kettejük párbaja láttán azt kellett volna éreznem, hogy "ez ütött", de inkább csak megütköztem, mert nem volt benne erő. Szóval, hajrá!
Margridot Vágó Zsuzsi alakította. A tőle megszokott szuggesztív energiával énekelt, tisztán, érthetően, fénylőn, hatalmas erővel. Sokszor hallom, olvasom, hogy a nézők a hangosítás miatt panaszkodnak, én is megjegyeztem már pár alkalommal, hogy nem volt a legjobb. Most Zsuzsinál merült fel bennem a gondolat, mert véleményem szerint túl volt hangosítva. Nagyon erős hangja van, és hiába erős jellemű forradalmár Margrid, akkor sem kell, hogy az ember belesiketüljön a dalaiba, a katarzist úgy is érzi a néző, ha nem "üvöltik le a fejét". Amikor kórussal énekelt, akkor természetesen még tovább nőtt a hangorkán, ami az első felvonás záróképében teljesedett ki.
Túl az énekesi (és hangosítási) bravúron, Margrid kitalált személyiségét Zsuzsi jól töltötte meg tartalommal, bár ez az erős, belevaló forradalmár csaj nem igazán az a karakter, akit a szívembe tudnék zárni. Bár bemutatja, hogy egy kezdetben jó reményekkel induló, egy ideig jól iskolázott, igényes lány mennyire el tud vadulni, ha az utcára kerül és a napi betevőért, az életben maradásért kell küzdenie, nem igazán tudtam együtt érezni vele. Talán a túlzott keménysége mögül nem jöhetett át az igazi, tiszta egyénisége, talán már elmosta az idő, a nélkülözés. Talán a körítés, a nyers erőszak ábrázolása, ami nyilván jellemezte a bemutatott kort, nem tudta elkülöníteni számomra Margrid figuráját az erőszakos, gyilkolni kész tömeg összhatásától, ezért nem igazán éreztem szánalmat az ártatlan lány összetört élete miatt.
Minden felelőtlensége, költekezése, hűtlensége ellenére Marie Antoinette Vágó Bernadett által életre keltett figurája volt számomra a legszerethetőbb, a leghitelesebb az este folyamán. Vagy az ő karakterábrázolása, színészi teljesítménye volt a leghitelesebb, ezáltal volt Marie a legszerethetőbb számomra?
Igen, talán furcsa, hogy az elméletileg rossz karakterrel szimpatizálok, de a címszereplő volt a legjobban kidolgozott, legjobban átnyalt és alakított személy, vagyis a kulcsfigura. Elhittem neki, hogy fogalma sincs arról, hogy az ő költekezése kiüríti az államkincstárt. Persze nyilván ez így nem volt igaz a valóságban sem és a darabban sem, mert egyedül ez nem vihette csődbe az országot, kellett ehhez példának okáért a politikai és katonai szerepvállalás az amerikai függetlenségi háborúban, és a király egyéb tettei. Mindazonáltal amikor szembesül azzal, hogy a nép éhezik, és a király is mértékletességre inti, akkor visszavesz a költekezésből (bár megváltozni csak ettől nyilván nem változott volna, hiszen számára a költekezés pótcselekvés volt). Nagyon érzékenyen érinti, hogy a nép gyűlöli, nem érti, miért nem szeretik, hiszen az ő gondolkodása szerint nem bántja őket (közvetlenül nem is). Fersen iránti szerelme a királynéi lét béklyói elleni lázadásból is adódik, hiszen még gyereklányként adták férjhez egy leendő királyhoz, és az ő romantikus, szépségért rajongó lelke ezt nehezen tudja elviselni. Mindazonáltal ragaszkodik férjéhez, imádja gyermekeit. Meghatók voltak a gyerekekkel közös jelenetei: amikor énekelt, hogy lenyugtassa a szabadba vágyó, bezárt fiúcskát, vagy amikor őrjöngött, mert el akarták szakítani tőle a gyerekeit. Átéreztem a mindenétől megfosztott nő fájdalmát, gyönyörű volt, ahogy az összetört, gyászától megcsúfult nő erősen, öntudatosan áll bírái elé és megy a vesztőhelyre. A hangja gyönyörűen szólt, és hihető volt szinte minden arca: a költekező divatbáb, a fenséges királyné, az aggódó anya és feleség, a testvérre talált nővér...kivéve a szerelmes asszony, mert nem volt meg az igazi kémia Fersennel.
Összhatásként azt éreztem, hogy a darab maga kapkod. Kidolgozatlan jeleneteket, többszöri ugyanoda való visszatérést tapasztaltam. Mindez odáig vezetett, hogy sajnos picit kívül maradtam, nem tudtam szimpatizálni a néppel, mert egyszerűen nem jött le a színpadról a szenvedésük, csak az, hogy ők most itt nagyon gyűlölnek és nagyon gyilkolni akarnak. Ha ez volt a cél, akkor sikerült, de szerintem nem ez volt.
A díszletek és a jelmezek terén kettős érzésem volt. A királyi palota miliője nem igazán köszönt le a színpadról, pedig egy külsőségekre vagyonokat költő királyné lakhelyét láttuk (még akkor is fura, ha művészettörténeti korszakváltás időszakába kalauzol a történet). Bár több helyszínváltás van a darabban, leginkább a többfunkciós vasállványzat és az MA monogram maradt meg bennem, bár enélkül is tudtam, hogy milyen darabra ültem be...bár az előadás végén felbukkanó csuklyás, géppisztolyos "terroristák" láttán akár el is bizonytalanodhattam volna. De az elgondolás láthatóan az volt, hogy a jelmezek tekintetében a nagy parókás, a kort idéző díszes ruháktól halad a kevésbé bonyolulton keresztül az egyszerű, természetes földszínek és a mai korra is jellemző ruhák irányába. A ruhák modernizálása a királyságot felváltó köztársaságra való átállást ábrázol(hat)ja. A csuklyás zárókép rendezői koncepciója pedig talán arra utal, hogy az emberiség nem tanul, jogot szerezni erőszakkal akar, erőszakra erőszakkal válaszol és ez a válasz alattomos, agresszióból táplálkozik, az agresszió mértéke pedig nem áll arányban az elérni kívánt céllal, illetve a puszta okkal. Akinél a fegyver, annál a hatalom.
Ahogy korábban is utaltam rá, a zene és a szöveg nem bűvölt el. Sokszor úgy éreztem, hogy a dallamtalansággal mintha maguk a színészek is küzdenének, nem találva fogást a dalokon. Ezen túl sokszor vált kiabálássá az éneklés – köszönhetően egyrészt a hangosításnak is –, ami zavaró volt. Nem kell, hogy az ember első hallás után kívülről fújja az összes kottát, de összesen három dal maradt meg bennem: Marie és Fersen duettje, a Nincs rá szó; az altatódal, a Könny, könny, amit először Margrid énekel meghalt társának, majd Marie a gyerekeknek; illetve Margrid dala, a Szívem mélyén egy hang (Fényhozó).
Minden zeneszerzőnek megvannak a rá jellemző sajátos stílusjegyei és ez természetesen Lévay-ra is igaz. Néha éreztem hasonlóságot a Mozart! és az Elisabeth egy-egy dallamával (furcsa módon még a Frank Wildhorn által jegyzett Rudolf egyik, Vetsera Mária által énekelt dalával is a Könny, könny esetében), de nem éreztem azt az egységet, azt a kidolgozottságot, amit a két másik műnél. Olyan hatást keltett bennem a darab egésze mind zenei, mind dramaturgiai kidolgozását tekintve, mint ami nem érte még el a végleges állapotát, amikor színpadra állították.
Összességében azzal az érzéssel jöttem ki a színházból, hogy a Kerényi Miklós Gábortól megszokott rendezői munka és a színészi alakítások, illetve a Balassa Krisztián által dirigált zenekar és kórus nagyszerű teljesítménye ellenére nem érte el számomra a darab azt az egységes színvonalat, amit a szerző többi felemlített műve hozott, de ez nem egyenlő azzal, hogy az előadás összességében nem volt jó. Bár úgy érzem, hogy egy igazán fantasztikus előadás lehetőségét több szempontból elszalasztották.
Hogy folytatódik-e Lévay Szilveszter és az Operettszínház közös sikersztorija ezzel a darabbal, és hogy eléri-e azt az előadásszámot, mint elődei? Az biztos, hogy a nézők hálásak az új Lévay darabért, és egy részük nagyon szereti, másik részük viszont nem ennyire elégedett. Én most inkább a második csoportba tartozom, de kíváncsi vagyok, hogy egy-két évad múlva, ha már teljesen belakták a színészek, mennyit változik a darab.
Focilázban ég Európa, és vele együtt Magyarország is, de hosszú évtizedek óta végre azért, mert mi is érdekeltek vagyunk az Európa bajnokságban.
Régen volt már ilyen...
Nem is éltem még, amikor utoljára EB-n játszott a magyar csapat, és gyerek voltam, amikor az a bizonyos Mexikó történt. Emlékszem, hogy nem akartam tésztát enni, mert azt mondták, hogy a focistáink attól nem tudtak futni, és én nem akartam a sorsukra jutni.
Sajnos nem alakult jól számunkra azóta a focivilág. Persze mindig voltak jó egyéni teljesítményt nyújtó játékosok, akik nemzetközi porondon is jó helyen jegyzett csapatokba igazoltak, de nem igazán volt ütőképes válogatottunk. Nem volt kapitányunk, aki kivezette volna az alagútból a csapatot, és leginkább csak akkor került címlapra a magyar foci, ha az örök rivális klubcsapatok ultrái szétvertek pár villamost vagy metrót, és persze egymást...
Én magam úgy voltam vele, hogy nem érdekelnek többé a magyar klubcsapatok, csak ha nemzetközi kupában játszottak, de a válogatott meccseit azért megnéztem, mert vitt a szívem. Majd, látva a teljesítményt, megállapítottam, hogy focistadionok építése helyett azokat az olimpiai sportágakat kellene jobban támogatni, akik hatalmas sikereket érnek el évtizedek óta, úgy mint az úszás (hiszen legutóbb pár hete a londoni EB-n vertük tönkre a kontinenst 19 éremmel, köztük 10 arannyal!), a vízilabda, a kajak és a kenu, a kézilabda, a torna, vagy ott van példának okáért a nagy szívű jégkorong válogatott vagy a férfi tenisz Davis-kupa válogatott. Bizonygathatta nekem bárki, hogy a foci az más, a foci az tömegsport és népszerű, nem olyan drága művelni, és javul az utánpótlás nevelése, nekem bizonyíték kellett.
Kiböjtöltem, és megkaptam, Dárdai Pál személyében, aki elindított egy olyan válogatottat, egy olyan szellemű csapatot, ami megérdemelte a figyelmet és kezdte kiérdemelni a bizalmat. És amelyik az új kapitánnyal, Bernd Storck-kal révbe ért és kijutott a franciaországi EB-re!
Nem vagyok álszent, ezért bátran bevallom, hogy azt mondogattam magamban, hogy legalább egyetlen gólt rúgjunk, és jó lenne legalább egyetlen pontot összeszedni a csoportban. Nem látok bele mások fejébe, de talán nem csak az én gondolataim voltak ilyen...hogy is mondjam... szerények. Úgy tűnt, hogy a nemzetközi sajtó is valahogy így van ezzel, mert nem ismerték a csapatunkat, ezért leginkább a szürke mackóalsós kapusunkkal voltak elfoglalva, pizsamagatyásnak titulálva torna legidősebb játékosát, a magyar csapat 40 éves kapusát, Király Gábort. Majd kedvenccé lépett elő, és még Kanadában is szürke tréning alsóban elemezték az izlandi meccset a tévéstúdióban a jókedvű szakértők: http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/kanadai-riporterek-szurke-mackoalsoban-tisztelegtek-kiraly-gabor-elott/
Soha rosszabb csalódást!!! Megkövetem a magyar válogatottat a borús gondolatokért, és azért, hogy nem hittem bennük. Az első csoportmeccsen legyőzték Ausztriát 2:0-ra!
Meccs előtt a Facebook-on jó kis szösszenetek jelentek meg...
A második meccsen a tizenegy emberrel és rengeteg foggal-körömmel védekező, egyfajta antifutballt - de azt eredményesen - játszó Izland ellen 1:1-es döntetlennel zártunk, és mivel ellenfeleink nem bírtak egymással, csoportelsőként vártuk a portugálok elleni, utolsó meccset, immár abban a biztos tudatban, hogy történjék bármi, már a meccs előtt továbbjutottunk a nyolcaddöntőbe, a legjobb 16 csapat közé.
.... de különben is, számomra minden tiszteletem ellenére nem C.Ronaldo A RONALDO, hanem mindig is a brazil Ronaldo Luíz Nazarío de Lima, alias "O Fenômeno" marad az, na, de ez legyen az én "bajom").
Szóval ma jött az utolsó csoportmeccs, és talán az eddigi legjobb mérkőzés az EB-n, de minden bizonnyal a leggólgazdagabb a maga 3:3-as végeredményével. C.Ronaldo két gólt lőtt, az egyiket sarokkal, de kit érdekel, amikor Dzsudzsák Balázs is két gólt rúgott, Gera pedig az egyik legszebbet a tornán!
A döntetlennel mi maradtunk a csoportelsők, veretlenül, Izland történelmet írt a továbbjutásával, és az osztrákok hazamennek... Nem tudom, Ferencz József erre mit mondana, talán valami olyasmit, hogy mivel most már kevesebb az ellenfél, elég a fél csapatnak Franciaországban maradnia...?
Csoportelsők:
A csoport: Franciaország
B csoport: Wales
C csoport: Németország
D csoport: Horvátország
E csoport: Olaszország
F csoport: Magyarország
Pffffff.... Tegye fel a kezét, aki ilyen forgatókönyvre számított! Aki könnyű szívvel fogadott volna nagy összegben a mi fiainkra!
Én nem tettem volna, hiába a pótselejtezőn nyújtott teljesítmény, a több meccs óta tartó veretlenségi széria... Persze szerettem volna tudni, hogy így lehet, de csak a szívem hitte el, az agyam nem. A végén pedig az agyam "csúnyán" be lett csapva, és örömmámorosan, hitetlenkedve olyan örökbecsű mondatok jutnak eszembe, mint a maffiózó Provolone-nak (alias Sylvester Stalonne) az Oscar című filmben, miszerint: "Persze hogy tudtam! Csak nem sejtettem!"
Igen, tudtam, hogy képesek a fiúk a jó játékra, de nem sejtettem, hogy ezt így fogják tudni hozni meccsről meccsre, összeszedetten, nyugodtan, önbizalommal telve...
De hozták, én meg az olyan közhelyeket, hogy az állam leesett és a földön gurulgat, a szívem együtt dobog több millió magyarral, a szám a fülemig ér, mindezt viszont szívből mondom.
A csapat szinte hazai pályán érezhette magát a helyszínen szurkoló több tízezer magyarral, itthon pedig több százezren, millióan nézték szerintem a meccseket a nappaliban (én a két lányommal, szigorúan chips-et majszolva, mert az az osztrákok elleni találkozón bejött, férjem pedig a barátaival, mert ez volt a felállás az első meccsen...nem, szó sincs itt babonáról...) vagy hatalmas kivetítőkön a főváros vagy vidéki nagyvárosok közterein, együtt, korra, nemre, politikai hovatartozásra tekintet nélkül. Végre nem akarta senki szétverni a másikat vagy a várost, csak örömmámorban ünnepelni a magyar labdarúgó válogatottat!
Köszönet Bernd Storck-nak és nagyszerű stábjának, Dárdai Pálnak, és persze a focistáinknak az élményt, és szurkolunk a következő meccsen is, az egyenes kieséses szakaszban, ahol az ellenfelünk Belgium lesz június 26-án, vasárnap 21 órakor.
Hajrá magyarok! Hajrá Király Gábor, Dibusz Dénes, Gulácsi Péter, Bese Barnabás, Fiola Attila, Guzmics Richárd, Juhász Roland, Kádár Tamás, Korhut Mihály, Lang Ádám, Elek Ákos, Gera Zoltán, Kleinheisler László, Lovrencsics Gergő, Nagy Ádám, Pintér Ádám, Stieber Zoltán, Böde Dániel, Dzsudzsák Balázs, Németh Krisztián, Nikolics Nemanja, Priskin Tamás, Szalai Ádám!
Pár hónapja "szembejött" velem az online sztrádán egy cikk, ami egy magyar cirkusztársulat külföldi sikereiről szólt, méltatva a csapatot. Persze rögtön előbújtak a régi emlékek, amikor kislányként tágra nyílt szemmel bámultam a Fővárosi Nagycirkusz porondján pörgő-forgó, ugráló vagy a magasban "tornázó" artistákat, és a kutyákat, macskákat, oroszlánokat, tigriseket, elefántokat egzecíroztató idomárokat. Nevettem a bohócokon, egyben féltem tőlük, attól tartva, hogy lehívnak a porondra. Majd jöttek a frissebb emlékek, amikor már a két lányunkat vittük párommal cirkuszt látni...
Rövid álmodozás után visszatértem a cikkhez, megnéztem a becsatolt videót is, és leesett az állam. Ez is cirkusz, de nem úgy, ahogyan anno láttam! És miért nem hallottam róluk korábban? Itt volt az ideje a kutatásnak...
A magyarok erős gyökerekkel kapcsolódnak a cirkusz világához, a 2012-ben fiatal artistákból alakult ReCIRQUEL pedig azon dolgozik, hogy megújítsa a műfajt. Ötvözi az artisták művészetét és tudását a tánccal, a színházzal, amihez a zene és az ének ad hátteret. A nagyporondtól eltérően, intimebb környezetben, a nézőkhöz közelebb kerülve, külön történetek köré fűzik fel az előadásokat, és hódítják meg a Művészetek Palotája (Müpa Budapest) és vidéki városok közönségét, és aratnak nemzetközi elismerést és sikereket fellépéseik során Franciaországban, Hollandiában, Szerbiában, Izraelben, Spanyolországban vagy éppen Kolumbiában.
Még csak képernyőn keresztül volt szerencsém a társulathoz, de októberre már tarsolyban vannak a jegyek a Meztelen bohóc című előadásra, amit kíváncsi izgalommal várok. Addig is egy kis ízelítő!
Few months ago I found an article about the great success of a Hungarian contemporary circus company in foreign countries. Of course old memories came to my mind immediately from my childhood. Acrobats, animals and their trainers in the Capital Circus of Budapest, clowns' jokes and the feeling when I had been afraid because I had thought that they would have wanted me to take the floor and do some magical trick with them.
Then the newer memories when I visited the circus with my two daughters and my husband...
After the short daydreaming I came back to the reality and to the article, watched the attached video and my jaw dropped. It was circus, too, but not the kind of circus what I used to see! And why on Earth I have not heard about them before? It was the time for background check...
Hungary has strong roots to the circus and ReCIRQUEL, formed in 2012, has been working on the reformation of the genre. The young artists blend the acrobats' arts and abilities with dance and theatre, the music and singing gives the backround to the storytelling. Different shows have their own stories in intimate environment where artists "play" closer to the audience than in a real circus. As an internationally acclaimed company, ReCIRQUEL brings the house down in Müpa Budapest (Palace of Arts Budapest) and in cities of Hungary, and in foreign countries, like France, the Netherlands, Serbia and Israel, Spain or Colombia.
I have never seen the company's shows live, but I've got the tickets to TheNaked Clown in October, so I keep waiting the show excitedly. A small taste till the show!
Kezdjük a hajunk színével és a frizuránkkal! Aztán változtassuk meg a blogunk kinézetét... majd az életünket!
Csak viccelek! Semmi dráma, csupán lecseréltem a kezdetektől meglévő arculatot. Kicsit unalmas volt, lássuk be! Remélem, a tartalmat nem találja senki unalmasnak, és/vagy ha tetszik az új külcsín is, akkor szeretettel várok mindenkit továbbra is. Mint ahogy várom a visszajelzéseket, kommenteket, saját véleményeket is!
*
Let's start it with our hair colour and the haircut! Then change the design of our blogs... and our lives!
No, I'm kidding! No drama, I've just changed the look of the blog, because it was the very same from the start. And I admit it was boring! So I hope the content has not been boring for you, and/or if you like the new style then you are so welcome here in the future as well.
And I keep waiting for your feedbacks, comments and your opinion about the themes!
Az emberi lélek furcsa jószág. Csodálatos dolgokra hivatott, ha csodálatos dolgok hatnak rá, de önmaga romjaiba dől, ha nagy csapás éri. Ám képes arra, hogy felemelkedjen, újjászülessen, de ehhez szüksége van azokra a bizonyos csodákra, melyek egyike a zene.
Van egy mondás, miszerint "Sírva vigad a magyar". Emlékszem egy kabaré jelenetre, amiben egy turista becsöppen a pesti étterembe, és a helyiek viselkedését figyelve azt hiszi, hogy jól olvassa őket. Egyértelműnek tartja, hogy a nagy elánnal, hangosan mulató ember vidám, míg az asztalnál egymagában üldögélő, szomorú nótákat éneklő férfinak nagy bánata van. Nagyobbat nem is tévedhetne...
Bár a jelenet kabarétréfa, értékes jelentést is hordoz magában: a zene gyógyír. Az ember ösztönösen dúdolgat magában, ha jókedve van, vagy éppen elmerül valami fizikai tevékenységben; ha szomorú, vidám, lendületes zenével igyekszik magát felvidítani, vagy éppen komor, fájdalmat megéneklő dallal igyekszik kiadni magából saját bánatát. Ösztönösen alkalmazzuk a zeneterápiát.
2016. június 7-én a Művészetek Palotájában volt egy dalest, ami nagyon is alkalmas volt terápiás célokra. Sok éves várakozás után végre Budapesten köszönthette a közönség a német operaénekest, a világ jelenleg legkeresettebb tenorját, Jonas Kaufmannt. Emlegetik tenorkirályként, illetve jellemzik úgy, hogy maga a Gesamtkunstwerk, vagyis összművészet csodás hangjának és technikájának, illetve színészi képességeinek köszönhetően. Én magam sosem szerettem a címkézéseket, akár pozitív, akár negatív értelemben aggatják rá kényszerű vagy megtisztelt viselőjére. De az tény, hogy Kaufmann ma a világ legcsodáltabb, legnagyobb ázsiójú operaénekese, aki bármerre megy a világban, örömmel várják, és előre borítékolható, hogy leveszi a lábáról a közönségét.
Pár évvel ezelőtt a youtube-on nagy kedvencem, Plácido Domingo felvételei között keresgélve akadtam rá egy videóra, ahol egy számomra ismeretlen férfi, Jonas Kaufmann énekelte az egyik kedvenc áriámat.
Meglepett a technikája, hangjának sötét árnyalata; bevonzott, nem lehetett elmenni mellette szó nélkül. És elindult a keresés....
Szeretem a komoly zenét, megnyugtat, felemel, ellazít. Az operaéneklés a csúcskategória, a legtermészetesebb hangszeren megszólaltatva. Nagyon mélyre mégsem ástam magam a Kaufmann sztoriban, a számomra szükséges információk megszerzése és a szebbnél szebb felvételek időnkénti meghallgatása kielégítette az igényeimet. Viszont ez a "tudás" elegendő volt ahhoz, hogy egy másik zenei tehetség révén megismert barátnőm a közvetítésemmel visszataláljon az operához. Azóta általa átestem egy gyorstalpaló Kaufmann-kurzuson, és folyamatosan újabb tudásanyaggal gazdagodom, amiért hálás vagyok. Egyben örülök, hogy barátosném végre hazatalált...
Június 7-én felkerült a pont az i-re a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Végre élőben is hallhattam ezt az elképesztő hangot és kivételes tehetséget, megtapasztalhattam, milyen is az a mesteri piano és pianissimo, a tökéletes kontroll a hang felett, ugyanis Jonas Kaufmann a Müpa jóvoltából dalesttel örvendeztette meg a magyar közönséget. Aki szimfonikus zenekarra és operaáriákra számított, annak csalódnia kellett, ha egyáltalán ilyen minőségű éneklés mellett lehet valaki csalódott. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy ha a telefonkönyvet énekelné el, az is gyönyörű lenne, mert ez az ő esetében nem közhely, hanem tény. Szakmázás helyett, amire nem érzem magam hivatottnak, íme, a repertoár:
Mahler: Egy vándorlegény dalai (Lieder eines fahrenden Gesellen)
Britten: Hét Michelangelo-szonett (Seven Sonnets of Michelangelo)
R. Strauss: Kilenc dal Hermann von Gilm Utolsó lapok című ciklusából, op. 10 (Neun Lieder aus Letzte Blätter von Hermann von Gilm, op. 10)
R. Strauss: Mire jó ez, kislány, op. 19, No. 1 (Schack) (Wozu noch, Mädchen, soll es frommen, op. 19, No. 1 (Schack)
R. Strauss: Terítsd fejemre fekete hajad, op. 19, No. 2 (Schack) (Breit über mein Haupt dein schwarzes Haar, op. 19, No. 2 (Schack)
R. Strauss: Hogyan tarthatnánk titokban, op. 19, No. 4 (Schack) (Wie sollten wir geheim sie halten, op. 19, No. 4 (Schack
Kaufmann a dalt az éneklés királyi műfajaként aposztrofálja, amihez a koncerten Helmut Deutsch zongorakísérete nyújtott neki támogatást. A két művész tökéletes egységben keltette életre a dalokat, figyelve egymásra, támogatva a másikat abban, hogy az interpretáció a lehető legtökéletesebb legyen.
A közönség elbűvölt és hálás volt, és hosszas ovációt követően hat ráadás dalt hallhatott, közöttük újabb Strauss-t, Benatzky-t, és nem egy magyar vonatkozású dalt is, így Liszt Ferenctől az Es muss ein Wunderbare sein-t és a Benedetto sia-t...
... és slusszpoénként Kálmán Imre Marica grófnő című operettjéből a Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket (Grüss mir mein Wien) című dalt, amit Jonas a legendás szerző jelen lévő lányának, Kálmán Yvonne-nak ajánlott.
A sors úgy hozta, hogy másfél hónapon belül immár második alkalommal voltam ugyanazon az előadáson, mint Yvonne; a dalestet megelőzően Kálmán Imre A chicagói hercegnő című jazzoperettjének bemutatóján, a Budapesti Operettszínházban. Mivel szeretem az operett műfaját, és következő évadban a színház műsorra tűzi Kálmán Marica grófnő című darabját, külön öröm volt a világ első számú tenorjától hallani Tasziló dalát. Amikor azonban az utolsó refrén magyarul csendült fel, az öröm és hála érzése megsokszorozódott bennem, de a fülsiketítő ovációt és állótapsot tekintve messze nem voltam egyedül ezzel.
Nem maradt más hátra, mint hogy zeneművészetis lányomat idézzem, aki szakmázás helyett elsőként ezt mondta: "A Maricával végképp megvett kilóra!"
Köszönjük, Jonas Kaufmann, és köszönet a Művészetek Palotájának!
Gyerekkorom óta szeretem a '30-as '40-es évek magyar filmjeit, a szívemhez nőttek. Szeretem a békebeli hangulatot, amit árasztanak, a jámbor "együgyűséget", ami jellemzi őket, a megmosolyogtató karaktereket, a mai fül számára furcsán hangzó beszédmódot, éneklést. Latabár Kálmán, Kabos Gyula, Kiss Manyi, Jávor Pál, Ráday Imre, Rajnai Gábor, Tolnay Klári, Turay Ida, Csortos Gyula, a szerintem bármely kor és földrész mércéjével mérve az egyik valaha volt leggyönyörűbb színésznő, Szeleczky Zita, és sorolhatnám a legendás alakokat. Ők képviselték ennek a kornak a filmvilágát.
A korszak végén, 1949-ben bemutatott Mágnás Miskát sokszor láttam, vicces módon mutat görbe tükröt az arisztokraták színpompás világa elé, és bemutatja, hogy a grófok is csak ugyanolyan emberek, mint a pórnép, sőt, erkölcsüket tekintve némely nemesi vérrel megáldott ember semmivel sem különb, mint a lenézett szolganép.
A film szerint Baracs István vasútépítő mérnök hazalátogat szülőfalujába, hogy vasutat építsen. A falubeli vásárban találkozik egy szép lánnyal, Rollával, és beleszeret. A lány álruhás grófkisasszony, Korláthy gróf gyermeke. Ez a tény nehezíti, egyben meg is könnyíti István dolgát. Nehezíti, mert ő maga nem nemes, de könnyítheti a vasútépítés munkálatait, különösen ami a nyomvonalat illeti. A grófék megkedvelik a mérnököt, beköltöztetik a kastélyukba, meghívják az Eleméri gróf tiszteletére rendezendő estélyükre, ám amikor megtudják, hogy István nem a birtokuk felé tervezi megépíteni a vasutat, kiutasítják. István a falu felé akarja vinni a vasutat, hogy több ember érdekét szolgálja, és cselhez folyamodik, hogy megvalósíthassa a tervét. Amikor kiderül, hogy a több évtized után hazatérő Eleméri gróf késik, így nem tud elmenni az estélyre, István megragadja a kínálkozó alkalmat, és a lovászfiút, Miskát beöltözteti a grófnak, majd elküldi az estélyre azzal, hogy intézze el, hogy a vasút a falu felé épülhessen. Ezzel együtt be akarja bizonyítani Korláthyéknak, valamint Pixi és Mixi grófoknak, hogy nem igaz az, hogy ki lehet szagolni az igazi grófot, mert szerinte elég ahhoz egy frakk.
Gábor Miklós játszotta Miskát, Sárdy János Baracs Istvánt, Mészáros Ági Marcsát, Miska szerelmét, Németh Marika pedig Rollát. Pixi és Mixi grófok bőrébe a legendás Latabár Kálmán és ifj. Latabár Árpád bújt, Rolla kleptomániás nagyiját Gobbi Hilda játszotta Korláthyék, vagyis Sulyok Mária és Kemény László oldalán. Nagyszerű szereposztás, a karaktereket tekintve igazi operettet idéz...
És valóban, hiszen a Szirmai Albert-Gábor Andor páros által jegyzett Mágnás Miska az egyik legsikeresebb mű a magyar operett-irodalomban immár kerek száz esztendeje! A Budapesti Operettszínház ebben az évadban egy kicsit régi, egy kicsit új szereposztással ismét felújította a darabot, amit május 8-án néztünk meg.
A történet kissé más vágányokra futott a filmhez képest, hiszen Baracs István nem mérnök, hanem gróf Korláth tiszttartója, és ebbéli tisztében vegyes érzéseket vált ki a háznépből és a vendégekből. Egyeseket elbűvöl, így Rollát is, másokat, főleg Pixi és Mixi grófokat viszont az őrületbe kerget folyamatos sikereivel, amiket az egyes sportokban, illetve a női szívek terén ér el.
Baracs feleségül akarja venni Rollát, de komoly falakba és ellenállásba ütközik, hiszen ő nem nemes, így esélye sem lehet a grófkisasszony kezére. István cselhez folyamodik, és gyorsan kitanítja az egyszerű "vazsmegyei gyereket", Miskát, a lovászfiút a grófi lét egyszeregyére, hogy bebizonyítsa, nem eszik olyan forrón a kását, hisz bárkiből lehet gróf. Zsorzsi nagymama, aki nem is titkolja kleptomániáját, segédkezik a fiataloknak céljuk elérésében, míg Miska saját párja, a szerelmes cselédlány, Marcsa epekedésével kell, hogy megküzdjön a maga bumfordi módján. Miska Eleméri gróf bőrébe bújva meghódítja az arisztokraták világát, és addig szövögeti a szálakat, míg végül mindenki elnyeri méltó jutalmát.
A szatirikus történet kész arra, hogy jó szórakozást nyújtson a közönségnek, és amit vállal, azt teljesíti is... hellyel-közzel. Sajnos nálam nem érte el az előadás azt a színvonalat, ami teljes egészében alkalmas arra, hogy kikapcsoljon és felhőtlenül tudjak szórakozni. Darabosnak éreztem, mintha különálló kis részletekből tevődne össze, ahol mindenkinek megvan a maga pár perce. Nem éreztem az egységességet, a gördülékenységet.
Peller Károly a nagyhangú, bumfordi Miska szerepében nagyon jó volt, mint ahogy Peller Anna is tenyeres-talpas Marcsaként. Hálás szerep mindkettőjüké, ám a hálás szerepek is trükkösek, el lehet őket rontani, de itt nem történt ilyesmi, rutinosan, nagyszerű ábrázolással hozták a karaktereket. A tájszólást, az elnagyolt, túl hangos beszédet jól alkalmazták végig és kellőképpen mulatságosan "póriasak" voltak ahhoz, hogy belopják magukat az ember szívébe (bár ezt már megtették korábban mindketten). Kicsit kakukktojás ez a két karakter, mint szubrett-táncoskomikus páros, mert ebben a darabban ők a tényleges főszereplők, még ha a megszokott forgatókönyv szerint asszisztálnak is kicsit ahhoz, hogy a bonviván és a primadonna egymáséi lehessenek. A szerepük fajsúlyosabb, és magabiztosabb, mint a másik párosé, bár Vadász Zsolt esetében azért nem beszélhetünk arról, hogy ő ne lenne magabiztos a színpadon. Klasszikus bonviván ő, aki megbízható énektudással, szép hanggal teljesít, de igazi, átélt szenvedélyt nem igazán közvetít, legalábbis én eddig így tapasztaltam. A Sybill nagyhercegeként azonban belopta magát a szívembe, de nem széptevőként, hanem a nagyképű, manipulatív alak bőrébe bújva. Baracsként a szerepe nem a leghálásabb, nagy, felépített játékra nem volt alkalma, de amikor szükség lett volna szenvedélyre, akkor maga a jelenet vagy talán inkább a partnere nem tette ezt lehetővé, vagy inkább nem hozta ki belőle. A Rollával közös jelenetei üresek voltak, de ez talán inkább Molnár Ágnesnek róható fel. Sajnos ez a szerepe nem fajsúlyos, bár maga a karakter iránti szerelem az, ami elindítja Baracs és Miska akcióját, ám maga a jelenlét számomra jellegtelen maradt végig, előfordult, hogy észre sem vettem, hogy a színpadon van. Mindezek miatt sajnos nem tudtam meg szinte semmit Rolláról. Ágnes hangszíne szép, de nem éreztem magabiztosnak az éneklését sem a mélyebb, sem a magasabb hangoknál.
Zsorzsi nagymama bőrébe Lehoczky Zsuzsa bújt. Élvezet volt nézni, ahogy ő maga élvezi a játékot, ahogy megragad minden alkalmat, hogy ezt-azt elcsenjen, és ahogy gabalyítja a szálakat a háttérben, hogy a két fiatal pár egymásé legyen a végén. Fiatalos lendülettel jött-ment a színpadon, a külön dalát nagy élvezettel adta elő, és betöltötte a teret még akkor is, ha egyedül volt a színpadon. Olyan jelenség ő még mindig, akire nem lehet nem odafigyelni. Ha valaki nem látta még a Lili bárónő című darabot a színházban, és lesz módja rá, és persze ha a következő évadban is műsoron marad, amit nagyon remélek, akkor nézze meg, mert nagy hévvel komédiázik benne!
Pixi és Mixi grófok szerepében Csere Lászlót és Csonka Andrást láttuk. Sajnos nem éreztem úgy, hogy belebújtak volna a két félkegyelmű gróf bőrébe, nem tűnt úgy, hogy megtalálták őket a szerepek vagy hogy ők igazából megtalálták a karaktereket. Szeretem mindkettőjüket több darabban is, legyen az Csárdáskirálynő vagy Én és a kisöcsém, de sajnos most úgy éreztem, hogy ez nem úgy jött össze, ahogy kellett vagy lehetett volna, mert valami hiányzott. A poénok nem ültek, nem éreztem igazán viccesnek vagy jól elkapottnak őket, nem voltak ügyefogyottak, csak azoknak akartak tűnni, és így odalett a hitelesség. Mindig igyekszem elvonatkoztatni, és úgy figyelni a színészeket karakterábrázolás közben, hogy nem veszem figyelembe más színészek korábbi alakítását, de ez nem mindig sikerül. Most is nyitott voltam, de volt, hogy egyszerűen unatkoztam a jeleneteik alatt, pedig mulattatniuk kellett volna. És sajnos nem tudtam nem gondolni a Latabárokra, hogy mennyire szerettem az ő "hülye" grófjaikat a filmben. Ám meglehet, hogy ez az ikonikus figurák szerepének a sorsa, mert ha hasonló az új karakterábrázolás, akkor a néző rásüti, hogy utánozni akar az "utód", ha máshogy fogja meg a szerepet, akkor a "régit" hiányolja a közönség?
Kalocsai Zsuzsa és Faragó András, vagyis Korláthék szerepe nem kiemelkedő. A nemesi mivoltát idealizáló grófnő és feledékeny, a múlt történéseit folyton összekuszáló gróf mint karakterek nem kívántak átütő teljesítményt, de mindig öröm mindkét művészt látni a színpadon, egyedi színfoltjai a színháznak.
A díszlet ebben a darabban nem változatos, két "színtéren" bonyolódik a történet. A korabeli jelmezek mint mindig, most is szépek, látványosak voltak. A zenekar a szintén megszokott nagyszerű teljesítményt hozta, miként a kórus és a tánckar is.
A közönség érezhetően és hallhatóan jól szórakozott, tapssal köszöntött szinte minden színre lépőt és nagy tapssal, ovációval minden dalt. Én magam a fenti észrevételek miatt úgy éreztem, hogy a színházban futó több másik operett jobb interpretációval és esetenként jobb egyéni teljesítményekkel dolgozik, de előfordul, hogy rosszabb közönséggel találkozik.
Mindezen kritika ellenére kellemes délutáni szórakozást nyújtott a társulat, bár ez az előadás nem lépett a kedvenceim közé és nem késztet újranézésre.
Does it matter? I mean does it matter over the fact that who will be the next organizing country? I don't think so. I know that there are "two juries": expert groups of the contestant countries on the one hand, and the TV audience of these countries on the other hand. But, and this is a big BUT: has anybody ever thought that the most demanding/ambitious/difficult (in musical sort of way) song and/or the most likable/entertaining song was/is/will be the winner all the time? My answer is: no, I have not.
I think this contest is about the competition of the nations' historical similarities or differences, contest about political convictions, and about economic status in the language of the music. Of course there are great songs in the Eurovision every year, but there is demagogy, bias towards kindred nations and so on.
I know that the Hungarian song by Freddie was great, but I know as well that this was not the best song of the contest, so it could not be the winner, although it was better than the 19th place. And I know that Hungary unfortunately has not been the most popular country...
Anyway, congratulation to Ukraine!
But I am still unsure what the best song was in 2016 for me. I have personnel favorites, like Israel, the Netherlands, Cyprus, Russia and Poland besides Hungary, of course. Every song has its own style and all of them are so different, but I like them.
Thank you, Europe!
*
És a győztes...
Számít ez? Úgy értem, számít ez azon túl, hogy ki lesz a következő szervező ország? Nem hiszem. Tudom, hogy két zsűri van: a résztvevő országok szakértői egyik részről, és a másik oldalon a nézők. De, és ez egy nagy DE: gondolta valaha valaki úgy, hogy a zeneileg legigényesebb/legnehezebb, és/vagy a legszerethetőbb/legszórakoztatóbb dal a győztes bármikor is? Az én válaszom az, hogy: nem.
Úgy vélem, hogy ez a verseny a nemzetek történelmi hasonlóságiról és különbözőségéről, politikai meggyőződéséről és a gazdasági hovatartozásáról szól, zenei köntösbe burkolva. Természetesesn minden évben vannak nagyszerű dalok a versenyen, de ott van a demagógia, a rokonnépek felé való részrehajlás és így tovább.
Tudom, hogy Freddie magyar versenydala jó volt, de azt is tuodm, hogy nem volt a verseny legjobbja, így nem lehetett ő a győztes, bár a 19. helytől azért jobb volt. És tudom, hogy Magyarország sajnos nem a legnépszerűbb ország...
A lényeg, hogy gratulálok Ukrajnának!
De még mindig bizonytalan vagyok abban, hogy melyik volt az idei év legjobb dala. Vannak személyes kedvenceim, mint pl. Izrael, Hollandia, Ciprus, Oroszország vagy Lengyelország, persze Magyarország mellett. Mindegyik dalnak megvan a saját stílusa és mindegyik másféle, de mind tetszik.
